Katalin élete, lánya elképzelt jövője egy pillanat alatt omlott össze, mikor pár nappal ezelőtt a tinédzser egy vallomással állt édesanyja elé.
Az anyák napi posztotok kapcsán döntöttem úgy, hogy leírom a bánatomat. Mert jövőre már a lányom is érintett lesz ezen a napon. Tizenhat éves és terhes!
Fogalmam sincs, hogy kerültünk ebbe a helyzetbe, és – bevallom – magamra ismertem a sorozatgyilkosok anyjának leírásakor. Mert mindent csinálhatsz jól, a szerinted lehető legjobban, a végén úgysem tudod, mi sül ki az egészből.
A lányom tizenhat éves, gimnazista. Nem túl jó tanuló, de sosem volt az, mi persze biztattuk és segítettünk neki, amennyire lehetett. De mindig önfejű volt egy kicsit.
Kisgyerekként csak folyton megvétózta a döntéseinket, később mindig másfelé akart menni, mint amerre kellett, de azt gondoltam, hogy minden kisgyerek ilyen.
Az iskolában soha nem volt rá különösebb panasz. Nem lehet mindenki ötös tanuló, és a bukás soha nem fenyegette. Erős közepesekkel végezte el az általánost.
A fiúk – ahogy én láttam – eddig még nemigen érdekelték. Persze neki is vannak kedvenc zenészei, akik inkább szépek, mint zenészek, de melyik tininek nincs?
A közöttünk lévő viszony sem volt különösebben rossz, tudtam, hogy vannak titkai, de mindenütt azt olvasni, hogy tartsam tiszteletben a gyerekem magánszféráját, és ne érdeklődjek túlságosan, hagyjam, hogy magától nyíljon meg.
Hát most megnyílt. És persze örülök, hogy megtette, hogy elmondta nekünk, mekkora bajban van. Gyermeket vár.
Pár héttel ezelőtt egy buliban volt az iskolatársaival, és azt követően a barátnőjénél aludt. Legalábbis úgy tudtuk. A barátnője szülei meg úgy tudták, hogy itt. Igazából egész éjjel a házi buliban voltak, ahol – elmondása szerint – egy kicsit berúgott, és az ital hatására túlságosan egymásba bonyolódott egy fiúval.
Totálisan hétköznapi történet, ezerszer olvastam hasonlókat különböző lapokban, de most a mi családunk a főhőse, és én teljesen össze vagyok zavarodva.
Egyrészt felvilágosult nőnek tartom magam, anyaként is igyekeztem az maradni, beszéltünk a szexről, a védekezésről, az alkohol káros hatásáról, de ezek szerint hiába. Nem mertem remélni, ismerve a mai fiatalokat, hogy majd évekig tartó szerelem során fogja elveszíteni a lányom a szüzességét, de bíztam benne, hogy az a sok-sok beszélgetés talán nem megy át a fején csak úgy, minden eredmény nélkül.
És most kínomban sírva nosztalgiázom, hogy mennyit morogtam, mikor óvodás kora körül ezerszer rászóltam, hogy ne túrja az orrát, mert nem illik, vagy hogy ne lépjen le az útra, mielőtt szétnézne, hogy jön-e autó. Mindkettőt megtette, és én dühös voltam rá, és utána meg elégedett, mikor az ezredik rászólás után, és pár év elteltével végre mindkettőről leszokott.
Hát itt nem volt második esély.
És össze vagyok zavarodva azért is, mert a férjem, a gyermekem apja olyan számomra ismeretlen, ősi dühvel reagált a lányom vallomására, hogy rájöttem, fogalmam sincs, ki ez az ember. Tajtékzott, mert nem árulta el a lányom a fiú nevét, és én örülök ennek, mert isten a tanú, megölte volna. És most itt vagyunk egy házasságban összezárva, két idegenként, és fogalmam sincs, a mi kapcsolatunk mikor áll újra helyre, ha egyáltalán…
És össze vagyok zavarodva, mert fogalmam sincs, hogy most mit kellene mondanom a lányomnak. Abortuszellenes vagyok, pláne ha az utódomról van szó, de a kislányomnak még évekig gondtalan fiatalnak kellene lennie, tanulnia, szakmát szereznie, elindulnia az önálló életének útján.
Ha most megszüli ezt a gyereket, az egész életét megpecsételi. És az egész családunk élete megváltozik, amire most még senki sincs felkészülve.
Hogy a lányom mit akar, azt nem tudom. Bezárkózik a szobájába, és sír. Már negyedik napja.
Én pedig tényleg nem tudom, hogyan támogathatnám, hiszen hiába hagynám, hogy ő hozza meg a döntést, ha még csak egy felelőtlen tini. Hogy dönthetne ő, mikor még én, harmincnyolc éves fejjel sem tudnék a helyében dönteni…
