Olvasónk azon hezitál, ami sok embernek eszébe jut manapság: menni vagy maradni? Hol alakulhat jobban az életünk, itthon vagy valahol külföldön? Megéri-e elmenni, és hátrahagyni mindent, ami kedves az ember szívének? Nehéz kérdések.
Az utóbbi években sokszor felmerült ez a kérdés, amit Menyhárt Jenőnél jobban senki sem zenésített meg. Még éppen csak ismertük egymást a férjemmel, amikor már fel-felmerült annak a lehetősége, hogy talán máshol kéne megvalósítani a terveinket.
Hogy miért nem itthon? Mert nem látunk rá esélyt, hogy itt bármekkora munkával is egyről a kettőre tudnánk jutni. Mindketten dolgozunk, szép eredményeket fel tudunk mutatni a szakmánkban, a hivatásunkban, és nagyjából ugyanott toporgunk, ahol évek óta: a startvonalnál. Az idő pedig megy, az életünk megy.
Amikor gyerek, majd kamasz voltam, akkor más elképzeléseim voltak az „élet rendjéről”. Azt láttam, abban nőttem fel, hogy a szüleimnek fiatal felnőtt éveikben volt lakásuk, munkájuk és egy átlagos életszínvonalat tudtak biztosítani maguknak és a gyerekeiknek. Volt kockaladánk, volt kockaházunk, évente nyaralni jártunk a Balatonra.
Nekem nem tetszett ez a kockavilág, sőt, egész kamaszkoromban lázadtam ez ellen, és mindent elkövettem, hogy az én életem más legyen.
Sikerült. Más is lett. Nekem már sem a fejem, sem a világom nem „kocka”. De mi már nem is tudunk átlagos életszínvonalat biztosítani magunknak, nekünk már nincs lakásunk, autónk. Évente egyszer elmegyünk nyaralni, az igaz, ezt valahogy mindig összehozzuk.
Mert utazni szeretek. Az életem egyik legnagyobb élménye. Imádok új dolgokkal megismerkedni, új tájakon barangolni, emberekkel, városokkal ismerkedni, új ízeket kipróbálni, egyszóval imádom azt a kalandot, amit az utazás jelent. Nem érdekel, hogy nincs okostelefonom, lapostévém, autóm, stb., ha néha el tudok utazni valamerre. Az utazás nem csak élmény, hanem létállapot: a kíváncsiság, a nyitottság, a kalandvágy állapota.
És úgy érzem, hogy ezek egyre inkább veszélyben vannak számomra. Az én békés, toleráns, nyitott és bizakodó világom veszélyben van. Az a kultúra, mely ezekre az értékekre épül, veszélyben van. A színházaim, a filmjeim, moziim, a kiállításaim, az iskoláim: mind-mind veszélyben vannak. Mert ismét megjelent a múlt rendszerből ismert három kategória: tiltott, tűrt, támogatott. És én ehhez már túlkoros vagyok.
És mindezzel együtt veszélyben van az egzisztenciám. Az elmúlt években hol az én állásomért, hol a férjeméért aggódtunk felváltva, és még ha meg is marad mindkettőnké, az sem garantálja, hogy előbbre tudjunk jutni, és nyugodtan lépjünk bele abba az újabb életszakaszba, amit a családalapítás jelent.
Ehelyett feszülten és szorongva latolgatjuk az esélyeinket, a lehetőségeinket. Akkor, amikor már túl kéne lennünk bizonyos döntéseken, még mindig azon vacillálunk, hogy akkor most merre tovább és hogyan. És nagyon jól tudom, hogy nem vagyunk ezzel egyedül: fiatalok ezrei hasonló problémákkal küszködnek. És nem csak fiatalok…
Hogy miért lenne megoldás a külföldre költözés? Mert a negyvenhez közeledve vágyom egy kis létbiztonságra. Dehogy hiszem azt, hogy kolbászból van a kerítés! Viszont éltem már többször külföldön rövidebb ideig, össze tudom hasonlítani a megélhetési költségeket. És azt tudom, hogy kint a kevésből is több jön ki, mint itt az átlagból.
Csalódott vagyok. Nagy lendülettel, álmokkal kezdtem a pályámat. Sokat dolgoztam. Sikerült eredményeket elérnem. Voltak lehetőségeim pár éve még, több állásajánlatot is kaptam. Pár éve aztán semmi sincs, nem az előrejutásért küszködök, hanem a puszta túlélésért. Ettől frusztrált vagyok. Lehet, hogy máshogy kéne felfognom, és tudom, hogy a hiba nem az én készülékemben van, de én világéletemben olyan ember voltam, aki meg akarja valósítani az álmait. Aki megy előre. Most viszont jó ideje azt érzem, hogy nem előre megyek, hanem a sarat dagasztom magam alatt.
S hogy miért szakad meg a szívem? Mert itt van annyi minden, annyi mindenki, akit és amit szeretek. Ami az életem. Hogy azt hittem, sok költözködés után végre le tudok telepedni valahol. Van egy csomó barátunk, és imádok a Duna-parton bringázni. Rengeteg minden köt ide. Ja, és szeretem a hazámat…
S hogy ennek ellenére miért jelent mégis reális alternatívát a kivándorlás? Mert két dolog a közeljövőben már biztos nem lesz meg, amelyek számomra perdöntőek: a szabadság és a biztonság. A kettő összefügg egymással: akkor vagyok szabad, ha van egy viszonylagos biztonság a hátam mögött. Ennek híján kényszerek rabja vagyok, és szorongva nézek a jövőbe.
De mint mondtam, én előre akarok menni, és imádom a kalandot, az újat. Ez a lételemem. És úgy tűnik, itthon egyre több energiába kerül megteremteni legalább a részleges feltételeit is ennek. Hát, ennyi.
