Ha már például vettük a connecticuti anyák mozgalmát, ne feledkezzünk meg arról, hogy nem egészen másfél évvel ezelőtt éppen ebben az államban gyászoltak húsz kisgyermeket, akiket egy ámokfutó lőtt halomra a saját osztálytermükben. Egy látszatra teljesen átlagos, fiatal fiú, akinek – ebben egészen biztos vagyok – az anyja egészen más sorsot szánt.
Sajnos az ilyen borzalom nem egyedülálló a világban, szinte havonta érkeznek hírek különböző, gyermekek tucatjait érintő tragédiákról, amelyben értelmetlen halálukat lelik.
Mindig mélyen megérintenek ezek a történetek, és van, hogy hetekig gyötrődöm a hatásuk alatt. Mert milyen jó volna tudnunk, hogy minden rendben lesz! Hogy a gyermekünk kisebb-nagyobb bonyodalmakat okozva, de épségben eléri a felnőttkor küszöbét, és aztán önálló, teljes életet kezd.
De nincs garancia. És ez rémisztő. Nincs stoptábla, ami jelezné, hogy ezen az úton a gyermekünkből évekkel később sorozatgyilkos válik. Én hiszem, hogy azoknak az anyáknak a többsége, akiknek a gyermeke felelős egy-egy ilyen borzalomért, nem követett el nagyobb, több hibát, mint bárki más, aki gyermeket nevel.
Persze én is olvasom, hogy mindig volt valami problémás körülmény a családi háttérben, elvált szülők, rejtett betegségek, csöndes, visszahúzódó gyermekek, de hányan mondhatjuk el ugyanezt a saját családunkról? Egy család felett sem villog a skarlátbetű, ami jelezné, hogy közeleg a baj.
Minek kell együtt állnia ahhoz, hogy elkerülhetetlen legyen a tragédia? Egy anya elkövethet-e mindent, hogy biztosan ne váljon a gyermekéből dühöngő fenevad, vagy éppen hidegvérű leszámoló gyilkos? Nem hiszem. Az egész csak egy hatalmas adag szerencsén múlhat.
Mint ahogy az is teljesen kivédhetetlen – amire sokkal nagyobb a statisztikai esély -, hogy gyermekünk éppen egy ilyen tragédiának esik áldozatául. Lelövik az iskolában, elgázolja egy jogosítványát pénzért vásárolt részeg suhanc, vagy bent reked egy kirándulás során felboruló kompban…
Egyből blokkol az agy, ugye? Mert ilyennek nem szabadna megtörténnie. Nem természetes, hogy egy szülő elveszítse gyermekét. Mert arra van szó, ha a szüleinket veszítjük el, arra is, ha a társunkat, de arra, hogy a gyermekünket, szavunk sincs – nem tudom, van-e olyan nyelv a világon, amelyben igen.
Ilyenkor, amikor a gyermekeim, a média, az egész világ azért köszönt, mert olyan szerencsés vagyok, hogy anyává válhattam, csak arra tudok gondolni a boldogságomon túl, hogy mekkora felelősség ez, milyen félelmetesen csodálatos feladat, és mennyire kiszámíthatatlan, hogy hová is fut ez az egész.
És ilyenkor azokra az anyákra gondolok, akiket már senki sem ünnepel. Vagy mert elveszítették a gyermeküket, vagy mert a gyermekük veszett el a világ számára.
Ők vajon mit érezhetnek ezen a napon?
Soha ne kelljen megtudnunk!
Katka, a hozzászólásod második részére (mivel érintett vagyok) – nem könnyű egy gyermek elvesztése, és anyák napja táján persze nekem is eszembe jut egy pillanatra, milyen jó lenne, ha ő is odaállna elém, és megköszöntene. Nálunk ez úgy “kompenzálódik”, hogy a nagyfiam köszöntésének duplán-triplán örülök, szorongatom, puszilgatom, és ő viszont.
De eljutottam odáig, hogy ezt is tudom a helyén kezelni. Az élet v. sors, vagy bárminek is nevezzem így keverte a lapokat, ezzel kell tovább élnem, és ha nem lenne nagyfiam, akkor is át kell lendülnöm ezeken, akkor is élnem kell az életemet, csak akkor más szépségeket kell találnom.
Az “eredeti” témához – ahogy Nemlajos is írta, a körülmények összejátszása az, amikor ilyenkor valamiféle magyarázatot, hátteret adhat ezeknek a szörnyű eseményeknek. Gyermekkori élmények, traumák, kortársakkal kapcsolatos élmények, traumák, külső és belső elvárások, érzelmi elhanyagoltság, bántalmazás, és persze az erőszakos témájú bármiféle információk (könyvek, filmek, internet) stb…
Viszont úgy, ahogy a betegségektől, vagy bármiféle gondtól, bajtól, attól a lehetőségtől sem szeretnék rettegni, hogy úristen, mi lesz majd a gyerekemből. Egy gyermek nevelése egyáltalán nem könnyű feladat, rengeteg buktatója van, és egy szülő folyamatosan tanul ezáltal. Csak annyit tehetünk, hogy a lehetőségeinkhez mértem megpróbáljuk a helyesre nevelni őket, és a beszélgetéseinkkel, tevékenységeinkkel “terelgetni” őket. És hogy végül mi válik belőlük, nagyobb részben már tőlük függ, nekünk “csak” annyi a dolgunk, hogy a helyes alapokat letegyük, és próbáljunk egyensúlyt tartani. De persze itt jön be az is, amiről Alizka is írt a posztjában, hogy nem mindenkinek adatik meg a normális, támogató családi háttér különböző okok miatt, így félő, hogy a gyermek is félresiklik. Ilyenkor a felelősség áttevődik a környezetükre, ami persze már jóval kockázatosabb, mert nagyon kevesen vállalják fel barátok, ismerősök, hogy igenis a családja helyett elkezdenek törődni valakivel, és felkarolják őt.
Vagy az ember leánykája 20 évesen Down kóros kisbabát szül, 9 hónapos korában eltemet, aztán bármit tesz, nem lesz másik 🙁
Na igen… 🙁
Az osztály? Az nem rémlik. A hullám c. német film viszont erről szól. Ott sem volt nagy felismerés, meg homlokra csapás, egyszerűen csak összejátszottak a körülmények… Szerintem.
No, már tegnap is leírtam, de nem ment át:
Hogy hogyan lesznek a Tömeggyikosok az iskolákban? Javaslom Az osztály című filmet megnézésre…. Ott van egy válasz…. De most szólok, hogy nincs happy end…..
És még azt szerettem volna írni, hogy kimaradtak az írásból azok az édesanyák, akiknek valami halálos betegségben hal meg a gyerekük…. és rohannak orvostól-orvosig és mindent megtennének, hogy megmentsék őket és végig kell nézniük a haldoklást tehetetlenül…. 🙁
És ezt még valahogy túl is kell élni….