A nagy lakcímtrükk

1.0URSULAhttps://ursula.cafeblog.huNemlajoshttps://ursula.cafeblog.hu/author/nemlajo/A nagy lakcímtrükk Amikor hetekkel ezelőtt azt olvastam, hogy egy kedves politikusunk megelégelte a kiskapukkal játszmázó óvodai jelentkezéseket, és<a href="http://www.origo.hu/itthon/20131105-pokorninak-elege-van-az-alcimre-bejelentett-ovodasokbol.html?sec-1" target="_blank"> szigorítani szeretne az óvodai felvétel jogszabályozásán</a>, miszerint csak az a gyerek legyen felvehető a kiszemelt intézménybe, aki valóban, életvitelszerűen tartózkodik az adott óvoda körzetében, máris tudtam, hogy aknamezőre tévedtünk. És valóban, azóta kommentek százait olvastam el, és az ország jól láthatóan ismét két táborra szakadt. Vannak, akik a XII. kerületi polgármesterrel együtt felháborítónak tartják, hogy nem mindenkinek felel meg a jóisten, vagy az állam bácsi által kevert sorskártya, és képesek trükközni, csak hogy a gyerekük egy általuk jobbnak tartott óvodába járhasson. Nyilván az ezen dühöngő szülőket sem ugyanaz motiválja, hiszen vannak, akiket csak elvi okokból zavar, hogy a rózsadombi csemetéjével ül egy asztalhoz egy olyan gyerek, akinek szerinte semmi keresnivalója a Duna innenső oldalán, és persze vannak azok, akiknek a gyerekük éppen a szabályokat kijátszók miatt nem jutott be a körzetes intézménybe. Utóbbiak táborát erősíti Erika: „Nem tudom elmondani, mit éreztem, mikor a gyerekem nevét az elutasítottak között találtam. Mivel az óvodák szervezeti összevonása óta majdnem mindenütt vannak tagóvodák, így szerencsére kaptunk másik helyet, de míg a körzetes – és kiváló hírű! - óvodánk a szomszédban van, most járhatunk a két kilométerre található, sokkal kevésbé felszereltebb, szocreál kinézetű oviba. A legdühítőbb az volt, amikor teljesen véletlenül egy másik óvoda ajtaján megláttam kiírva hat nevet. Hat gyerek nevét, akit a saját körzetükből a mi körzetes óvodánkba irányítottak át. Oda, ahová már az én gyerekemnek sem maradt hely. Mindenki tudhatja, hogy ez mit jelent: valakiknek jó ismerősei voltak, jó helyen.” <a href="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/ovi-üres.jpg"><img class="aligncenter size-large wp-image-5241060" alt="ovi üres" src="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/ovi-üres-600x450.jpg" width="600" height="450" /></a> De legalább ugyanennyien vannak a maguk is kiskapuzók, akik szerint azt a szülőt kellene büntetni, aki nem követ el mindent, hogy a gyermeke a legjobb intézménybe járhasson már a kezdetektől. Ez a típusú szülő egyáltalán nem hátrál meg, szinte bármire képes, csak hogy a gyereke neve felkerüljön a kiszemelt listára. Persze nem mindenki bírja jól a trükközést, erről mesélt nekünk Marcsi: „Miközben a csapból is az folyt, hogy óvónénit kell választani nem óvodát, a településen, ahol akkor laktunk, éppen 600-700 gyerek nem fért be az oviba évente (agglomerizációs város). Így az az igényem, hogy szeretném az óvónőket megismerni, nem talált túl jó fogadtatásra. Nagyjából gyerekgyárként működtek, s nem titkolták: tegyem össze a két kezem, ha felvesznek, és felejtsem el a további igényeimet. Mint utóbb kiderült végül felvették a fiamat az irgalmatlan túljelentkezés és a protekció hiánya ellenére, de én akkorra már eldöntöttem, hogy ilyen körülmények között nem tudom