Mikor olvastál verset utoljára? Az emberek úgy általában szeretik a verseket (némelyik még ír is titokban), de arra, hogy olvassák, értelmezzék, értsék is őket, már kevés az idő. A versek sorsa mostoha a XXI. században, hiszen a többség inkább olvas prózát, ha egyáltalán valamit. Így van ez akkor is, ha mégoly büszkék is vagyunk a magyar költészetre.
Költőkből, költészetből mindig is erős volt a mezőny Magyarországon, s nincs ez másképp most sem. A baj inkább az, hogy a mai olvasókhoz nehezen jutnak el a kortárs irodalmi alkotások. Ha megkérdeznénk az utca emberét, hogy milyen huszadik-huszonegyedik századi költőket ismer, akkor nagy valószínűséggel azokra hivatkozna, akikkel középiskolában ismerkedett meg.
A hazai irodalomtanítás nagy hiányossága is, hogy a kortárs ügyekre többnyire már nem marad idő. Pedig hogyan lehetne jobban megszerettetni az irodalmat, mint élő, eleven költők, írók és műveik segítségével, akiknek a nyelve, a habitusa, a világa is sokkal közelebb van a mai olvasóhoz, mint Arany Jánosé vagy Vörösmarty Mihály? Persze, félre ne értsen senki, nem értékítéletet akarok hozni, hanem egyszerűen úgy gondolom, hogy a kortárs alkotások közelebb állnak hozzánk, és ezek lehetnének az szálláscsinálói azoknak a műveknek is, melyek időben messzebb vannak tőlünk.
Ha valamelyik tantervírónak véletlenül eszébe jutna ez az egészen nyilvánvaló dolog… De nem, tartok tőle, hogy nálunk még évekig az a módszer lesz az uralkodó, hogy a régebb korok kevésbé befogadható irodalmi alkotásaival jól megutáltatjuk az irodalmat a nebulóval, akinek így már nem lesz semmi kedve azokhoz a művekhez sem, amelyek esetleg közelebb állnának hozzá. Szerintem nem lenne szentségtörés, ha a János vitéz helyett olyan verseket olvasnának a még fogékony korban levő diákok, ami közelebb áll hozzájuk. Aztán, ha már megtanulták élvezni és szeretni, akkor már nagyobb örömmel olvasnak klasszikusokat is.
Pedig ha van Magyarországon sikersztori, akkor az elmúlt évtizedek irodalma az bizonyosan az. Hi-het-et-len-ül gazdag és sokrétű az irodalmi termés, költészetben, prózában egyaránt. Az előbbi valami páratlan módon tudott megújulni, és igazi, friss, eleven és kreatív kifejeződést találni.
A manapság verselő legfiatalabb nemzedékek megújították a magyar költészetet tematikájában és hangvételében is. Hiányzik belőlük minden karót nyelt pátosz, fennköltség, homlokráncolós komolykodás, viszont szellemesek, üdék és nem egyszer sok szállal kötődnek az underground kultúrához.
Új jelenség a slam poetry is, mely meg is osztja valamelyest az irodalmárokat. Az a kérdés nevezetesen, hogy ez a műfaj a magyar irodalmi élet teljes jogú tagja lehet-e, vagy csak afféle fiatalos, igazán komolyan nem vehető dolog. Szerintem ezt is, mint minden mást, lehet magasabb és alacsonyabb színvonalon művelni. Aki virtuóz slammer, azt mért ne lehetne remek költőnek tekinteni? S nyilván vannak olyanok, akik kevésbé tehetségesek, de már bocsánat, nincs az úgynevezett magas irodalom berkeiben is egy rakás középszerű író?
A slamnek az a „küldetése”, hogy közelebb vigye az irodalmat az emberekhez, akik amúgy ritkán olvasnak verseket. S az is, hogy vérfrissítést alkalmazzon a magát olykor túlságosan is komolyan vevő irodalmon.
Mindez most csak azért jutott eszembe, mert pénteken volt a költészet napja. Volt számos irodalmi rendezvény mindenfelé, sajnos éppen aznap nem jutottam el sehová. De tegnap, szombaton részt tudtam venni a talán legőszintébb és legszebb felolvasáson: A Város Mindenkié csoport aktivistái szerveztek egy felolvasást József Attila sírjánál.
(Csak pár információ a csoportról: önkéntesekből áll, akik a hajléktalan emberek problémáival foglalkoznak, és az emberi méltóságot biztosító lakhatásért küzdenek. Afféle szélmalomharc ez, hiszen a város vezetését hiába győzködik, hogy a hajléktalanság problémáját legalább enyhíteni lehetne azzal, ha városban üresen álló sok ezer lakást rendelkezésre bocsátanák szociális célokra.)
A csoport vendége volt a Közmunkások egyesülete is, vagyis csupa szegény ember, akik hajléktalansággal, munkanélküliséggel, szegénységgel küzdenek. Nos, 2014-ben, ők szívügyüknek tekintik a magyar költészetet. Ezeknek az embereknek vigasztalást, erőt és méltóságot adnak József Attila versei. Melyek felemelik őket, melyek szólnak hozzájuk, melyeket magukénak éreznek. A társadalom és a sors mostohán bánik velük, de a hozzájuk hasonlóan szegény költő versei nekik szólnak, értük vannak.
Egymás után álltak ki a kis közönség elé a költő sírjánál, hogy felolvassák kedves verseiket. Nem egyszer iskolázatlan, megnyomorított, mélységesen szegény emberek. És fontos nekik a költészet! Vagy: nekik fontos a költészet!
Nem akarok tanulságot levonni, de számomra ez mélységesen megrendítő élmény volt. Olvassatok több verset, magatokért, értük, mindannyiunkért!
