Az elmúlt hónapokban azon izgultunk sokan, hogy Szász János új filmje, A nagy füzet megkapja-e a várva várt Oscar-díjat. Nem kapta meg, és ezen akár szomorkodhatnánk is, de minek. A legjobb idegen nyelvű film kategória nyertese is biztos remek teljesítmény. A lényeg maga a film, nem pedig a díj.
A minap este láttuk a moziban, és azóta is eszembe jut olykor. Nem habkönnyű darab, és nem is emészthető könnyen. Néhány jelenetnél el is fordítottam a fejem, máskor gombócot éreztem a torkomban, és majdnem elbőgtem magam. Szóval olyan film, ami odavág, és a fal adja a másikat.
A történet a második világháború idején játszódik. Az apát elviszik katonának, és amikor indul vissza a frontra, akkor odaad a 10-11 éves, iker fiainak egy nagy füzetet azzal a nyomatékos kéréssel, hogy abba mindent, ami történik velük, írjanak le. És a lelkükre kötötte még, hogy tanuljanak. Aztán elment.
A feleség azt találta a legjobb megoldásnak, ha a fiúkat hazaviszi az anyjához vidékre. A filmből lassan derül ki, hogy Kőszegről vagy annak a környékéről van szó, a nagyanya pedig a legszélső házban lakott, közel a szögesdróttal őrzött határhoz. Hamar világossá vált, hogy a két asszony között nagyon rossz a kapcsolat, és a helyiek által boszorkaként emlegetett vénasszony csak nagyon kelletlenül engedte meg, hogy a fiúk ott maradjanak. Szukafattyaknak nevezte őket.
A két városi, polgári környezetben nevelkedett gyerek eleinte nehezen találta fel magát az új környezetben; a rogyadozó házban, tyúkokkal és disznókkal, a durva és alkoholista nagymamával. De elszántak voltak, és elhatározták, hogy megerősödnek. Afféle erősítő tréningeket tartottak egymásnak, hogy szokják és bírják a fájdalmat. Verték egymást, szíjjal ütötték egymást, és gyalázkodó szavakat vágtak egymáshoz: mocskos, szukafattyak, büdös, szemét. Szívszorító látvány, ahogyan a két, elegáns környezetből származó gyerek a túlélés ezen könyörtelen technikáit gyakorolja.
A két gyerek fokozatosan jut el odáig, hogy leperegnek róluk a civilizációs és kulturális normák, és ők is farkastörvények szerint élnek. Félelmetes látni, ahogyan módszeresen és tudatosan alkalmazkodnak az őket körülvevő világ embertelenségéhez, mert tudják, hogy csak így lehet életben maradni. Az ölést például úgy gyakorolják be, hogy először tanítóbogarak tucatjait tűzik elevenen gombostű hegyére, majd pillangókat, és aztán békákat is kínoznak. S habozás nélkül kést fognak az öregasszonyra is, mikor egy csirkét lefejeztek, hogy készítse el nekik.
De nem válnak igazán, a szó klasszikus értelmében gonosszá, hanem egy olyan világhoz alkalmazkodnak, amelyik maga is kifordult a sarkaiból. A pap szolgálója kacérkodott velük, etette, itatta, fürösztötte őket. Az ő vesztét az okozta, hogy amikor az ablakból látták, hogy a zsidókat hurcolják el a városból, akkor külön szólt a csendőröknek, hogy a cipészről se feledkezzenek meg. A zsidó suszter ingyen adott két pár meleg csizmát a fiúknak télen. Lerohantak a műhelybe, de ott már holtan találták. Bosszúból kézigránátot pakoltak a lány szobájában a kályhába…
Aztán nagy sokára az anyjuk is előkerült. Kiszállt egy autóból, egy férfi ott maradt a háttérben, az asszony karján csecsemő, és úgy kérlelte őket, hogy menjenek vele, azon nyomban. A fiúk nem hittek neki, és nem bíztak benne. Az oroszok már elfoglalták a várost, repülővel köröztek, és egyszer csak eltalálták az anyát. Az udvarban temették el, a csecsemővel együtt.
Aztán egyszer csak megjelent az apa is. A körmeit letépkedték a fogságban. A fiúk vele is bizalmatlanok és szinte ellenségesek voltak. A férfi mindenáron át akart jutni a határon, amit szögesdrót vett körül, alá volt aknázva, és lovas őrök vigyázták. Nagyon kevés volt az esély arra, hogy a terv sikerrel járjon. A két szögesdrót kerítés között aztán akna robbant a lába alatt. Ekkor jött az egyik fiú, akinek így már volt esélye arra, hogy a halott tetemén át tudjon jutni a túloldalra. Így váltak el egymástól az ikrek…
Szomorú történet. Fáj látni, és fáj tudni, hogy ez bizony akár meg is történhetett, vagy ha nem is ez, de háború idején így éltek az emberek. Meg kellett tanulni túlélni, és adott esetben könyörtelennek lenni. A kultúra és a civilizációs normák ilyen helyzetekben luxusnak számítanak. Aki nem alkalmazkodik, és nincs átkozott nagy szerencséje, az nem éli túl. A háború tönkreteszi az embereket, és olyan sebeket okoz, amiket talán soha az életben nem lehet begyógyítani. A két gyereknek a szeme láttára halt meg az apja és az anyja – ez még békeidőben is hatalmas sokk és trauma.
És nincs is olyan messze: a második világháború 69 éve ért véget, de még mindig itt kísértenek közöttünk a viszály és gyűlölködés démonjai. Harciasan döngetik a mellüket azok, akik az európai határokat akarják megváltoztatni, és eszükbe sem jut, hogy mekkora ára van. Lehet, hogy reménytelenül pacifista vagyok, de nincs az a hagymázas, dicsőséges hadicél, amivel ártatlan emberek halálát és szenvedéseit igazolni lehetne.
A háború nem csak sarkantyúpengetés, indulók harsogása és diadalmas győzelem, hanem az embertelenség elszabadulása, amitől nem csak a katonák szenvednek, de legalább annyira a civil lakosság is. Ez a film azt mutatja be, hogyan teszi tönkre a háború egy család életét. Egy teljesen átlagos család, melynek a tagjai nem születtek hősnek, s ha nem jön a háború, akkor élték volna tovább az életüket. Az ikrek elvégezték volna iskoláikat, és élték volna a jobb módú fiatalemberek szokásos életét. Az apa és az anya pedig békében és szeretetben öregedtek volna meg egymás mellett. Ugye, nem is olyan sok ez?
A háború azonban mindent tönkretett. A szülők meghaltak, de a gyerekek is életre szóló sebeket szereztek. Azokból a traumákból, amelyeket átéltek, soha nem lehet kigyógyulni.
Volt az egyetemen egy filozófiatanárom, akinek a fixa ideája volt az, hogy a háború erősíti a férfias erényeket, edzi a lelket, a hosszú béke pedig elpuhítja. Én, mint akkoriban még aktív hippi, tiltakoztam ez ellen, és azt mondtam neki, hogy a háború nem jó. Nem emlékszem már pontosan a párbeszédre, de arra igen, hogy megvető és jeges tekintetet vetett rám, és azt mondta, hogy naiv vagyok.
Akkor még nem rendelkeztem annyi tapasztalattal meg bátorsággal sem, hogy válaszolni tudtam volna neki. Ma már azt mondanám, hogy az, aki szándékosan küld embereket a halálba, és szándékosan okoz szenvedést nekik, az gyilkos, és bíróság elé kell állítani. Mert nincs drágább, mint az ember élete, és senkinek sincs joga elvenni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: