Az alábbi sztori biztos sokakat meghökkent, még magam sem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Ezért nem is kommentálom az esetet, csak elmesélem, és kíváncsi vagyok, Ti mit szóltok hozzá.
Olyat már hallottunk (és egyre nagyobb divat is), hogy a szülést felveszik videóra. Nekem kicsit furcsa és idegenkedem is ettől, de majd, ha itt lesz az ideje, alaposabban átgondolom. Emily azonban – aki ennek a sztorinak a főszereplője – az abortuszát filmeztette le, és rakta fel a világhálóra. Kemény, mi?
De mielőtt ítélkeznénk, lássuk, mi is vezette erre. Szavaiból kitűnik, hogy alaposan átgondolta ezt a dolgot, és nem egy feltűnési viszketegségben szenvedő lány.
Azt írja, hogy színésznőként dolgozott, de depressziós volt, nem érezte jól magát a bőrében. Volt viszont egy barátnője, aki dúla volt, és sokat mesélt neki a női test szépségeiről, változásairól, és azokról a nőkről, akikkel dolgozott. Emily is kedvet kapott ehhez a mesterséghez, és elvégezte a tanfolyamot. Három lehetőség közül választhatott: olyan dúla lesz, aki születésekkel, örökbefogadással vagy abortusszal foglalkozik. Ő az utóbbi mellett döntött.
Nem politikai vagy aktivista meggyőződésből, hanem egyszerűen segíteni akart azoknak a nőknek, akik ezért vagy azért abortuszon esnek át. Hiszen azt tapasztalta, hogy nagyon nehezen tudják feldolgozni ezt a műtétet, nagyon sokszor van bűntudatuk utána, és a környezet reakciója is sokszor ellenséges.
S mit ad isten, egyszer csak kiderült, hogy ő maga is terhes. Ez nagyjából az az eset lehet, hogy „a fodrász mindig kócos”, hiszen maga is kiakadt azon, hogy ő, aki egy abortuszklinikán dolgozik, és óva inti a pácienseit a nem kívánt várandósságtól, azért esett teherbe, mert nem védekezett megfelelően.
Hormonális pirulákat nem akart szedni, de persze, más módszer is szóba jöhetett volna, ha odafigyel jobban. A kapcsolat, aminek ez lett a következménye, nem volt tartós, így hamar amellett döntött, hogy nem akarja megtartani ezt a gyereket. Jelentkezett a klinikán, hogy ezúttal neki lenne szüksége a műtétre, s közben azokra a pácienseire gondolt, akik tanácsadás közben egyre azt kérdezgették tőle, hogy neki talán van gyereke, vagy átesett-e már egyáltalán abortuszon…
A filmezés mellett pedig azért döntött, mert meg akarta mutatni a világnak a saját tapasztalatait arról, hogy milyen az abortusz, és hogyan éli át ezt egy páciens. Meg akarta mutatni, hogy ez nem egy életveszélyes beavatkozás, túlélhető, nem fáj, és hamar túl van rajta az ember. Azt tapasztalta ugyanis, hogy a nők rettegve mennek a klinikára, és óriási lelki nyomás nehezedik rájuk.
Az ő egyik célja az volt, hogy ezt a nyomást tompítsa. Pozitívan állt hozzá a dologhoz, végig mosolygott, és szeretet érzett maga körül. Eldöntött magában valamit, kitartott a döntése mellett, és teljes mértékben elutasította azt, hogy emiatt neki szenvedni kelljen, akár fizikailag, akár lelkileg.
Aztán kiposztolta a videót a facebookra, és persze jöttek a kommentek. Maga is meglepődött, mennyi pozitív visszajelzést kapott azoktól a nőktől, akik szintén hasonló döntést hoztak, és ennek lelki terheit is viselni kénytelenek, és a társadalom részéről sem mindig támogatást kapnak, hanem sokszor inkább megvetést. Persze, neki is volt része effajta reakciókban is. De nem hajlandó bűnösnek érezni magát. Azt azért sajnálja, hogy nem védekezett megfelelően…
Nem találok szavakat…annyira felháborító. Borzalom…
jaj, hát tudtam én, hogy eljön a nap – és a téma -, amikor összeborulunk! 🙂
Teljesen egyetértek!
