Liza olyan kérdéseket feszeget, amelytől – bevallom – kínosan feszengeni kezdek, és próbálok máris, magam előtt is indokokat – igazából kifogásokat – keresni. Pedig egyáltalán nem is játszom. “Csak” olvasgatok…
A gyerekek biztonsága miatt sokan aggódnak, mi történik, ha elkeverednek mellőlünk, baleset érheti őket, vagy egy idegen cukrosbácsi elcsábítja őket a játszótérről. És mi történik, ha a szemünk láttára, otthon, a saját szobájában történik baj a gyerekkel, és már csak pszichológus segíthet?
Egy ismerősöm is hasonlóan aggódott a gyerekeiért, és mivel nem mindig volt ideje kimenni velük a játszótérre, és otthon a gyerekek nem mindig csak a kert nyugalmát akarták élvezni, pénz is volt, nyilvánvaló program-pótlékként vettek számítógépeket a gyerekek szobájába, hogy ha úgy van kedvük, szabadidejükben számítógépezzenek. Baleset itt nem érheti őket, és kontroll alatt tarthatók addig is, úgy is, a korosztály minden tagja azzal tölti az idejét – osztálytársak közül is -, hogy online játékokat játszanak. Ha hétvégén összefutottak, felvonultak a gyerekszobába, és együtt játszottak a számítógépes játékokkal, csendben, kedvesen, egymás mellett ülve gyakorolták a Sims, illetve a focis és stratégiai játékok menetét. A szülőket nem is zavarták, anyu és apu is biztos lehetett benne, hogy nem történik a gyerekekkel semmi baj. Ha éhesek voltak, enni lementek, és nem volt veszekedés, nem kellett a szülőknek beleavatkozniuk a játékba.
Évek teltek el, veszekedés csak abból volt a szülők és gyerekek között, hogy a leckék elkészüljenek legalább, ne a játék legyen a legfontosabb. Egyre több lett a játszma. Net-korlátozás volt néha a büntetés, de nehéz úgy tiltani, hogy a számítógép a szobában van… A gyerekek azóta felnőttek, de otthon élnek, és a legfontosabb és igazi, egyetlen hobbijuk a netezés maradt, online posztoló világban élnek, online híreket olvasnak. A családi együttléteken az okostelefonjaikba merülnek, vagy azonnal mennek a kéznél lévő számítógéphez. Fogalmuk sincs, hogyan kellene a valódi életben ápolniuk a kapcsolataikat.
Nem tudom, mi lesz a vége, milyen felnőttek lesznek majd. Baj ez? Ez egy új generáció, akik a gépen keresztül értik csak meg egymást? Amíg a gyerekek kicsik, addig van remény, hogy majd kinövik, majd kialakítanak maguknak saját életet, saját baráti kört, saját hobbit. De amikor egyre nagyobbak lesznek, kezd ez a remény elillanni. Itt olvasható egy példa a netfüggőségről gyermekkorban, és itt a teszt, ha aggódsz, hogy a gyermeked netfüggő lett.
Magamon is érzem, a kollégáimon is érzem azt, hogy néha – mivel a net mindig kéznél van – túl nagy a csábítás, gyakorlatilag folyamatosan olvasgatunk, minden szabadidőnkben. Hol vannak a határok? Mikor káros? Amikor mindennél fontosabb, hogy elolvassunk egy hírt? Amikor a család látja kárát?
A munkahelyemen ismertem meg, egy kollégám lett Candy Crush-függő. Nem akartam kipróbálni, nem is fogom soha. Azt olvastam, hogy ezek a játékok függővé tesznek. Amúgy kívülről nézve amolyan agyzsibbasztónak látszik. Mindenféle színű cukorkákat kell kilődözni, végtelenítve. A kollégám nagyon ideges, ha egy-egy órányi munka végeztével nem nyomhat le 5-6 cukorkatörő menetet. És kifejezetten mérges volt, csapkodott, amikor a Facebookra nem tudott feljelentkezni, mert a nagyfőnök bent volt. A munkahelyről ezeket a dolgokat ki kellene tiltani.
