Mónit nem lepte meg a múltkori posztunk, amiben egy kampányfilmet mutattunk be arról, milyen rövid idő elég egy gyerek elrablásához. De azzal már szembe száll, hogy az emberek nem figyelnek, nem segítenek az eltűnt gyerekek kapcsán, mint ahogy egy másik filmben láthattuk. Csak nem mindenki tudja, hogy hogy segítsen… De talán erre is van megoldás! Ti ismeritek?
Az anyatársak többségének arcán meglepetéssel keveredő felháborodást látok, amikor szóba merem hozni ezt a témát. Sürgősen leszögezik, hogy ők bizony vigyáznak a gyerekükre, nem is értik, hogyan fordulhatna ez elő. Közben lelki füleimmel hallom, ahogy azt mondják: „Micsoda anya ez, hogy elhagyta a gyerekét?!” Persze nem mondják ki, de látszik a sajnálkozás szemükben.
Az anyatársadalom páriája lettem, mert egyszer, egyetlen egyszer az én megbízható gyerekem úgy döntött, most éppen mégsem fogad szót.
A Duna-parton sétáltunk, és úgy döntöttünk, eszünk egy hekket. Százszor jártunk már a helyen, és eddig mindig ugyanaz volt a menetrend, amíg én a kicsivel az asztalnál ülök, ő a part szélén, úgy, hogy lássam, kavicsokat dobál. És most vissza kellett lépnem a pulthoz egy plusz szalvétáért…
Mire visszaértem az asztalhoz, a fiam sehol nem volt. Először nem estem pánikba, csak szörnyű dühös lettem, mert nem maradt ott, ahol megbeszéltük. Megtörölgettem a kicsit, és a babakocsit tolva a parthoz mentem. És sehol sem láttam a gyereket!
Nem kívánom ezt az érzést senkinek! Hirtelen elöntött a rettegés, és nem tudtam elkergetni a képet a szemem elől, hogy a vízben fogom meglátni a kék pulcsiját. Rohanni kezdtem kiabálva a nevét, miközben éreztem, hogy kezd teljesen eluralkodni rajtam a pánik, és legszívesebben sikoltoznék. Elrohantam az első sarokig, ami eddig rejtve volt a vendéglő miatt a szemem előtt, és akkor láttam, hogy egy nő kézen fogja a gyerekemet, és elindul – az ellenkező irányba!
Ordítva rohantam utánuk, és hamarosan be is értem őket, ahol – bevallom – tombolva kértem számon a nőt, hogy mit képzel, és rendőrrel fenyegetőztem. Szerencsétlen nő hosszú percek múlva tudta elmondani, hogy ő – nem túl szerencsésen – nem azt kérdezte a gyerektől, hogy hol az anyukája, hanem hogy hol lakik, meg tudja-e mutatni, és így elindultak a fiam útmutatása alapján a lakásunk felé. Csak segíteni akart…
A lakásig még kitartottam. Az előszobában kezdtek potyogni a könnyeim. Zokogva mondtam el neki, mennyire féltem, hogy soha többé nem látom. Azt hiszem megértette, miért nem csinálhat ilyet soha többet.
Persze magamat hibáztattam. Éjszakákon át forgolódtam álmatlanul, azon töprengve, hogyan lehetne az ilyen eseteket elkerülni. Arra jöttem rá, hogy sehogy.
Addig könnyű a dolgunk, amíg a gyerek csak kúszik-mászik, és nyugton megül a babakocsiban. De amint járásképes lesz, ne adj Isten kismotorra vagy biciklire száll, semmi sem akadályozza meg, hogy eltűnjön. Elég, ha a megcsörrenő telefonodra nézel, vagy fizetsz a boltban. Mire felnézel, hopp! a gyerek már sehol sincs.
Végül rátaláltam a QR kódos gyerekazonosítóra, amit mindig a gyerekre adok, ha elmegyünk valahova. Szerencsére erőltetnem sem kell, a cuki állatfigurák közül a kedvencét, a kutyust választotta. Büszkén hordja a nyakláncot, sőt, a kabátjára külön kért még egy fityegőt.
Így én most nyugodt(abb) vagyok. A gyermekrablóktól nem véd meg, de segít a megtalálónak segíteni. Csak a sajnálkozás zavar, amit az anyatársak arcán látok, ha elmesélem, mi történt velünk. Nem azért, mert szégyellem, ami történt. Hanem mert tudom: gőgös magabiztosságuk nem engedi, hogy bármit is tegyenek előre azért, hogy elveszett gyerekük biztosan hazajusson hozzájuk.
A kép forrása a képre kattintva érhető el, ahol egy másik lehetséges módszert, egy telefonos appot mutatnak be, amely segítségével lehetőségünk van megtalálni eltűnt gyerekünket.