Évi boldog, de nem a hagyományosan elfogadott formában, így sokan neheztelnek rá, és elítélik. Ti mit szóltok a történetéhez?
Most ötvenhárom éves vagyok, a kedvesem harminckettő. Húsznak mondom, de huszonegy év van köztünk. Olyan az egész, mintha egy váratlan, elképesztő ajándékot kaptam volna az élettől, amire már egyáltalán nem számítottam, nem küzdöttem érte, csak az ölembe hullott. Csak rengetegen elítélnek azért, mert elfogadtam.
Nem is tudom, honnan kezdjem. Tíz éve váltam el, két gyerekem van, mindketten felnőttek, a kisebbik tizenkilenc éves, de már nem él velem. A válásom után sokáig egyedülállóként kerestem párt, aztán két komoly kapcsolatom lett korombeli férfiakkal, végül mindkét esetben békésen hagytuk a másikat a maga útján járni.
Egy barátnőm kerti partiján találkoztam a mostani kedvesemmel egy éve, és bevallom, nem nagyon figyeltem rá, bár persze megjegyeztem magamban, hogy milyen isteni teste van, de ezzel, meg egy sóhajjal el is engedtem a dolgot. Ő jött oda hozzám később, beszélgettünk, és fel sem merült bennem, hogy tetszhetek neki, hiszen ott lófráltak körülöttünk a csodás fiatal lányok. Akkor döbbentem meg először és estem kisebb pánikba, amikor néhány nappal később felhívott, hogy menjek el vele vacsorázni. Emlékszem, annyira megrökönyödtem, hogy még idiótán meg is kérdeztem tőle, hogy ugye ez nem randi, csak tanácsra vagy segítségre van szüksége tőlem. Erre mondta, hogy nem akar semmilyen segítséget.
Randiztunk néhányat, majdnem minden esetben az ő javaslatára. Én annyira zavarban voltam főleg az elején, el sem hittem, hogy ez velem történik, de azért végül néhány hét után összejöttünk. Azóta együtt vagyunk, és imádom, de mindenét, tényleg, és bár sokat rettegtem, hogy mi lesz, ha meglát ruha nélkül, mi lesz, ha rájön, hogy őskövület vagyok hozzá képest, eddig semmi ilyesmi nem történt, úgy néz ki, ő is imád engem. Ő egy olyan csodája az életemnek, amiről fogalmam sincs, meddig tarthat, de minden percének örülök.
Az az érdekes, hogy a két gyerekem is elfogadta, még a lányom is csak vonogatja a vállát, de nem akadt ki, viszont majdnem mindenki más a környezetemben az eltelt majdnem egy év ellenére folyton megjegyzéseket tesz, hülyének néz vagy – azt hiszem, ilyen is van – szörnyen irigy. A barátaim egy része eltávolodott tőlem, néhány barátnőt kivéve, akik egyébként iszonyúan kíváncsiak a részletekre, meg arra, hogyan szerezhetnének ők is fiatalabb pasit.
De a kolléganőim pletykákat terjesztenek rólam, azt állítják, a pénzemért szeret a párom, holott ő jobban keres nálam, a fiatal lányok gyilkos tekintettel méregetnek, amikor kiderül, hogy én vagyok a nője ennek a gyönyörű pasinak. Vannak időszakok, amikor túlárad bennem a boldogság és a szerelem, és nem érdekel mások véleménye, máskor viszont szenvedek attól, hogy hülyének néznek és méregetnek kettőnket. Pedig csak szeretjük egymást. Hogy mi lesz, fogalmunk sincs, örökké semmi sem tart, ezt már megtanultam, de nem hagynának békén minket? Vagy, ha tovább mehetek: nem örülhetnének esetleg velünk? Fordított esetben mindenki normálisnak venné, hogy egy ötvenes pasas talált magának egy harmincas nőt. Minket miért vetnek meg?
