Lassan járj...

Az utóbbi hónapok (jó, ne kerteljünk, egy év) húzós tempója után hirtelen rádöbbentem, hogy nem jó úton járok. Van ez így, amikor az ember egyszerűen csak megvilágosodik, és – jó esetben – a tettek mezejére lép.

Imádok blogot írni, és imádom az Ursulát, de amikor egy általam csodált, és szerintem iszonyatosan teherbíró vállalkozó barátnőm azt mondta, hogy “Ti ezt hobbiból csináljátok? Mert embertelen munka lehet benne!”, akkor elgondolkoztam: mennyi időt fektetek az írásba, és ez az idő most könnyű ráfordítású tőke, vagy máshonnan veszem el? Hobbi tudott-e maradni az Ursula, vagy szépen lassan átvette az irányítást az életem felett?

Egy pillanat alatt megvolt a válasz, de – mint amikor egy dohányos évek óta küzd a tudattal, hogy baromságot csinál, mégis szívja tovább – a függőség még nem engedett.

Szeretem az Ursulát, és nem akarom elveszíteni!

Pont, mint egy kapcsolatban, listát írtam gondolatban, érvek és ellenérvek sorba állításával. És rájöttem, ahhoz, hogy az Ursula továbbra is a szívem csücske maradhasson, lazítanunk kell a kapcsolatunkon. Túl sokat akartunk egymástól, és túl sok időt töltöttünk egymással. Arról már nem is beszélek, milyen érzés úgy megírni egy posztot, vagy összeállítani egy képcsokrot, hogy közben a fiaim a hátamra mászva nyúznak, hogy gyere máááááááááár! – és amikor azt válaszolom, hogy “mindjárt”, a gyerek reflexből rávágja: “csak megírod először ezt a posztot…”

Sokat segített, hogy egyre többször találkoztam a slow-mozgalom kifejezéssel, és rájöttem, nem csak az én igényem, hogy lelassuljon körülöttünk a világ – vagy, ha másként nem megy, a rohanó világban mi magunk találjunk egy emberibb tempót. Rájöttem, hogy ez a bajom: saját magam generáltam egy spirált, amitől egyre feszültebb lettem, és amiből a családom sem profitált.

Egyre többször kaptam magam rajta, hogy napközben, míg a nagyok oviban vannak, bekapcsolom a kicsinek a mesecsatornát, hadd nézze, amíg én kis estiért böngészem a netet – órákig. Ezt már megírták, ez tegnapi történet, ez nem fér bele a profilunkba, ez túl alpári – és csak úgy szálltak az értékes órák.

Kapóra jött, hogy egy facebookos kezdeményezés hatására a jövő héttől pár tucat anyával közösen feldolgozzuk az Egyszerűbb gyermekkor című könyvet, ami szintén nagy segítséget nyújt a gyermekek életében is kizárni a sok zajt, felesleges ingert, segít az őrjítő tempón lassítani, és megtalálni az igazán fontos, csak csigaléptékben észrevehető dolgokat.

De ahhoz, hogy a gyerekek számára hiteles mintaadó legyek, nekem is át kell esnem ezen a folyamaton.

Egy szó mint száz, az Ursula most kicsit belassul. Egyrészt csak akkor írok, ha igazán lesz mondandóm, így talán a minőséget nem veszítjük el a mennyiségért folyó versenyben. Másrészt időről időre beszámolok az átalakulásunk sikeréről – és természetesen a sikertelen lépésekről is.

És persze a kis estik se szűnnek meg, még ha nem is minden napra jut egy mese.

De így legalább biztosan jut a fiaimnak este, az ágyban! És több idő marad koncentrálni a negyedik fiúcskára is, aki itt növekszik a szívem alatt.

Természetesen továbbra is várjuk a Ti írásaitokat is, amiktől eddig is színesebbé, érdekesebbé vált a blogunk.

Tartsatok továbbra is az Ursulával!