Már többször írtam róla, hogy éppen lakásvásárlásban vagyunk, és hamarosan pakolhatunk, költözünk! Ezt azért máris lekopogom, mert az egész lakásvásárlós-hiteligénylős folyamat nálunk extrém bonyolultan és hosszadalmasan alakult, de azért nagyon remélem, hogy többet már nem szívatnak minket mindenféle bürokratikus marhasággal, amiről persze értesített levélben kapunk tájékoztatást, amiért a dolgozó menjen be vacsoraidőben a postára, stb… Brrr…
Mostanában egyre többször merül fel az a kérdés, hogy melyik a praktikusabb, olcsóbb, rugalmasabb: albérlet vagy saját lakás, hitelből. Az utóbbi hátrányaival tele van a sajtó, mindenkinek van pórul járt devizahiteles ismerőse, erről nem beszélnék. Azt mondanám el, miért van elegem az albérleti létezésből, és miért vágyom már évek óta arra, hogy végre saját lakásom legyen, amelyben nem mindenféle hektikus főbérlőknek, „csupán” a banknak vagyok kiszolgáltatva.
1, Egy barátnőmnél laktam albérletben, amikor megürült a másik szoba, és a mamája megkért, hogy segítsek oda is lakót keresni. Hirdetést adtunk fel, jelentkezett egy pasi. Azt mondta, egy pizzériába jelentkezett most dolgozni, neve ez meg ez, innen meg onnan jön. Hittem neki. Naiv voltam, és teljesen jóhiszemű. A srác hozott fel pár cuccot, beköltözött. Majd egy hétre rá lelépett a pár hónapja vásárolt laptopommal és három havi albérletpénzzel, amit egy fiókban gyűjtögettünk. Kb. két havi fizetésem bánta a dolgot, arról nem is beszélve, hogy nem kicsit borultam ki. Életem első laptopja volt ráadásul, miután a megelőző számítógépem előtte két hónappal omlott össze – s vele együtt én is… Persze, hibás voltam, túlzottan megbíztam a srácban, mert meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmire képes bárki.
2, Miután ezen a helyen szóltak, hogy felújítják a lakást, és hamarosan nézzek más helyet magamnak, egy barátom kínált fel albérleti lehetőséget, mellyel boldogan éltem. Kb. két évig éltem itt, közben ő összeveszett a barátnőjével, akivel közösen vették a lakást (és akivel amúgy azóta is nagyon jóban vagyunk), és valami bekattant neki. S egyszer, mivel nem úgy nyilatkoztam egy munkájáról, ahogyan ő elvárta volna tőlem, hetekig tartó zaklatás következett. Hogy rám töri az ajtót. Mi tagadás, féltem, és szóltam a volt barátnője szüleinek (akik a lakás ügyeit intézték), hogy cseréljék le a zárat. Megtörtént. A gyalázkodó levelek, sms-ek azonban egyre érkeztek, és én ezektől nagyon kiborultam. A kiskaput az tette be, amikor azt írta, hogy ő még nem ütött meg nőt, de nem habozna szétrúgni az állkapcsomat. Na, akkor éjjel én már nem aludtam ott, és napokon belül el is pakoltam onnan.
3, Mivel kb. hat hét volt hátra addig, hogy elinduljak egy egy hónapos útra külföldre, ezért egy barátom pincéjébe és egy barátnőm garázsába pakoltuk be a cuccaimat, és ez a barátnőm fogadott be arra a hat hétre, ami az indulásig hátra volt. Eleinte rendben volt minden, aztán kiütköztek a köztünk levő különbségek, és sokszor nagyon rossz volt a hangulat a lakásban. Én csak azt éreztem, hogy valami nem oké, valamiért neheztel rám, de nem mondott semmit, sőt, hozzám sem szólt. Nagyon nyomasztó volt, pláne, hogy érzésem szerint én nem csináltam semmit. Nagyon sok emberrel laktam én már együtt, és még senki sem kifogásolt semmi olyat, ami miatt haragot tartottunk volna. Nagy néha ki tudtam belőle valamit húzni, mi a baj, akkor megenyhült, de aztán kezdődött minden elölről. Mindezzel együtt persze nagy segítség volt tőle, de elég stresszes volt az egész.
4, Amikor hazatértem, innen egy másik ismerős lakásába költöztem, végre, harmincon már túl, egyes-egyedül laktam egy lakásban! Hamar rá is jöttem, hogy egy fizetésből fenntartani egy kis lakást sem könnyű, sőt! Hát, nem volt ez sem egy könnyű időszak, le voltam égve folyamatosan, állandó pénzgondjaim voltak. Aztán összejöttem azzal a pasival, aki most már a férjem, és hamarosan odaköltözött hozzám. Kicsi volt a lakás kettőnknek, de frankón berendeztük, és örültünk neki, hogy kettőnknek már lényegesen olcsóbb, és kicsit fel tudunk lélegezni. Aha, ahogy Móricka elképzeli! mert alig került a helyére az utolsó szög a lakásban, a főbérlő máris szólt, hogy amint tudunk, menjünk el, mert összeveszett a pasijával, és haza szeretne költözni…
No, hát végigbőgtem Budapest utcáit azon az estén, betoltunk pár pálinkát vigasztalásul, és hát minden újra kellett szervezni. Határidős munka? Másfél hét múlva kezdődő külföldi kiküldetés? Ááá, nem számít! Mindent át kellett szervezni, albérletet keresni, költözést intézni, stb. Na, hát ezt sem kívánom senkinek… És persze, ahelyett, hogy pénzt tudtunk volna megspórolni, kölcsön is kellett kérnünk, hogy a szállítókat meg a kauciót ki tudjuk fizetni. Amint beköltöztünk, nekem másnap hajnalban indult a vonatom külföldre, s amikor három hét múlva hazajöttem (sikerült megbeszélnem, hogy egy héttel később indulok), akkor tudtuk igazán befejezni a pakolást, berendezkedést.
Jó ezen a helyen lakni, szeretjük a környéket, a lakás sem rossz, de már unjuk az albérletesdit. Unom azt, hogy minden hónap elején szervezzem meg a találkozást a főbérlővel, és számoljak el neki a csekkekkel. Nagylány vagyok már ehhez az elszámoltatósdihoz.
A végén azonban megjegyzem, hogy ha nálunk is lenne egy olyan normális, kiszámítható bérlakás-rendszer, mint Nyugaton, akkor nem lenne nekem azzal sok bajom, hogy nincs saját lakásom. Nem a tulajdonosi tudatot hajszolom, hanem nyugalomra, biztonságra vágyom, és így, harminc plusz évesen meguntam ezeket a köröket.
Persze, tudom, hogy nagy terhet és akár kockázatot jelent a banki kölcsön is. Leültünk, kockás papíron kiszámoltunk mindent, elvileg nem kerülhetünk nagy bajba. Persze, elveszíthetjük a munkánkat, jöhet egy gazdasági összeomlás, történhetnek katasztrófák, ezekkel tisztában vagyunk. De ha egyfolytában ezektől parázik az ember, sosem lép sehová. És nagyon remélem, hogy elkerüljük ezeket.
