Anikó nincs túl szerencsés helyzetben. Vagyis dehogynem, hiszen van munkája, karrierje. Csak éppen a családja látja kárát…
Mindenütt azt szajkózzák, hogy a nő menjen vissza dolgozni, mindenféle könnyítéseket adnak azoknak a munkáltatóknak, akik kismamákat vesznek vissza, és egyéb, működő vagy működésképtelen ötletek tucatjairól hallani, amik mind-mind arról szólnak, hogy minél előbb visszataláljon az anya a szülés után a munka világába.
Hát én visszataláltam, és csak egy kicsin múlott, hogy nem a családom bánta.
Egy kis cégnél vagyok vezető beosztásban. Teljes embert kíván, sok-sok munkaórával és rengeteg befektetett energiával. Én úgy gondolom, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt csináljuk jól. Hosszan fontolgattuk a férjemmel, hogy hogyan fogjuk megoldani a másfél éves gyerekem gondozását, de végül találtunk a közelben egy egészen jó bölcsődét, ahol szívesen fogadták év közben is a lányunkat.
A férjem rugalmasabb munkaidőben dolgozik, mint én, így nem volt kérdés, hogy reggel én viszem a kislányt a bölcsibe, de a délután a férjemé.
Azután én érkezem majd, valamikor. Igen, sajnos sokszor már csak fürdetés után, de van, hogy mire hazaérek, elalszik.
A problémák a visszatértem után pár hónappal kezdődtek. Egy iszonyatos projektben voltunk épp, még erőteljesebb koncentrációt igényelt a munkánk, és bizony előfordult, hogy csak késő este értem haza. Vagy akkor sem. Jó, bevallom, néhányszor egyszerűen szükségünk volt arra, hogy egy-egy pohár bor vagy frappé mellett még megbeszéljük a folyamatokat, ezek amolyan késői munkamegbeszélésnek számítottak. Lazított, de segített is abban, hogy vezetőként egyben lássam azt, ami felett nap közben esetleg elsiklottam volna. Minden lelkiismeret furdalás nélkül úgy éreztem, ennyi jár egy kemény nap után.
És ebből lett a baj. A férjem egy idő után gyanakodni kezdett, majd azt vettem észre, hogy a gyanakvása ijesztő alakot ölt. Volt, hogy az épp beszélni kezdő gyerekem szájából hallottam vissza, hogy „anya mulatni volt”, amin totálisan kiborultam.
Persze egy hatalmas veszekedés lett a vége. Amikor számon kértem, hogy hogyan beszélhet így rólam a kislányunk előtt, kikérte magának, hogy bármit a szemére vessek, pont én, aki a nevelésben – szerinte – egyáltalán nem veszek részt.
Bevallom, ez nagyon fájt. Mert egyrészt bizonyára valahol igaza van, de ez egy nagyon nehéz időszaka volt a cégünknek, amit egyszerűen muszáj volt túlélni, és minél nagyobb sikert learatni a felkínálkozó lehetőségekből.
De ettől még nem gondolom úgy, hogy kiszálltam volna a gyereknevelésből! És rettenetesen rosszul esett, hogy a férjem, ne adj isten a gyerekem ezt így látja!
Amióta a projekt véget ért, kicsit enyhült otthon a légkör, én is többet próbálok a lányommal lenni, igyekszem hazaérni legkésőbb a fürdetésre. De nem tudom neki megígérni, hogy ez mindig így lesz, mert akármikor jöhet egy újabb hajtós időszak, amikor újra és újra éjszakába nyúlóan kell majd teljesítenem nekem és munkatársaimnak. Másrészt élvezem a munkám, az összes stresszfaktorral együtt, úgy érzem, igazán megtaláltam a helyem ebben a pozícióban.
És azóta hiába kért bocsánatot a férjem is, tudom, hogy akkor, abban a helyzetben, az ő szemszögéből igaza volt. Mert gyakorlatilag rá szakadt minden gyerekkel és háztartással kapcsolatos dolog, holott ő is ugyanúgy teljes állásban dolgozott, mint én – csak éppen szerencsésebb, családbarátibb a munkaideje és -beosztása.
Tudom, hogy rengeteg nő dolgozik a versenyszférában, közöttük sok-sok anya. Ők vajon hogy csinálják, hogy nem rokkan bele a házasságuk, a családjuk?
Bevallom, én félek…
Valóban, a hétköznap munka-gyerek-háztartás – főzés – maga a rohanás. De legalább ott van az a kb. 2-3 óra, háztartási munka közben a gyerekkel való “törődés”. Hmm… Akkor is, a délutánokhoz is jó lenne két szülő. Akár a férj, akár a feleség dolgozik este 8-ig vagy 10-ig, az egyedül hagyott szülő nagyon nehezen boldogul, vagy a gyerek látja kárát. A) TV előtt van kikapcsolva az agya B) nem megy a háztartási munka, főzés, mert a picik odafigyelést igényelnek. A nagyokkal meg házit kellene ellenőrizni, vagy beszélgetni néha… C) Drága anyósom megoldása: Anya nem alszik, mert éjjel csinálja a házimunkát. Míg mindenki más pihen. 🙂
Nem vagyunk egyformák. Én is sietnék haza, ha dolgoznék.
Viszont rengetegszer elgondolkodtam már, hogy ha dolgoznék, reggel 7-kor beadnám a gyerekeket az intézményekbe, hogy reggel 8-ra futva beérjek a munkahelyemre, ahol fél 5-ig dolgozom, leghamarabb fél 6-ra odaérek értük (persze ha nem egy helyen vannak, ez hosszabb), fél 7-re hazaérünk, van másfél óránk, 3-4 gyerekre…
Brutálisan hangzik 🙁
Egyébként nem az a gond, ha egy nő dolgozik. A nők álljanak vissza a munka világába, és ne fecséreljék el a képzettségüket. De nem napi 12-14 órában! És a férjeknek, amint apává válnak, se lenne szabad elhanyagolni a családjukat, az se normális! De ha ennyire háttérbe helyezik az otthont, akkor minek gyerek? Akinek csak a munka számít, miért nem tud olyan döntést hozni, hogy az életébe nem fér bele a gyereknevelés? Akkor ráérne 50 évesen örökbefogadni, amikor jobban lenne igénye az igazi anyaságra.
Nem akarlak bántani, de nekem is fura, hogy neked nem fontos hazaérni a családodhoz. Neked fontosabb a munkád és esetleg utána a kis szórakozás.
Nekem is van családom, de mi megosztjuk a férjemmel a terheket. Vagy ő vagy én megyünk a gyerkőcért és egyikünk sem túlórázik sokat. A munka helyett fontosabb az, hogy esténként együtt legyünk.
Lehetnék vezető beosztású én is /így sem keresek rosszul és szuper a munkaköröm/, de én nem szeretnék. Ha egyszer családom van, akkor én együtt szeretnék élményeket átélni. Nem azért szültem a lányomat, hogy egész életében csak hiányoljon.
Nekem az fura, hogy Neked nem hiányzik ez. Csak a munkád éltet és a szavaidból úgy érződik, mint akinek a család nyűg. De akkor miért vállaltál gyereket? Felelős vagy érte, de Te önzőbb vagy. Mert ez az igazság. Ha gyereked van, az lemondással jár vagy elveszíted őket. Annyi más munkahely van és nem mindenhol elvárás a túlóra és mégsem keresel másikat. Nekem ez is fura…. Talán nem is akarsz változtatni?
Szerintem gondold át és ha még mindig úgy érzed, hogy inkább a munka, akkor jobb, ha kilépsz ebből a hazug házasságból és hagyod hogy a férjed nevelje a gyereketeket. Talán akkor lesz esélyük egy igazi, szerető anyát találni helyetted.
Érdekes módon én nem ítélem el Anikót. Persze én nem így viselkednék, de számomra nem is fontos a karrier, a vezető beosztás és a munkahelyi siker (a mh-i elismerés annál inkább).
Azt gondolom, ha egy nő számára fontos a karrier építése, az nem elítélendő. Gondoljunk csak bele, mostanában egyre több helyen az apa megy gyes-re az anya helyett (anya esetleg többet keres, biztosabb állása van, akár vezető beosztásban, felfele ívelő karrier szakaszban van).
Én ebből a posztból azt látom, hogy a házasfelek nem tisztázták előre a gyermekvállalással és a munkával kapcsolatos kérdéseket, problémákat. És ebből most az lett, hogy anya önmegvalósít, apa irigyli, a gyermek meg… igazából a gyermekről nem volt szó részletesen, kivéve azt a bizonyos mondatot.