De az okostelefonok is csábítanak a játékra. Ott vannak a játszótereken, a buszokon, mindenhol, ahol az ember eddig bámulta a felhőket. Most szépen van rá lehetőség, hogy minden időnket kihasználjuk a “művelődésre”. A gyerekek is ezt látják, mi mit várnánk? Az apuka böngész és olvas, anyuka is ezzel tölti a szabadidejét, a gyerek is kívánja.
Tehetünk arról, ha függővé válunk, amikor minden mindig kéznél van? Kell-e, lehet-e a gyerekszobákból kitiltani a számítógépeket, a gyerekektől elvenni az okostelefonokat? Kifogás az, ha azt mondják, hogy mindenki ezzel játszik? Kifogás-e az, ha valakinek megszűnt a baráti köre, mert mindenki online világába menekült (vagy egyéb függő, amit nem részleteznék), akit eddig ismert?
És ha valaki rákattant egy szenvedélyre, akkor már csak a pszichiáter ment meg a családi katasztrófától?
Pedig kézenfekvő a megoldás: ebben is, mint mindenben, a kulcsszó az önmérséklet!
Igenis, tegyük el az okostelefont, kapcsoljuk ki a netet otthon, amikor együtt is lehetne a család.
Te meg mered tenni? Meg tudod még tenni? Miért olyan fontos online lenni? Mit pótolsz vele? Mi hiányzik?
Volt egy időszak, amikor valamilyen szinten függő lettem, úgy 2005 táján. Anyucim egy női fórumon írogatott, egyszer ránéztem én is az oldalra, és ott ragadtam. Hozzászóltam ehhez-ahhoz, végül rátaláltam egy csoportra, akikkel éjjel-nappal ment a csevej. Akkor odáig mentem, hogy még a nyaralás alatt is be kellett fizetnem egy internet kávézóban, hogy megnézzem, mi a helyzet a többiekkel. A társaság időnként találkozókat szervezett, hogy ne csak virtuálisan ismerjük meg egymást, hanem személyesen is beszélgethessünk.
Azóta azért visszavettem. A fórum is laposabb lett, gyermek mellett pedig ez már néha luxus, hogy otthon ezzel foglalkozzak, de a társaság kemény magjával azóta is tartjuk a kapcsolatot, évente legalább 2x össze is jövünk valahol egy közös pizzázásra, beszélgetésre.
Igen, a mértékletesség a lényeg. Lehet, sőt, kell is használni a netet, iszonyúan megkönnyíti az életünket, de vigyázni kell, hogy ne essünk a túloldalra, és csak a virtuális világ létezzen. És mindezt a gyermekeinknek is át kell adnunk, ők is a mi példánkból tanulnak.
Szerintem ha valaki túlságosan rákattan bármire, az valamilyen problémát jelez. Tehát nem ez a probléma oka, hanem ez már az okozat. Ahogy mi is éppen a magányunkat oldjuk a különböző fórumokon, blogokon, Facebook-on stb, úgy a Candy Crush-függő kollégának (amúgy én is imádom az ilyen játékokat, mert teljesen kikapcsolnak :D) valószínűleg több sikerélményre, megerősítésre van szüksége, mivel ezek a típusú játékok folyton jutalmaznak. Azt gondolom, hogy ha a gyerekeink úgy nőnek fel, hogy érzelmileg nem szenvednek hiányt, akkor bár néha majd persze megkísértik őket ezek a dolgok, de nem válnak függővé. Magamon is azt tapasztalom, hogy ha társaságban lehetek és remekül érzem magam, vagy éppen családi program van, eszembe sem jut ránézni a telefonomra/a számítógépre. De ha nem… nos, hát ez van. Persze, hogy illúzió, de a semminél így is több. (Enélkül nem biztos, hogy ép ésszel átvészelném ezt lassan 5 éve tartó időszakot, ami még 2 évig nem is ér véget… Ennyi idő alatt aztán tényleg lenullázódik az ember körül minden, ha közben nem sikerül valamit építeni. Nekem jó néhány kapcsolatomat sikerült megmenteni, de a 2-3 havonta való találkozás, az online és telefonos kapcsolattartás fényévekre van attól, amihez régen hozzászoktam. Az újabb kapcsolatok nagyon felszínesek, nem lehet rájuk építeni.)