Én is teljesen egyetértek Csizivel. Számomra hátborzongató volt ez a videó.
Szerintem ezt nagyszerűen megfogalmaztad. Pontosan, én is így gondolom.
Csizi, alapvetően egyetértek Veled… Vegyes érzéseim voltak, amikor olvastam ezt a cikket, mert egyrészt tök jó, hogy valaki kiáll azért, hogy ne bélyegezzenek, vessenek meg egy nőt azért, mert az abortusz bizonyul a legjobb döntésnek számára az adott élethelyzetben. De ez az amerikai “keep smiling” cucc nekem is elég erős volt. Mert igazad van, ezzel együtt is nehéz döntés, és nem arról van szó, hogy kidobjuk a lejárt kenyeret a kukába…. Aztán kiperdülünk a műtőből, mintha mi sem történt volna… Ennél azért bonyolultabb és keményebb ügy ez, és igazad van, szükség van a gyászmunkára.
Viszont azt írja, hogy vannak nők, akiknek ez segített és erőt adott, és ez sem elhanyagolható szempont. Én ezért hezitálok megítélni.
Hát én tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Több észrevételem is van.
1. Ott kezdődik, hogy éppen neki kellene sokszoros figyelmet fordítania a védekezésre, mivel munkájához tartozik, hogy mindent tud róla és másoknak is segít benne. És aki napi kapcsolatban áll az abortusszal plusz van egy kis esze, az biztos mindent megtesz, hogy ne kerüljön ilyen helyzetbe. Más dolog a fogamzásgátló módszerek hibaszázaléka, de nekem az jött le, hogy egyszerűen felelőtlen volt, ráadásul egy alkalmai kapcsolatban, ami hatalmas inkompetencia-mutató a szakmájában.
2. Szerencsére nem tapasztalatból beszélek, de azt gondolom, hogy az abortuszon átesett nők leginkább saját belső világuk miatt szenvednek és csak másodsorban a környezet hatására. Ez pedig teljesen normális. Ugyanis:
3. Nem az az egészséges lelkivilág, ha soha nem vagyunk szomorúak, hanem az, ha fel tudjuk dolgozni, meg tudjuk emészteni a velünk történteket és az új tapasztalatok birtokában fel tudunk kelni a padlóról. Tök jó dolog, ha valaki mindig vidám meg pozitív, de vannak helyzetek, amikor ez abnormális. Ha pl. valakit teljesen akaratomon kívül, pusztán figyelmetlenségből belökök a vonat alá, akkor ugye furcsa, ha mosolygok, mert én olyan pozitív vagyok, hogy nem fogok bánkódni ilyeneken. Igenis szükség van a bánatra, gyászra, lelkiismeret-furdalásra, csak azt nem szabad hagyni, hogy ezek elhatalmasodjanak rajtunk és magunk alá temessenek.
_Ebben_ lehet segíteni, példát mutatni másoknak. De abban, hogy mosolyogjanak abortusz közben, mert az nem is olyan vészes, azért kissé meredek.
4. Az abortusz igenis rossz. Sajnos szükséges rossz, mert nemkívánatos terhességek mindig is voltak és lesznek – és senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy hordjon ki, szüljön meg, neveljen fel egy gyereket, akit bármilyen okból nem akart. De attól még rossz, mert az a nő, akiben egy leheletnyi emberi érzés is van, gyászként éli meg, hogy egy benne fejlődő pici életnek véget vet.
5. És mindezt videóra venni és másoknak széles körben mutogatni, az meg már szerintem kimeríti a morbiditás fogalmát. Ezzel azt üzeni, hogy hé, látjátok, nem is olyan vészes megölni a gyerekemet.
6. Nem akarom elítélni a hölgyet, mert jóhiszeműen elfogadom a felvetést, hogy jó szándék vezérli, de szerintem iszonyatosan rosszul közelíti meg ezt a problémát.