Igen, tényleg nem az a hagyományos felállás, hogy apa játszik délután a gyerekkel, megvacsoráztatja, fürdeti és fekteti, és anya jön haza későn, ez általában fordítva szokott lenni… Akkor most hogy van ez? Ha apa csinálja ugyanezt, akkor semmi baj, de ha anya, akkor ő már önző karrierista banya?
Na jó, nem sarkítok ennyire, de az biztos, hogy közelednie kellene az álláspontoknak. Apa igenis vegye tudomásul, hogy anya számára fontos ez a pozíció, de anya is értse meg, hogy ha gyermeket vállalt, az felelősséggel, törődéssel is jár, tehát le kell adnia a feladataiból legalább addig, míg a gyermek nagyobb nem lesz. Ehhez viszont sok-sok beszélgetés, kompromisszumok, a sértődések mellőzése szükséges, remélem Anikóék a férjével fel tudnak nőni ehhez a feladathoz…
Bocsánat, de elírtam: szóval a nőkre nem csodálattal néznek, amiért neki a gyermeke fontosabb, hanem lesajnálják, hogy kár érte. Tisztelet a kivételeknek, természetesen.
Egyetértek Katkával abban, hogy téged nem az zavar, hogy nem vagy otthon hanem, hogy ez a férjedet zavarja.
Annak, hogy te most ennyit dolgozol, bizony lehet az a következménye, hogy a gyermeked vagy a férjed eltávolodik tőled, még akkor is, ha nem kerül nyílt kenyértörésre a dolog.
Megértelek abból a szempontból is, hogy ha lemondasz a munkádról, úgy érzed veszítesz valamit, nincs meg a szellemi kielégülés, anyagi elismerés stb. Mert bizony sokszor nem csodálattal néznek arra a nőre, aki úgy dönt, hogy bár egyetemet végzett, vezető beosztásban dolgozott (vagy dolgozhatott volna), de a gyermeke miatt ezt most félre teszi, hogy “de kár érte”, “többre is képes lehetne”.
Azt viszont nem gondolnám, hogy egy kevésbé felelős beosztás ne állítana egy nőt hasonló kihívások elé. A mostani munkám semmiféle vezetői felelősséget nem igényel tőlem, de komoly kihívás összeegyeztetni ezt egy gyerekkel. (Jó, azt is el kell ismerni, hogy én most Olaszországban élek, és az itteni rendszerhez alkalmazkodva a gyermekem 4 hónapos korában visszamentem dolgozni. Mondhatni, hogy a rendszer nem ideális.)
Nem tudom, azért szerintem Anikót nem kéne sárral dobálni, van elég baja így is.
Alapvető problémának tartom a mai világban, hogy egy nőnek választani kell család és karrier között. És ha fontos a karrierje is, akkor mások ezt rossz szemmel nézik, akár a családja is.
Nekem még nincs gyerekem, így nem vagyok gyakorló szülő.
Viszont párkapcsolatban élek, és napi szinten merülnek fel problémák megoldandó helyzetek. Azt gondolom, hogy a gyerek-munkahely kérdést is úgy kell kezelnetek, mint minden más problémát a családban: leülni a férjeddel (gyerekmenetesen) és megbeszélni, hogy nőként, feleségként, anyaként és párként mit szeretnél az életben és az elkövetkezendő időkben. És a férjed is elmondhatná, hogy ő mit szeretne megvalósítani ugyanezen szerepek férfi verziójában, illetve mit vár tőled és te mit vársz tőle és közös nevezőre jutni, a feladatokat, a gyereknevelést számotokra megfelelően elosztani.
Nagyon nehéz lesz szerintem megoldani, de ha a gyermekedet hanyagolod munka miatt, az később tényleg okozhat kötődési problémákat és családi konfliktusokat is. A csak az esti fürdetésre vagy arra sem való hazaérés tényleg rossz. Megoldás lehetne, ha a hét egyik felében mindig otthon tudsz lenni a lányotokkal délután/este.
Jó lenne azt is tudni, hogy a nagyszülők és az apuka mennyire hangoztatják a gyerek előtt, hogy Anikó nem jó anya és hogy biztosan szórakozás miatt jár haza későn. Ezt is meg kell beszélni, hiszen gondolom, Anikónak egyébként amiatt is fontos, hogy dolgozzon, hogy a családi kasszához ő is hozzájáruljon, nem csak az egyéni karrier célok miatt. Nem gondolom, hogy egy nőnek választani kell ennyire sarkalatosan a munka és a család között.
