Lehetnék jobb anya?

Olyan ritkán beszélünk arról, amikor büszkék vagyunk. Mi anyák. Valahogy nem elégszünk meg azzal a társadalmi nyomással, ami amúgy is rajtunk feszül, hogy az anyaság mellett kiegyensúlyozott nők, kívánatos feleségek és tökéletes háztartási alkalmazottak legyünk, mi  még a „főállásunkban”, az anyaságban is szeretjük inkább a hibákat észrevenni.

Jó, nem mindenki, de sokan igen. És én is ebbe a táborba tartozom.

Pedig alapjában humorral szemlélem a világot, az anyai szerep mégis sokszor megijeszt, és túl komolyan veszem. Hogy nem vagyok elég jó nekik. Hogy nem csinálom elég jól. Hogy nem azért utálatos, káromkodik, üt-rúg-harap, mert éppen egy-két-három éves, és éppen ilyen-olyan korszakban van, hanem mert én rontottam el. Valahol, a felderíthetetlen múltban. Amikor a fenekére csaptam. Amikor betettem a babakocsiba, mert nem jött elég gyorsan. Amikor nem hagytam turkálni a pocsolyában. Amikor leültettem a mese elé. Amikor azt üvöltöttem, hogy két percre fogd már be a szád! Vagy amikor megírtam egy posztot, ahelyett, hogy játszottam volna velük.

És minél többször szögezem le magamban, hogy ebben is, abban is hibáztam, annál mélyebben hiszem, hogy valamit visszavonhatatlanul tönkretettem. És a végén már csak erre koncentrálok. Meg a Másokra, akik persze mindig jobban, szebben, türelmesebben nevelik a gyermeküket. Többet játszanak, többet beszélgetnek, többet nevetnek, több programot szerveznek, többet kreatívkodnak. Tovább szoptatnak, és kevesebbet kiabálnak. Többet hordoznak, és kevesebbet tévéznek.

Könnyen előfordulhat, hogy mire észbe kapna az ember lánya (vagy anyja), addigra már tökéletesen elsajátítja, hogyan ítélje meg saját magát pusztán másokkal összehasonlítva. És jön a még több stressz, önkritika, csalódottság, frusztráció. Na és mit csinál az anya, ha frusztrált? Még türelmetlenebb, még kevesebb kedve van játszani, még többet kiabál, még kevesebbet nevet.

Szóval könnyű ebbe belepörögni.

És legalább ugyanilyen könnyű átbillenni. Írtam már egyszer erről, és még most is azt vallom, rendületlenül, hogy elég egyetlen jó pillanat, hogy egy anya rádöbbenjen, milyen jó dolga is van.

Nekem ez a pillanat – egy hosszabb szakasz után – tegnap jött el. A nagy fiam két óvónőjével együtt. Még hónapokkal ezelőtt megkértem őket, hogy látogassanak meg minket, nézzék meg, hol lakunk, és beszélgessünk a problémákról. Mert bőven van. A fiam kezelhetetlen dührohamjai, az öt éves létére gyakran érthetetlen beszéde, a kompromisszumkészség szinte tökéletes hiánya, mind-mind megoldhatatlan problémának tűnt számomra. Mint írtam, hónapokkal ezelőtt.

Azután úgy esett, hogy betegségek, és egyéb körülmények miatt végül tegnapra tolódott a látogatás.

Együtt indultunk az óvodából, a két óvónő hazakísért bennünket, majd egy bő másfél órán keresztül beszélgettünk itthon. Nem történt semmi különös, igazából semmi nem történt, csak hagytam a gyerekeimet és magamat, valamint a közöttünk lévő kapcsolatot más szemével megmutatkozni. Nem vélt vélemények alapján, nem soha nem teljesíthető elvárások tükrében, hanem a maga hétköznapiságában. Ahogy hazasétálunk az oviból minden nap, és ahogy eltöltjük az első órát az otthonunkban az érkezésünk után.

És tetszett, amit az ő szemükkel láttam. Pedig nem viselkedtek másként a fiúk, mint ahogy szoktak. És én sem voltam más, mint máskor, pont úgy viselkedtem, mint tegnap, vagy a múlt héten.

És hirtelen rádöbbentem, hogy már hosszú hetek óta nincs is semmi baj. Hogy már fogalmam sincs, miről akartam az óvónőkkel beszélni, mert az elmúlt egy hónapban a nagy fiam olyan hatalmas változáson ment át, hogy mindaz a probléma, amit akkor leküzdhetetlennek hittem, köddé vált. Helyette jött ugyan más, a középső lépett be a kisovisok agyzsibbasztó hangulatingadozásaiba, de – mint általában mindent – a második gyereknél már ezt is sokkal jobban kezelem.

Úgyhogy ettük a sütit, ittuk az üdítőt, és közben besepertem az információkat a fiamról, hogy tökéletesen átlagos, hogy semmiben nincs elmaradva, hogy kiemelkedően figyel és koncentrál, hogy az elmúlt évhez képest mérföldeket fejlődött, holott a középső csoport egy picit mindig inkább a hanyatlásé szokott lenni. Meghallgattam a dicséretüket, hogy mennyire megbízhatóan közlekednek a fiúk, hogy mindig csodálják a türelmemet, ahogyan megvárom, míg mindenki készen áll az óvoda elhagyására (gyakran ez egy órába is telik), hogy egyáltalán, hogy tudok ilyen türelmes lenni három hat év alatti fiú mellett.

És nem éreztem úgy, hogy torzítana a tükrük, hogy a kötelező vendég-dicséreteket osztogatnák, sőt, éreztem, hogy igazuk van. Mert lehet, hogy csinálhatnám jobban, de ez nem jelenti azt, hogy most rosszul csinálom. Lehetnék jobb anya, de ennek a három fiúnak én vagyok a tökéletes anya, aki a világ közepét jelenti számukra. Hogy mások szemében én vagyok az, aki extrém türelmes, aki sokáig szoptat, aki mindig együtt nevet a fiaival.

Hirtelen azt is világosan látom, hogy a Mások, akiket eddig úgy csodáltam, milyen sokan vannak. Hogy a szuperanyu nem létezik, csak sok különböző vélemény és megnyilatkozás alapján hozzuk létre, hogy azután nap mint nap megküzdjünk a szellemével. A szuperanyu nem egy létező cél, amit egyénenként kell elérnünk, hanem a világon valaha létezett összes anya szeretetének és igyekezetének összessége. Aminek   én is része vagyok. 

Meg Te is!