jó szívvel beadni a körzetesbe. Nyakamba vettem a környéket, és sorra látogattam az óvodákat szimpatikus óvónő után kutatva, pontos kimutatást vezetve az előnyökről-hátrányokról, s végül megtaláltam az igazit: két szimpatikus óvónő, kellemes környezet. Ismerősök addigra már finoman érdeklődtek, hogy mégis milyen speciális ovit keresek, hogy ennyire nem találom a megfelelőt, pedig valójában ennyi volt az igényem, hogy legyenek kedvesek az óvónők - nem kiégettek, gyerekpásztorok, ennyi. Ezt nem találtam sokáig. És itt jött a feladat, hogy oké, hogy megvan az ovi, de egy másik településen, s ha nem ott lakunk, akkor esélyünk sincs. Így elkezdtem ismerősök után kutatni: találtam is egy barátot, akinek a testvére pont ebben a városban lakott. Jó fej volt, egy bejelentő lapot kellett kitölteni, aláírta, bevittem, és máris kész volt az új lakcímkártyánk. Ezen a ponton gondolkodtam el, hogy mindazt, amin eddig pörögtem, a gyerek óvodájáért teszem, és mi minden vár még rám, míg felnő. Nem volt jó érzés csalni, hazudni, trükközni. De a legnagyobb motivációt a fiam bölcsije jelentette, ahol kifogtunk egy olyan gondozónőt, aki megkeserítette az életünket, és a végén inkább kivettük onnan a gyereket. Ebbe nem akartam még egyszer belefutni. Ezután kellett bemenni az oviba, mormoltam az új lakcímünket, mert abba elég ciki belesülni, elbeszélgettem az igazgatóval, kezdett minden szépen alakulni, egészen a levélig, amelyen értesítettek, hogy nem vettek fel. Itt még lehetőség lett volna az önkormányzathoz fordulni, de ezt már nem vállaltam, találtam egy alapítványi ovit, ahol boldog volt a fiam, és még hazudni sem kellett.” Ági sokkal keményebben küzdött, de a végén mégis fel kellett adnia: „Egy budapesti kerület határán laktunk, ahol végigjárva az ovikat, biztosan tudtam, hogy ezekbe nem akarom a kisfiam adni. Viszont a szomszéd utcában – ami már egy másik kerület – működött egy ovi, ami nekem is nagyon tetszett, és csak jókat hallottam róla. De nyilvánvalóvá tették, hogy másik kerületből lehetetlenség bekerülni. Végtelenül frusztrált, hogy egy utca választ el a kiszemelt helytől, és nem akartam a fiamat oda íratni, ahol én sem éreztem jól magam, zsúfolt, kedvetlen óvónők, és a híre sem éppen a legjobb. Kerestem ismerősöket, akikhez át tudnánk jelentkezni, de nem találtam. És jött a nagy ötlet: Elkezdtem albérleteket keresni, találtam is egyet pont a kérdéses utcában. Felhívtam őket, és elmondtam a problémám: az ovihoz kell lakcímkártya, nem akarunk odaköltözni, és szívesen fizetek egy adott összeget, ha hajlandóak ebbe belemenni. A nő elképesztően jó fej és laza volt, neki is volt korábban hasonló sztorija, szívesen segített nekünk. Kifizettem a pénzt, amiben megállapodtunk - egy nagyobb lakás havi bére -, megcsináltattam a lakcímkártyát, jelentkeztünk az oviba. Nagyon elégedett voltam, hogy sikerült. Persze ekkor jött a fordulat: néhány napra rá cseng a telefonom: Jó napot kívánok, a kerületi védőnő vagyok, láttam, hogy most költöztek, szeretném másnap a gyereket megnézni. Leizzadtam, kiakadtam, ordítottam, hogy ez nem lehet igaz. A férjem nyugtatott meg, hogy ezen már nem fog múlni, felhívtuk a lakás tulajdonosát, vázoltuk a helyzetet, és továbbra is nagyon megértőnek bizonyult. Így másnap fogtunk néhány bútort és alapcuccot, és