Családi kiruccanás

Itt a jó idő, ragyog a napfény, végre a hétvégét sem mosta el eső, vagy fújta el orkán erejű szél, nosza, irány a természet.

Mivel meglehetősen rugalmatlan, a bevált utat el nem hagyó, a spontaneitást messziről kerülő család vagyunk, így szombat délelőtt az utunk a Veresegyházi Medveparkba vitt. Mert ott már jártunk. Sokszor. Ennek ellenére – és telefonos gps segítségével – is sikerült elbizonytalanodnunk, de végül megtaláltuk a medvéket. És a kutyákat, mivel éppen a szánhúzó kutyák ülték nagy nemzetközi találkozójukat a park területén.

Az ismerős, mikor a gyereket csak az nem érdekli, ami a látnivaló? Oké, értem én, hogy neki ugyanolyan élmény a fából faragott medve, de basszus, két méterre tőle ott az igazi, és rá se bagózik! Vagy hogy le nem venné a szemét a macilifttől, mi meg lelkesen magyarázzuk, hogy azok az emberek ott fenn éppen azokat a medvéket lesik ni, nézd, a bocsot, hogy fennragadt a mászófán! De esélyünk sincs…

Egy két év alatti gyerekkel a listán mindig nagy a dilemma: vigyünk-e babakocsit, mert ahhoz már azért nagy, meg hát az a cél, hogy lefáradjon, motorozni nem óhajt, sétálni meg… Reméljük a legjobbakat, kocsi marad. Ez úgy nagyjából egy kilométer per órára redukálja a sebességünket, és ebbe persze az is benne van, amikor a gyerek az apja nyakában van. Szinte mindig…

A rendezvény miatt a szokásosnál jóval nagyobb a tömeg, embert próbáló feladat a két nagyobbat szemmel tartani, na meg bírni az iramot, amit a sétavonat – ajándékos stand – vattacukros vonalán diktálnak. Nem, a medvék továbbra sem érdeklik őket.

Elszántan megtesszük a kötelező kört – a lehető legkisebbet. Az ormányos, meg mosó, meg a többi alternatív medve most kimarad. Közben meghallgatom a legnagyobbam beszámolóját a jegesmedvékről, amelyek eredetileg barnák, mint ezek itt, csak a hidegben kifehéredik a bundájuk. Ha hull a hó, akkor jönnek elő a jegesmedvék, és mikor süt a nap, kihull a fehér szőrük, és barnák lesznek. Így végre megértem, hogy miért nem találkoztunk három hete az állatkertben jegesmedvével: most jó az idő, most barnák a medvék.

A kötelező családi kisvonatozás után elszántan befizettük őket a hatalmas, teherautó(?) alakú csúszdába. Mármint a két nagyot. Azért kellett elszántság, mert tavaly is kipróbáltuk, s bár négy éven felüliek használhatják a játékot, az akkor két és fél éves középső fiam örömmel csúszkált, míg a négy éves fent szepegett a legtetején, míg hosszú kérlelés után határozott parancsra le nem mászott a levegőből fújt létrán…Van valami diszkrét bája annak az érzésnek, amikor az öt percre befizetett gyereked harmincat tölt fent a magasban, és miközben rekedtre üvöltött torokkal biztatod hol kedvesen, hol kevésbé, lelki szemeid előtt látod, hogy ez a gyerek már csak akkor kerül a karjaid közé, ha ezt az egész légizécsodát laposra engedik.

Most aztán örömmel figyeltük, ahogy egy évvel később, öt évesen, már bátran és boldogan csúszik le… egyedül. A középső pedig fent reszketett bő húsz percet a légvár tetején, míg a szokásos kedves, határozott, kifejezetten ellenséges (és felesleges) biztatás után érte nem ment a játék kezelője. Felfoghatnánk úgy is, hogy négyszer annyi időt nyert, mert a csúszdázás eredetileg csak öt percre szólt. Kár, hogy csak az utolsó három másodpercet élvezte, mert zuhanás közben persze  már fülig ért a szája…

Nem újdonság, hogy az mindig jelent valamit, ha egy gyerek szokatlanul észrevétlen egy családi programon. Most sem volt másként. Mikor az autónkhoz mentünk, fellélegezve, hogy hamarosan kipihenhetjük hűvös kis otthonunkban ezt a közös mókát, a dackorszak felé lépegető két évesem elvetődött. A nagyobb baj az volt, hogy épp kézen fogva sétált velem és én ellentartottam. Percekkel később tűnt fel, hogy milyen furán lógatja a kezét, és érintésre, mozgatásra sír, hogy fáj neki.
Így esett, hogy a hűvös otthon helyett a Heim Pál kórház folyosóján fújtuk ki magunkat, ahol egy másodperces vizsgálat során sikerült helyére tenni a kicsi könyökéből kiugró részt, és mintha mi sem történt volna, úgy működött tovább a gyerek.

Vasárnap sem maradtunk program nélkül, Kopaszi-gát, két futóbicikli, és egy sétálni alig akaró kétéves… Kell taglalnom? Szerencsére két felnőtt jutott erre a leosztásra, úgyhogy azt leszámítva, hogy a legkisebb dobott egy elég ijesztő bukfencet az egyik lejtőn, semmi baj nem történt. Azt leszámítva, hogy itt is rekedtre üvöltöttem magam, meg futottam pár halálos sprintet, tekintve, hogy a középső fiam most lépett be abba a korszakba, amiből a legnagyobb éppen ki. Tünetek: rossz fül, még rosszabb modor, önálló akarat, következetes ellenállás. Bármi ellen.
De ezeket a rövidtávfutó versenyeket leszámítva egész jól ment a dolog, főleg a végére.

Sőt, mikor már az autóhoz tartottunk, és  két nagyobb már megint előre sietett a bringájával (átgázolva mindenen és mindenkin, aki elébük került), s én öblös hangon elordítottam magam a nevükkel együtt, hogy „ÁLLJ!”, egy nő, akit épp az előbb sodortak el a fotóbiciklivel, fennhangon megdicsért: „Három fiú?! Nem lehet könnyű! És egyből megálltak, ahogy rájuk szólt. Szenzációsan ügyes!”

Én azért csendben bevallottam: „Reggel még nem álltak így meg…”

És ahogy végiggondolok a két napon, az egyre sűrűsödő tömegen, az el-eltünedező, vagy éppen életveszélyes mutatványokat bemutató srácokon, a rengeteg ingeren és veszélyforráson, arra gondolok, hogy úristen, hogy bírták a szüleink minden évben az ennél tízszer nagyobb majálisokat??? Minden tiszteletem az övék!