Magyarországon esélyegyenlőség?
Liza nem hisz az esélyegyenlőségben, és meg kell vallanom, nem találok rajta fogást. Ti?
Egy pillanatra lefagytam, amikor a főnököm egy esélyegyenlőségi előadásra szóló meghívó láttán ezt mondta: Esélyegyenlőség? Nincs esélyegyenlőség! Az én gyerekeim négy nyelven beszélnek.
Szívesen visszaválaszoltam volna neki valami éleset, pl. hogy igen, ehhez kell rengeteg pénz az angol nyelvű magánovira, egy külhoni feleség, és még több pénz a házhoz jövő nyelvtanárhoz, meg a heti 3 különórához, a sok külföldi utazás, nyelvterületek látogatása, a síelés, a külföldi, szintén több nyelven beszélő rokonok.
Persze, csak mosolyogtam. Aztán elgondolkoztam a dolgon. Igen, ezek a gyerekek előnyben vannak. Akkora plusz tudással rendelkeznek általános iskolás korukra (személyiségüktől függetlenül), amit az én gyerekem nem fog tudni behozni. Én sosem fogom tudni mindezt biztosítani. Kedvesen, egyszerűen, akár egy idegen nyelvre megtaníthatom, de nem tudunk nyarakra elutazni. Nem tudok kimaradni a munkából, és mindenre elvinni a gyereket. Nem tudom a tudásvágyát folyamatosan információval kitölteni. Munka mellett nem megy. Mit kéne tenni, ha a gyerek tehetséges?
A környezetemet végigelemeztem, rájöttem, hogy rengeteg valóban tehetséges gyerek nem bontakoztathatta ki a képességeit, és most, hogy felnőttek vagyunk, és az osztálytalálkozón beszélgettünk, rácsodálkoztam, hogy a sok kiemelkedő, tanárok kedvence, csupa ötös volt osztálytársamból mennyire középszerű emberek lettek, elenyésző a felsőfokú végzettségű közülük. Persze annak idején is tudtam, hogy rossz a családi hátterük. Sokat panaszkodtak, de általános iskolában még jól tudtak teljesíteni. Sőt, kiemelkedően.
De mást láttak a családjukban. A családjuk nem motiválta őket a tanulásban, nem segítette őket abban, hogy azután jó iskolát válasszanak maguknak, és nem segítette abban sem, hogy legalább a tanuláshoz megfelelő körülményeket teremtsenek, hiszen ki kellett járni a kiskertbe kapálni, meg tanulás helyett vigyázni kellett a kisebb testvérre. Nem volt pénz külön tanárra sem, érettségiig az eredményeik leromlottak. A család feleslegesnek (és túl drágának) találta, hogy finanszírozzanak még éveket a felsőfokú intézményekben. De miért is akarnák, hogy egy “egyszerű” család leszármazottja kibontakozzon? Bár végül is ő sem ezt akarja már. Látta példaként, a legfőbb érték, legnagyobb boldogság a disznóvágás, és a piálás, mindenek netovábbja a nagy családi hepaj, ahol az egyszerű rokonok ezer éves sztorikat mesélnek. Az összes baráti kapcsolata is ebből a körből jön, idegenként érezné magát egy olyan társadalomban, ahol műveltebbek az emberek. Elfogadta, boldog benne. Egyáltalán nem tragikus a történet, maximum csak annyiban, hogy ezek a gyerekek tehetségesek voltak. Most a fogyasztói társadalom tipikus résztvevői. Nem hajtanak végre nagy tetteket, az adottságaik csak elenyésző részét használják. A csupa ötös tanulóból lett egy egyszerű kozmetikus. A művészien rajzolóból meg műkörmös.
Aztán vannak azok, akik hiába tehetségesek. Úgyse veszi észere a tehetségüket senki. Sőt, abban a körben káros. Akiknek nagyon rossz a családjuk, akiket bántalmaztak, elveszhetnek. Akik sosem kaptak pozitív megerősítést, akik még iskolába se jártak. Akik rossz útra tértek már gyermekkorukban, akikért az egész esélyegyenlőségi programot kitalálták. Tehetségesek, rossz háttérrel. Legyen esélyük.
De mire lesz esélyük, ha rossz a családjuk? Ha visszamennek, mit kapnak? Nihilt. Milyen példát láttak? Segélyből élést, iskolakerülést, hazugságokat. Milyen esélyegyenlőségi program az, ami a családi körülményeket megváltoztatja? Mi vár azokra, akik a legnehezebb környezetből próbálnának kiemelkedni?
A tehetség bonyolultabban kategorizálható, mint korábban gondoltam. A tehetség sok gyermekben benne van. De a legtöbb gyermekben már egészen kicsi korban elnyomják, azzal, hogy elhanyagolják a kicsiket, hiába érdeklődnek, nem kapnak választ.
A gyerekeken is múlik: aki nem kap megfelelő hátteret, el kell fordulnia, el kell utasítania az egész addigi neveltetését, a korábbi családi modellt, és ingatag talajon járva, teljesen új utakat kell járnia, önállóan. Erre szerintem csak nagyon kevesen képesek, még azok közül is, akik végül a nehéz körülmények mellett valamilyen végzettséget mégis szereztek. Nehéz utána a megszerzett tudás szerinti “magasabb” szintű társadalmi osztály életét élni úgy, hogy nincs rá gyermekkori példa. De talán nem lehetetlen.
Szerinted ma Magyarországon (vagy bárhol a világon) létezhet esélyegyenlőség?