Arról nem esett egy szó sem, hogy Anikó munkahelye miért nem anyuka- és gyerekbarátabb. Van ennek oka? Ezt a kört lefutottad már a főnököddel?
Hát ez elég szomorú 🙁 és sajnos nem egyedi.
Én nem vagyok vezető beosztású, csak egy alkalmazott, de 3 gyerek mellett 1,5 éves munka után úgy érzem, hogy nem jó ez így ahogy van. 8 évig voltam otthon, kellett már valami munka. Az otthonlét volt az egyik véglet, pénz nincs idő mint a tenger viszont egy idő után baromi unalmas, kell valami más. És itt amásik véglet, pénz van (bár nem sok, idő nincs 🙁 )De ez sem normális, hogy reggel rohanás, gyerekeimet alig látom, férjem viszi őket, (még szerencse hogy neki is családbarátabb a munkaideje ) délután szintén nem érek oda egyik gyerekért sem, és akkor még nem voltam bevásárolni, nem fordítottam magamra semmi időt, (esetleg mozgás néha egy fodrász…) és nem a fővárosban élek, de így is reggel 7-kor rohanok és 5 előtt nem érek haza. Szerintem akinek gyereke van nem kellene ennyit dolgoznia, 6 órás meló bőven elég lenne, csak kár hogy ilyet nem nagyon találni…
A helyzetbe belegondolva egyik szülővel szemben sem tisztességes, hogy teljes állás mellett még a háztartásban és a gyereknevelésben is egyedül álljon helyt. Én ezt nőként is kikérem magamnak. Hol itt a közös felelősségvállalás? A nevelési elvek közös gyakorlása? Hol vannak a közös terhek, és hol vannak a közös örömök? Fürdetésre hazaérni? Az a nap vége… Egy fáradt, alvásra készülő gyerek vár. Akinek a napi örömeiben az egyik szülő nem osztozik. Akihez nem szaladhat oda a gyerek, ha valami fáj. Ha ez így megy hosszútávon, akkor automatikus, hogy a gyerek ahhoz a szülőjéhez fog fordulni, aki valóban JELEN VOLT, amikor kellett. Az élményeit megosztani azzal fogja, aki akkor és ott jelen van. A kötődésért, a bizalomért tenni kell. És a házasságért is: mert a házasságban nem szabad egyik félnek sem azt éreznie, hogy egyedül van a családi terhekkel. Mert ott kezdődnek a gondok.
Ismét egy nehéz témát feszegetünk. A saját tapasztalatom az, hogy nincs az a karrier, pénz, szellemi kielégülés, ami megérné, hogy lemaradj a gyereked legszebb pillanatairól… Én is voltam hasonló cipőben, többször került a gyerekem hátrányba a saját “egóm” miatt, amit most már nem tudok jóvá tenni. Először akkor, amikor egy év magántanulói státusz után visszamentem az iskolába, de csak olyan osztályba kerülhettem, ahol délutáni tanítás volt. Ugye ő délelőtt böliben volt, délután meg éppen ki volt a soros (általában a papa). A tanulás után sokáig “álláskereső” voltam, két év alatt borzasztóan belefásultam a mindennapi rutinba, minden egyes nap ugyanaz otthon (óvodába vinni a gyereket, főzés, takarítás, gyerek elhoz délben, délután vele lenni, alvás, kezdeni elöről…) a végén már utáltam magamat… Aztán jött a “nagy lehetőség”. Ügyvezetői asszisztens egy éppen országosan terjeszkedő cégnél. Szellemileg teljesen helyemre kerültem, jó volt a csapat -eleinte-, aztán egyre több túlóra, egyre több “üzleti út” az ország másik felébe, volt, hogy két napig nem voltam otthon. Aztán elkezdett akadozni a bérkifizetés, mert hát ki legyen megértő, ha nem az, aki látja a dolgokat, be fogunk indulni, jobb lesz… Három évig csináltam összesen, de a végén már a párom költözéssel fenyegetett… Felmondtam. Most is sokat dolgozom, de most már tudom hol a határ. Látom mit veszítettem… Lehet most bármennyire “jó” a kapcsolatom a kamasz gyerekemmel (amennyire ez ebben a korban lehetséges), tudom, hogy ennél sokkal jobbnak kellene lennie… Ha nem hagyom, hogy mások terelgessék (bármennyire is meg tudtuk oldani családon belül a felügyeletet, az akkor sem én voltam…) , ha tényleg odateszem magam, és végigkísérem a a meghatározó pillanatokon, mert nem elég csak “kampányszerűen” a “kötelező” eseményeken megjelenni… Igen is szüksége van a gyereknek arra az esti mesére, összebújásra, közös játékra…. Mindkét szülője részéről… Szerintem:-)
Úgy értem, hogy talán te is írhattad volna, csak épp fordítva a szerepekkel.
