Húsvét, retro

Kamaszkoromban ilyenkor ünneplőbe öltöztünk: felvettük az új farmer- vagy lambadaszoknyát, meg egy hozzávaló, nyomtatott mintás felsőt. Nemcsak az ünneplő, hanem a hétköznapi ruháinkat is túlnyomórészt a helyi KGST-piacról szereztük be, így aztán az egész falu hasonló módon öltözött.

Amikor a török műselyem szabadidőruha volt a divat, akkor az volt az ünneplő. Amikor a márványkoptatott farmer, akkor az. Az idősebb nemzedék többé-kevésbé alkalmazkodott az idők szavához, de ők azért még őrizték a régi szokásokat is; ünnepi ruhatárukban még felbukkant a műszálas, trapézszárú öltönynadrág és a hosszú galléros ing.

A lányok, asszonyok előtte már jóval bejelentkeztek a fodrászhoz, új dauert rakatni a hajukba. Szinte minden nőnek rövid, dauerolt haja volt gyerekkorom vidékén. Húszas éveik végén kicsit elkezdtek hízni, és csakhamar olyanná váltak, mint a saját szüleik. Hasonló ruhákat viseltek, hasonló frizurát, és hasonló módon rendezték be az életüket is.

A nyolcvanas években járunk, illetve a kilencvenes évek elején. Amikor végzetesen összekeveredtek a régi és az új szokások; húsvétkor szovjet kölnivel locsolkodtak a férfiak, délután pedig tinidiszkóba mentünk az aktuális slágerekre táncolni.

De azért még főttek a sonkák és a tojások, és már húsvét előtt nagy volt a készülődés. Azért valahogy mégis jeles ünnepnek számított, ha egy kicsit bumfordian kiforgatva, eltorzítva.

A srácok és a rokonok még jártak locsolkodni, és minden lány számára élet-halálra szóló kérdés volt, hogy meglocsolja-e a fiú, aki tetszik neki. Nagy szomorúság volt, ha nem.

Fogyott a sör, a bor, a pálinka is bőséggel, és nem ritkán már a kora délelőtti órákban is részeg nótaszót lehetett hallani a falu utcáiból.

Húsvét? Karácsony? Névnap? Születésnap? Keresztelő? Akkor töltött káposzta!!! Az én családomban nincs olyan jeles ünnep és olyan ínycsiklandó étek, ami a töltött káposztát kiütné a nyeregből. Riválisként van még esélye a birkapörköltnek, de a töltött káposztát akkor is megfőzzük, lehetőleg 30-40 litert egyszerre. Hogy miért? Csak, mert kell.

S persze kell 5-6 tepsi pogácsa, mindenféle sütemények, szendvicsek tömkelege.

Szóval mi, nők kicsinosítva otthon ültünk, és vártuk a locsolókat. Ha volt hozzá kedvünk (általában azért volt), tojást is festettünk, noha annyira azért nem adtuk meg a módját. Régen lehetett kapni színes lapocskákat, amik vízbe áztatva megszínezik a tojást, mások hagyma- vagy diólevéllel kísérleteztek.

Aztán jött a rokon, darálta a verset, és fújta ránk a pacsuliszagú kölnijét. Leültettük, beszélgettünk vele, kínálgattuk. Pár látogatás után minden férfi nyakig volt sonkával, tojással és pogácsával, de anyáink kitartóan kínálgatták őket, hiszen valóságos sértés volt, ha nem ettek semmit. Inni viszont ittak, az kétségtelen.

Amikor a nagy menet levonult, és az apák is előkerültek kicsit pityókásan, akkor itt volt az ideje a rendrakásnak, majd a csöndes pihenőnek, a szundikálós tévézésnek. Mi, fiatalok ilyenkor találkoztunk, bandáztunk, diszkóba mentünk, ilyesmik.

Így húsvétoltunk mi egykor. Hogy szép volt-e, jó volt-e, illendő volt-e? Nem tudom, de ez volt a mi életünk egykor.