látszat-költöztünk a lakásunktól néhány száz méterre lévő társasházba. Berendezkedtünk, a fiamnak próbáltuk nyaralásként eladni a helyzetet, négymillió volt a pulzusunk, és vártuk a védőnőt. Jött, minden simán ment, elbeszélgettünk, próbáltunk otthonosan mozogni, nem beégve arra a kérdésre, hogy hol a mosdó, miért nincs meleg víz stb. Elment, megnyugodtunk, visszaköltöztünk, gyereket felvették az oviba, boldogok voltunk. Két hónap múlva telefon: Jó napot kívánok a kerületi védőnő vagyok és szeretném újra látni a gyereket. Na, itt elszakadt a cérna, elég volt, nem csinálom tovább, nem látszat-költözünk még egyszer: lemondtuk az ovit, új lakcímkártyát csináltattunk a saját lakcímünkre és kerestünk egy magánovit.” Persze számtalan történet van olyan családokról, akik sokkal könnyebben vették a nehézségeket, és mai napig boldogan jár a gyermekünk a körzetükön kívül eső óvodába. <a href="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/ovi-első-nap.jpg"><img class="aligncenter size-large wp-image-5241061" alt="ovi első nap" src="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/ovi-első-nap-600x399.jpg" width="600" height="399" /></a> Fogalmam sincs, hogy Pokorni Zoltán hogy gondolja a szigorúbb szűrést, de azt hiszem, hogy nincs az az eltökélt szülő, akin kifogna, hogy az óvodai jelentkezés előtt három hónappal kell megejtenie az ál-lakcímezést, főleg, ha tényleg megoldhatatlan számukra a fenti esetekben alternatívát jelentő magánóvoda igénybe vétele. Bevallom, előttem is ott állt a lehetőség, hogy a gyermekem egy népszerűbb oviba járhasson. Vívódtam is rajta sokat. Hogy a végén mégis miért utasítottam vissza a segítséget? Mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy már ilyen korán kezdjem a trükközést a gyerekem érdekében, hiszen jön majd az iskola, később a kollégiumi férőhelyek, egyetemi felvételi, jogosítvány… Azt hiszem, sokan tudnának mesélni. Nem akartam máris elveszíteni azt a pici rózsaszín ködfelhőt, amiben pár évre elhittem, hogy a gyermekeink által majd egy jobb világ jön, hiszen ha már óvodától erre neveljük őket, nem sok esélyt adunk a változtatásra! Na és képtelen lettem volna nap, mint nap azzal a tudattal álomra hajtani a fejem, hogy egy család esetleg az én trükközésem miatt került nehéz helyzetbe. Mégsem tudom elítélni azt, aki az utolsó körme szakadtáig is megpróbálja a jobb felszereltségű, nagyobb hírű óvodába betuszkolni a gyerekét, vagy tényleg ragaszkodik ahhoz, hogy ne óvodát, hanem óvónőt válasszon a gyermekének, bármeddig is kell elmenni érte. Talán ha valóban mindenki azonos esélyekkel indulhatna, ha minden óvoda hasonló felszereltségű lenne, s nem járna az egyik helyen reformkonyha, lovaglás és nyelvóra, míg a másik helyen az egyetlen lehetőség, hogy kikopott füvön róják a megunhatatlan köröket a gyerekek műanyag motorral. Ha az óvodapedagógus nem küzdene mindennapos anyagi gondokkal, ha a sok értelmetlen adminisztráció nem vonná el a figyelmét a gyerekekről, ha a szülő nem abban látná gyermeke boldogságát, hogy másokon áttaposva kikönyököl egy plusz helyet a nívósabb óvodában. Miközben az is lehet, hogy a kitaposott füvön műanyag motorral megunhatatlanul köröket rovó gyereknek sokkal jobb dolga van… De szabad ezt államilag leosztani? Nektek vannak óvodamaffiás történeteitek? rich