Kedves Olvasók!
én most elmegyek. Hosszú időn keresztül érlelgettem a döntést, nem volt könnyű, de kénytelen voltam meghozni. Segített benne, hogy hetek múlva költözünk, és jó ideig most a feje tetején fog állni nálunk minden, eleinte valószínűleg netünk sem lesz, úgyhogy ha akarnék, sem tudnék a bloggal foglalkozni.
De ezek nyilván áthidalható, megoldható dolgok, kis döccenéssel vissza tudnék rázódni a normál kerékvágásba.
Ha nem azon gondolkodnék már egy ideje, hogy ez-e az az út, amin mennem kell.
Kénytelen voltam átgondolni, számba venni a kötelességeimet, teendőimet, és arra jutottam, hogy ennyi minden nem megy egyszerre. Szétforgácsolódok. Körmömre égnek a dolgok, kapkodok, és nem mindig úgy teljesítek a munkámban, ahogyan elvárnám magamtól. Közben persze ott van még a házimunka, a lakásvásárlással járó őrületesen sok ügyintézés, családi programok, barátok, miegymás… Be kell látnom, nem megy.
Biztos voltatok már úgy, hogy már az fárasztja és stresszeli az embert, amikor végiggondolja, mennyi mindent kell megcsinálnia, mennyi mindenre kell koncentrálnia, észben tartania. Sokszor jártam így az elmúlt hónapokban – de persze nem csak a blog miatt.
Régi vágyam fog teljesülni akkor, amikor elkezdek egy munkát, amit már rég tervezgettem. Ez a projekt igazán szívügyem, és jó ideje azon kapom magam, hogy halogatom a kezdést, mert még itt van ez is meg amaz is, amit meg kell csinálni előtte. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy most már ideje lenne belevágni. Ha ennek az az ára, hogy minden mást háttérbe szorítok, akkor legyen!
Átgondoltam, hogyan állok a bloggal, és bizony be kell látnom, hogy sok időt vesz ez el. Kitalálni, miről írjak, képeket keresgélni hozzá, sokszor kapkodósan, az órát figyelve, és olykor bosszankodva, hogy már megint nem jutottam hozzá ahhoz, amihez szerettem volna. Előre megtervezni a hetet, ünnepnapon, vasárnap is leülni a gép elé, szerkeszteni, írni, stb.
S nem ez az egyetlen dolog, amit mostantól abbahagyok, máshol is bejelentettem már, hogy ne számítsanak rám tovább, hasonló okokból.
És még egyszer hangsúlyoznám: ezek nehéz döntések, hiszen mindezen munkákat azért vállaltam, mert alapvetően élvezem, szeretem, és nehéz lemondani róluk. Hosszan vívódtam magamban, próbáltam győzködni magamat pro és kontra, de a végén a józan ész nyert.
Bő fél év volt, amit a blog társszerkesztőjeként-szerzőjeként itt töltöttem. Azért kezdtem bele ebbe az egészbe, mert kicsit lazítani akartam, ki akartam kacsintani abból a közegből, ami nap mint nap körülvesz, és egy új terepen is ki akartam próbálni magam. És mert volt bennem egy olyan vágy is, hogy a nyilvánosság előtt beszélhessek egy rakás olyan problémáról, amelyek miatt csak magamban puffogok. Vagy olyan örömökről, élményekről, melyek nem vágnak éppen a szakmai profilomba, de jólesik megosztani őket.
Én úgy érzem, több lettem ezzel. Szereztem egy csomó tapasztalatot, sokat tanultam, amiért nagyon hálás vagyok valamennyi olvasónknak, és első sorban társszerzőmnek, Nemlajosnak!
Néha-néha azért majd visszatérek, hiszen a teljes elvonás azért túl radikális lenne.
És végül még egyszer: nagyon köszönök mindent!
Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat! S Nemlajossal is megegyeztünk, hogy a költözésről majd beszámolok, nem is bírnám ki, hogy ne! S hasonló jókat kívánok én is minden kedves olvasónknak!
Nagyon sajnálom, mert tényleg jókat írtál érdekes és számomra is fontos dolgokról!
De megértelek, mert tudom, milyen szétforgácsolódni…
Sok sikert a “projekthez” (hú, de furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet ez), a lakásvásárláshoz (ahhoz sok türelmet és idegeket is pluszban), és úgy amúgy, az élethez! 🙂
Sok sikert! Remélem, tényleg találkozunk még itt! 🙂
Sok sikert az új élethez, az új projekthez!
Remélem, tényleg visszajössz, és írsz még! Terka – az előző bloggertulaj is megígérte, oszt’ eltűnt.
A legjobbakat!
Élmény volt olvasni az írásaidat, még ha nem is mindig kommenteltem. Szeretném, ha lenne még benne részem!