Amíg nem megy a dolog más rovására, nem olyan nagy baj. Szerintem meg kell tanítanunk a gyerekeket is értelmesen használni ezeket az eszközöket, s valamelyest persze korlátozni is kell, hogy ebben is mértékletességet tanuljanak. A tiltás, a számítógép/okostelefon elvétele kontraproduktív. Legfőképpen nekünk kell jó példát mutatnunk. Úgyhogy most ki is kapcsolom a gépet. 😉
A bejegyzést olvasva tényleg elgondolkodtam. Egyébként is sokszor elmerengek azon, hogy hova jut ez a világ, ha ilyen irányban haladunk tovább? Tényleg szinte mindenki online éli “életét”, állandóan fut, szalad intézi az ügyeit és közben az igazi értékek elfelejtődnek. Igen, vannak helyzetek, amikor az egyetlen kapcsolattartási mód a világháló. DE!!! én speciel a Facebooktól teljesen rosszul vagyok, mert szerintem egy lélekgyilkos. (nekem nincs is profilom) Mindenki ott “menősködik”, meg osztja a szebbnél szebb idézeteket, de szerintem a lényegüket nem értik…. legalábbis a döntő többsége a felhasználóknak. És sokszor olyan dolgok is felkerülnek, amik eredetileg az emberek legbelsőbb magánügye kellene hogy legyen. Mire tanítsuk a gyerekeinket? mint olyan jól megírtad, a mértékletességre. Mert ma már a tanuláshoz is kell- már ált. iskolában is- bizonyos dolgokhoz a gép. Meg jó néha “kikapcsolódni” a segítségével. De szerintem meg egy közös családi élményt nem lehet ezzel kiváltani. Értem én, hogy jó, ha gyerek lefoglalja magát, viszont ellenőrizni kell és fel kell világosítani a veszélyekről, hogy elkerülhessük a későbbi problémákat, mint pl. az öngyilkosságig való piszkálás vagy hasonlók. Nem egyszerű kérdés ez, de szerintem is meg kell találni az egyensúlyt:-)
Igen. Nagyon nehéz ügy.
Mert nem csak a gyerekeknek szűnt meg az offline baráti köre, hanem nekünk is többnyire. Tisztelet a kivételnek.
Az emberek nem érzik annyira magányosnak magukat, mert pótolják a kapcsolatokat azzal, ha online írogatnak egymásnak. A Facebook olvasgatása meg olyan, mintha mindennap találkoznál a régi arcokkal. Mintha lenne kapcsolat. És közben nem tűnik fel, hogy teljesen elmagányosodott az ember.
Mondjuk a kismamalétet otthon egyedül a gyerekkel nem bírtam volna ki legalább a kapcsolattartás illúziója nélkül. Az addig sűrű kapcsolatrendszerem egyik pillanatról a másikra megszűnt. Az addig biztonságot adó világ – kollégák, barátok – eltűnt. Maradt az, hogy ülök otthon, és olvasok, és megnézem, kivel mi történt…
Hmmm…. Nem tudom mi a jó módszer….. Nálunk erősen korlátozva van, hogy mennyit gépezhetnek a gyerekek. Most a nagyok kiskamaszok és betartják, amit kérek, de látszik, hogy nem sokáig…..
Ugyanakkor egyre gyakrabban szembesülök vele, hogy szeretne a legnagyobb a barátnőivel beszélgetni, akik máshol laknak és hát a telefon az drága, a chat meg ingyen lenne és a barátnők bizony már fenn vannak a neten….
A legnagyobbat már csak egy nagyon vékony határ választja el, hogy úgy istenigazából rávesse magát a netre…..
Másrészt meg igazad van, mi felnőttek is sokat lógunk a neten. Túl sokat….
És hogy én miért írtam erről, és miért vagyok némileg(?) függő?
Mert ez az egyetlen platform, ahol megengedhetem magamnak az őszinte véleményt anélkül, hogy a környezetemet bántanám ezzel.
Megengedhetem magamnak, hogy “buta” legyek. Vagy elfogult. Vagy elfogulatlan.
Őszintétlen? Igen. Titkos élet? Igen.