Ez egy érdekes cikk, csak épp férfi írta.
http://ursula.cafeblog.hu/2013/08/12/egy-macso-levele-a-noi-nemhez/
Igen, elvesztheted.
Abszolút.
A férjem pont olyan, mint te. Nem igazán érti, mi a bajom, hogy ő este 10 előtt nem járt haza, pedig dolgozik. Miért nem várja őt a puha meleg otthon, a nyugodt gyerek, a csönd, és tisztaság?… És manapság miért nem elég, hogy néha hazaér fürdetésre?
A gyerek – hiába vagyok vele – jobban igényli mind a két szülőjét. A látványt, hogy apa és anya együtt vannak. A biztonság érzését.
Mondjuk amióta a férjem hazajár este, a gyerek már nem annyira “idegbeteg”, kiegyensúlyozottabb.
De több ismerősnél is látom – ahol persze apa is karrierista, hogy a gyerekek nagyszülőkre, illetve bébiszitterekre vannak hagyva. Magatartászavarosak, és gyakran betegek.
A karrier vs. család szerintem sajnos összeegyeztethetetlen. Vagy- vagy. Illetve nagy szakértőnek kell lenni, aki meg is akar élni, és elég időt is akar tölteni a családjával, egyensúlyt találni művészet, szinte lehetetlen.
De – tényleg nem értem, hogy ha egy családban mindenki karrierista – minek a gyerek? Biológiai késztetés?
Nem rólad, az ismerőseimről beszélek. Ők mindent megtettek, hogy legyen több gyerekük is, és a gyerekek helyett inkább a több szellemi kielégülést okozó karriert választották.
MINDEN tiszteletem azoké, akik a karriert választják, de bevállalják azt, hogy cserébe ne legyen gyerekük.
Azt hiszem nagyon mások vagyunk…. Én nem tudom, hogy lehet az, hogy bármilyen projekt, bármennyi árbevétel fontosabb legyen, mint a gyereked. Úgy viselkedsz, mintha szingli volnál és a családod meg alkalmazkodjon ahhoz, hogy ha te 12 óráztál, akkor este még le kell lazítani….
Azt hiszem nagyon elkapott a gépszíj és nagyon sajnállak érte, mert nem érzem az írásodból, hogy sajnálnád, hogy nem a gyerekeddel töltöd a délutánokat….. Te elégedett vagy azzal, ha fürdetésre hazaérsz, de ezt sem ígérheted? Miért nem? Mert a karrier fontosabb? Mint a gyermeked? Te döntöd el a priorításokat, te döntöd el, hogy mi a sorrend….
Tudod én otthagytam 12 éve egy csillogó karriert, amin dolgoztam 8 évet, mert gyerekem született, azóta többen is vannak és soha nem dolgoztam teljes időben. Részidőben dolgozom, kis cégnél dolgozom és nagyon keményen meghúzom a határaimat…. Így aztán délután ott vagyok az oviban, iskolában, viszem őket edzésre, legózok, virágot ültetünk és minden olyasmit csinálok, amire a gyerekeimnek szüksége van…… Persze látom azt, hogy mások szakmailag milyen csúcsokon vannak, akik azt az utat választották, mint te és hát keveset vannak a gyerekeikkel.
Ezt mindenki maga dönti el, hogyan alakítja az életét.
Tisztában vagy azzal, hogy ez sem a gyerekednek, sem a férjednek nem jó. Nem tudom végiggondoltad-e a hosszútávú következményeit a dolognak mindkét kapcsolatra nézve. Mert tragikusak. De szakmailag nyilván el leszel ismerve és megkapja az egód ezt a fajta hódolatot….. De te már nem vagy egyedülállló….
Lehet így élni, csak majd viseld el a következményeket….