Mostanában elég sok, gyerekekkel történt tragédiáról hallok. Régiekről, újakról, megtalálnak, hogy éjszakánként izzadtra forgolódtassák velem a takarómat. Vízbe fulladt, elgázolt, kizuhant, örökre eltűnt gyerekek.
Különösen rémisztő, ha ismerős vagy ismert családdal történik ilyen. Mert azokat, akikről tudunk, akiket személyesen ismerünk, valahogy védettebbnek gondoljuk. A közismert szereplőket pedig, akik manapság a bálványimádás pótikonjai, sebezhetetlennek véljük, s ha az ő családjukban történik tragédia, az különösen sokkolóan hat.
És a különbözős karitatív kampányok által végrehajtott látványos kísérletek, amik bizonyítják, mennyire nem számíthatunk az emberek odafigyelésére, segítségére.
Van szülő, aki ilyenkor nem retten meg? És szinte vérszemet kapva szomjazzuk a részleteket, hogy megtaláljuk azt a kicsike is momentumot, amibe kapaszkodva mondhassuk: hja, hát igen, szóval két percre nem figyeltek rá, vagy: ó, a bébiszitterre volt bízva, esetleg: egyedül kellett lennie otthon fél órát. Hogy találjunk egy okot, ami megmagyarázza a felfoghatatlant.
És próbáljuk ringatni magunkat a hamis biztonságban, mi mindig figyelünk, mi sose hagyjuk magára!
És nem hisszük el, hogy a baj egyetlen pillanat töredéke alatt megtörténhet. Míg a szemedhez kapsz, mert belerepült egy bogár, miközben a gyerek a mászókára kapaszkodik. Míg két szót beszélsz a szomszéddal, akivel összefutottatok a parton. Mikor elszalad a kerítéshez, hogy letépjen egy virágot, és nem látod, hogy nyitva a kapu, és egy kutya lesi áldozatát, míg elteszed az üvegét a babakocsi kosarába az út mellett…
Nem hisszük el, mert ha így kellene leélni egy életet, akkor minden gyermek árván nőne fel, mert a szülői szív képtelen lenne kibírni ennyi stresszt.
Helyette hiszünk az őrangyalban, aki a gyermekünkre vigyáz, mikor a mi szemünk pislant egyet. Hiszünk a gondviselésben, sorsban, statisztikában, bármiben, ami segít elhinni, hogy a gyerekeink mind egészséges felnőtt emberekké cseperednek.
Persze garancia nincs, csak az első terhességi jelektől a saját halálos ágyunkig tartó iszonyatos aggodalom, aminek viszont nem szabad teret engedni.
Sokak szerint egyenesen bevonzzuk a rossz dolgokat, ha koncentrálunk rá, de ha ez még nem is volna igaz, az mindenképpen, hogy a gyermekünk megérzi rajtunk a feszültséget, nem beszélve az aggodalmunkból adódó túlféltésről.
Láttam már anyukát, aki óvodáskorú gyermekét is csak kézen fogva meri engedni lecsúszni a csúszdán. Ugyanakkor nemrégiben meséltem, amikor a két és fél éves forma kisfiú úgy száguldott le futóbiciklijével a meredek földúton, hogy nekem rándult görcsbe tőle a gyomrom – és persze míg ráfigyeltem, az én gyerekem bukfencezett egyet egy különösebben nem is látványos göröngy miatt, hogy csak úgy nyekkent a nyaka – egy nappal azután, hogy könyökrándulás miatt megjártuk az ügyeletet.
El kell tehát fogadnunk, hogy nincsenek tuti receptek a biztonságos neveléshez, baj történhet a szemünk láttára, tőlünk tíz centiméterre is, és olyan gyerekek is felnőnek erőben, egészségben, akiknek néha vakmerő mutatványokat engednek meg a szülei, vagy éppen nem tartják rajtuk folyton a szemüket.
Nincs más lehetőségünk, csak bízni a szerencsében. És minden este hozzábújni ahhoz, akit a világon a legjobban szeretünk. Mert megtehetjük.
Ha Te tudod, milyen (lelki vagy más jellegű) segítséget kaphatnak azok a szülők, akik elvesztették gyermeküket, milyen szervezetekhez, alapítványokhoz fordulhatnak, kérlek, segíts nekünk, hogy megírhassuk! Hogy soha ne legyen rá szükségünk…