Ha barátok vannak, akkor minden van

Reggeli közben azon gondolkodtam, hogy közeleg a húsvét, írok valamit az ünnepekről. Azt sejtettem, hogy közhelyeken kívül nem nagyon tudnék mi mást írni, meg azt is, hogy túl sok újdonságot se. Hiszen mi az, amit a húsvétról nem tud az ember?

Lehet borongani azon, hogy már ez sem a régi, a kutya sem jár locsolkodni, vagy ha igen, akkor atomrészegen. Meg persze lehet örvendezni, tojást festeni, kézműves vásárokban nézelődni, nagyokat enni, ilyesmik.

De aztán úgy gondoltam, hogy holnaptól úgyis felrobban az internet, a csapból is ez fog folyni. És akkor úgy gondoltam, hogy átengedem ezt a témát azoknak, akik sokkal jobban értenek hozzá. Én pedig arról írok inkább, amivel most a legjobban el vagyok telve: a barátságról.

Az apropót az adja, hogy a minap baráti találkozón vettem részt. Sok-sok éve ismerjük egymást ezzel a társasággal, még az egyetemről. Van, akivel laktam is egy albérletben, nagyon jó barátok voltunk, másokat inkább csak felszínesen ismertem. De úgy hozta az élet, hogy a társaság egyik tagja a fővárosba utazott, és ennek örömén összegyűltünk és beültünk egy helyre.

Őszintén szólva nyűgös napom volt, és nem éreztem hozzá sok kedvet, hogy társasági életet éljek, meg aztán lett volna munkám is még. De azzal győztem meg magam, hogy ez azért nem gyakori alkalom, és a barátok ennyit meg kell, hogy érjenek.

És naná, hogy megéri! Mindent! Fergeteges este volt, hatalmas nevetésekkel, nagy sztorikkal, zseniális poénokkal. Azok is, akikkel kevésbé ismerjük egymást, nagyon kedves, közvetlen emberek , akikkel rögtön megtaláltuk a közös hangot.

Őrület belegondolni abba, hogy milyen régóta ismerem ezeket az embereket. S mennyi minden köt hozzájuk, hiszen mennyi marhaságot átéltünk együtt! A fiatal felnőttkori évek nagyon meghatározóak egy ember számára, sok minden dől el ekkor. És mi szemtanúi, sőt, szereplői voltunk egymás életének, ami azt is jelenti, hogy egy csomó mindent tudnak és értenek róla, amit mások nem.

Fél szavakból is megértjük egymást, ha valamelyikünk elkezd egy mondatot, a másik be tudja fejezni. Megvolt valaha a saját magunk „nyelvjárása”, egy közös, külön kis világ, melynek saját törvényei, saját jelrendszere, saját világlátása volt. Kicsit olyan volt az egész, mint az Ulpius ház Szerb Antal Utas és holdvilágában.

Persze, voltak olyan időszakok, amikor nem sokat tudtunk egymásról, nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, csak hébe-hóba. Akkoriban azt hittem, hogy ez a dolog kifulladt, vannak új emberek az életemben, és a régiek már nem olyan fontosak.

Nem is tudom, hogyan történt, hogy ismét egymásra találtunk, szép lassan, egymás után. Talán az is hozzájárulhatott ehhez, hogy egy idő után sokan a fővárosba költöztünk, mert itt kaptunk munkát. S persze, mindenkinek kialakultak a maguk külön kis körei, de valahogy elkezdtünk egymással is egyre sűrűbben találkozni.

A társaság legújabb kori történelmének pedig csomópontja az a szörnyű baleset, ami az egyik barátnőnket érte, elgázolta egy autó. A hír sokkolt valamennyiünket, és heteken keresztül szorongva vártuk, vajon felébred-e a kómából. És ha felébred is, akkor milyen állapotban…

De a nagy rémületet szerencsés végkifejlet követte: a lány (lány??? két gyermekes családanya) felépült, és ugyan a baleset lelki és jogi oldalával még küzd, de fizikailag egészséges. Ezek után már szerintem egy atomtámadás sem kottyanna meg neki…

Szóval a minap összeültünk, és ha valahol, akkor ezek között az emberek között teljesen otthonosan érzem magam. Itt nem kell megjátszanom magam, vigyázni a szavaimra, „viselkedni”, köztük az vagyok, aki vagyok. És ők így szeretnek, és én is őket. És nagyon remélem, hogy 40-50 év múlva is nagyokat koccintunk majd, és vihogva sztorizunk egymásnak!