Még egy éve sincs, hogy összeházasodtunk a férjemmel, és máris olyan papírokat írunk alá, melyeken adóstársakként és tulajdonos-társakként szerepelünk. Furcsa élmény, hogy szerelmespár után házaspár lettünk, majd egyre szorosabb gazdasági viszonyba is kerültünk egymással.
Persze, az utóbbi meglenne anélkül is, hogy hitelt vennénk fel a lakásvásárláshoz, de így azért mégis nagyobb a felelősség és az elkötelezettség. Ha lenne valamennyi vagyonunk, akkor nem kényszerülnénk kölcsönre, és nem kerülnénk függő viszonyba a banktól és így valamelyest egymástól is. De hát nincs. Marad a függés. És akkor most két alapvető perspektíva lehetséges.
Az egyik az, hogy kitartunk egymás mellett jóban, rosszban. Erre vágyunk, erre mondtunk igent, akkor, amikor aláírtuk a házassági szerződést. Nem fejetlenül, átgondolatlanul, fellángolásból házasodtunk össze, hanem alaposan átgondolva, hogy mit akarunk egymástól, magunktól. Ha valakinek ez túl racionálisnak hangzik, akkor hozzáteszem, hogy abban, ahogyan összejöttünk, volt bőven kaland, romantika, szenvedély; minden, ami a nagykönyvben meg van írva. Mély és erős érzelem köt össze minket, nagyon jól tudunk együttműködni, helyzeteket megoldani, stb. Nem csak szeretők, hanem társak, barátok, haverok is vagyunk.
A felvetéshez visszatérve tehát, ha kitartunk egymás mellett, és nem ér minket semmiféle nagyobb katasztrófa (sem egészségi, sem anyagi), akkor tizensok év múlva visszafizetjük a hitelt, és meglesz végre a saját tehermentes lakásunk. Én nagyon szeretném, ha ez a verzió jönne be.
De amellett természetesen, hogy az ember bizakodik, és valamennyire optimista, mégis csak butaság és naivság lenne nem számolni azzal, hogy az élet ennyi idő alatt azért sok olyan dolgot produkálhat, amire nem számítottunk.
A munkahely elvesztése például reális lehetőség, ezt szinte automatikusan bele kell kalkulálnunk. És az sajnos csak vágyálom, hogy tartalékot tudjunk felhalmozni az esetleges rosszabb időkre… Ez aggaszt, persze. Azzal a lehetőséggel azonban számoltunk, hogy ha végképp bedugulnak a dolgok, akkor külföldön keressük a boldogulást. Persze, ahhoz is kell tőke, hogy el tudjunk indulni, onnan is fizetni kell a hitelt, ha nem akarjuk elbukni a lakást, és a szülők lakást is vele együtt, amire jelzálogot kellett bejegyeztetnünk, hogy megkapjuk a hitelt…
Ne adja isten, hogy a házasságunk komoly válságba kerüljön! Talán pont azért is vártam olyan sokat az esküvővel, mert a szüleim házassága egy katasztrófa volt, több válással, és én nem akartam ezt megismételni. De persze, bármikor megtörténhet bármi. A szomorú az, hogy egy válás nem csak érzelmileg visel meg két embert, de anyagilag is a szakadék szélére sodorja őket.
Jellemzően ugye a feleségnél maradnak a gyerekek, aki egy fizetésből és a kevés, és akadozva fizetett gyerektartásból próbál talpon maradni, nagy küszködések árán. A férjek pedig anyagilag is ellehetetlenülnek, hiszen egy átlagfizetés nem elég ma Magyarországon a tisztes megélhetésre, albérletben, ráadásul a gyerekeiről is gondoskodnia kell.
Ebben az a szomorú, hogy mindkét fél nagyon nehéz helyzetbe kerül, és a gyerekek is megisszák a levét. Szabad döntések helyett egzisztenciális kényszerek határozzák meg sok ember életét. Egy sok éves banki hitel pedig szintén ilyen kényszert jelent. Nem szeretném megélni, hogy a fenti kérdésekkel a saját életemben is szembesülnöm kelljen.
Szóval, úgy gondolom, a felelős döntésekhez minden olyan eshetőséget át kell gondolni, ami szóba jöhet. Az ember legyen tisztában a kockázatokkal, a mai világban kiváltképp. Rizikó pedig van bőven, hiszen elképedten kapkodjuk a fejünket, annyi marhaság történik körülöttünk.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lépjünk. Az élet nem állhat meg, és ha kockázat árán tudunk csak előrelépni, akkor bizony kockáztatni kell. Persze, nem árt ezt a minimálisra csökkenteni, de hát az ember nem láthat mindent előre. Ezért mondják, hogy az élethez bátorság kell és némi humor. Szóval, kalandra fel!
