Anikó nincs túl szerencsés helyzetben. Vagyis dehogynem, hiszen van munkája, karrierje. Csak éppen a családja látja kárát…
Mindenütt azt szajkózzák, hogy a nő menjen vissza dolgozni, mindenféle könnyítéseket adnak azoknak a munkáltatóknak, akik kismamákat vesznek vissza, és egyéb, működő vagy működésképtelen ötletek tucatjairól hallani, amik mind-mind arról szólnak, hogy minél előbb visszataláljon az anya a szülés után a munka világába.
Hát én visszataláltam, és csak egy kicsin múlott, hogy nem a családom bánta.
Egy kis cégnél vagyok vezető beosztásban. Teljes embert kíván, sok-sok munkaórával és rengeteg befektetett energiával. Én úgy gondolom, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt csináljuk jól. Hosszan fontolgattuk a férjemmel, hogy hogyan fogjuk megoldani a másfél éves gyerekem gondozását, de végül találtunk a közelben egy egészen jó bölcsődét, ahol szívesen fogadták év közben is a lányunkat.
A férjem rugalmasabb munkaidőben dolgozik, mint én, így nem volt kérdés, hogy reggel én viszem a kislányt a bölcsibe, de a délután a férjemé.
Azután én érkezem majd, valamikor. Igen, sajnos sokszor már csak fürdetés után, de van, hogy mire hazaérek, elalszik.
A problémák a visszatértem után pár hónappal kezdődtek. Egy iszonyatos projektben voltunk épp, még erőteljesebb koncentrációt igényelt a munkánk, és bizony előfordult, hogy csak késő este értem haza. Vagy akkor sem. Jó, bevallom, néhányszor egyszerűen szükségünk volt arra, hogy egy-egy pohár bor vagy frappé mellett még megbeszéljük a folyamatokat, ezek amolyan késői munkamegbeszélésnek számítottak. Lazított, de segített is abban, hogy vezetőként egyben lássam azt, ami felett nap közben esetleg elsiklottam volna. Minden lelkiismeret furdalás nélkül úgy éreztem, ennyi jár egy kemény nap után.
És ebből lett a baj. A férjem egy idő után gyanakodni kezdett, majd azt vettem észre, hogy a gyanakvása ijesztő alakot ölt. Volt, hogy az épp beszélni kezdő gyerekem szájából hallottam vissza, hogy „anya mulatni volt”, amin totálisan kiborultam.
Persze egy hatalmas veszekedés lett a vége. Amikor számon kértem, hogy hogyan beszélhet így rólam a kislányunk előtt, kikérte magának, hogy bármit a szemére vessek, pont én, aki a nevelésben – szerinte – egyáltalán nem veszek részt.
Bevallom, ez nagyon fájt. Mert egyrészt bizonyára valahol igaza van, de ez egy nagyon nehéz időszaka volt a cégünknek, amit egyszerűen muszáj volt túlélni, és minél nagyobb sikert learatni a felkínálkozó lehetőségekből.
De ettől még nem gondolom úgy, hogy kiszálltam volna a gyereknevelésből! És rettenetesen rosszul esett, hogy a férjem, ne adj isten a gyerekem ezt így látja!
Amióta a projekt véget ért, kicsit enyhült otthon a légkör, én is többet próbálok a lányommal lenni, igyekszem hazaérni legkésőbb a fürdetésre. De nem tudom neki megígérni, hogy ez mindig így lesz, mert akármikor jöhet egy újabb hajtós időszak, amikor újra és újra éjszakába nyúlóan kell majd teljesítenem nekem és munkatársaimnak. Másrészt élvezem a munkám, az összes stresszfaktorral együtt, úgy érzem, igazán megtaláltam a helyem ebben a pozícióban.
És azóta hiába kért bocsánatot a férjem is, tudom, hogy akkor, abban a helyzetben, az ő szemszögéből igaza volt. Mert gyakorlatilag rá szakadt minden gyerekkel és háztartással kapcsolatos dolog, holott ő is ugyanúgy teljes állásban dolgozott, mint én – csak éppen szerencsésebb, családbarátibb a munkaideje és -beosztása.
Tudom, hogy rengeteg nő dolgozik a versenyszférában, közöttük sok-sok anya. Ők vajon hogy csinálják, hogy nem rokkan bele a házasságuk, a családjuk?
Bevallom, én félek…
