Pletykafészkek

1.0URSULAhttps://ursula.cafeblog.huPeregrinahttps://ursula.cafeblog.hu/author/peregrina/Pletykafészkek Emlékszem még, mennyire elcsudálkoztam, amikor egyszer, a férfiak és a nők pletykálkodási és csacsogási szokásairól és ezek megítéléséről azt olvastam, hogy azért tartják általában a nőket szószátyárabbnak, lepcses szájúnak, mert azok a témák, amikről ők beszélnek, alacsonyabb presztízzsel bírnak, mint a komoly férfibeszéd. Értsd: ha a háztartásról, gyereknevelésről, a szomszédasszonyról csacsogsz, az korántsem olyan érdekes, mint ha autókról, fociról vagy politikáról. Kicsit megdöbbentem azon, hogy a nemek jellemző beszédtémáinak értékelésében is leképeződnek a nekem közti hatalmi viszonyok, és az is elkezdett érdekelni, hogy mi a helyzet a férfiak pletykálkodásával? Merthogy én fogadnék fele királyságomba, hogy a férfiak legalább annyira pletykásak, mint a nők, ha nem még jobban! <a href="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/pletyka.jpg"><img class="aligncenter size-full wp-image-5241071" alt="pletyka" src="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/pletyka.jpg" width="500" height="280" /></a> Nem tudom, másnak mik a tapasztalatai, jómagam elég sok időt töltök férfitársaságban, és meg mernék rá esküdni, hogy a pletyka valójában férfiműfaj. Szinte látom magam előtt kedves férfiismerőseim arcát, amint teljes komolysággal és odaadással vesézik ki a távollevők kapcsolatait, jellemét és döntéseit, a témához illő komolysággal hosszan latolgatva és mérlegelve egy-egy élethelyzet következményeit, a döntési lehetőségeket, stb. Oda-vissza, töviről-hegyire meg- és kibeszélve bárkit, legalább olyan gondterhelten és odaadással, mintha egy dél-amerikai túszdráma kellős közepén kéne felelős döntéseket hozniuk. S ismét csak a személyes tapasztalataimra tudok támaszkodni, de megkockáztatom azt is, hogy a férfinyelv csípősebb, mint a női. Talán pont azért, mert nagyobb komolysággal pletykálnak, nekem úgy tűnik, hogy nagyobb súlya is van egy-egy ítéletüknek, mint annak, amit a nők beszélgetés közben csak úgy sebtiben odavetnek egymásnak, s talán másnap már maguk sem emlékeznek rá. De érzem, hogy ingoványos területen mozgok, csak személyes megfigyelésekből vonok le következtetéseket, kíváncsi vagyok mások tapasztalataira is! A másik, amin még a pletyka kapcsán elgondolkodtam, az volt, hogy valóban akkora vétek-e kibeszélni valakit a háta mögött? Vannak olyan kultúrák, ahol ilyesmi szóba sem jöhet. Nem szorul bizonyításra, hogy a mi szokásaink ezektől alaposan eltérnek. Egy kicsit bátrabban támaszkodom a saját tapasztalataimra, hiszen úgy látom, hogy mifelénk nagy-nagy élvezettel vesézzük ki ismerőseinket, barátainkat távollétükben. Itt viszont nehéz elválasztani azt, hogy miben tér el egymástól a „háta mögött kibeszélés” és a „beszélgetni valakiről”. Hiszen teljesen természetesnek tartjuk, hogy ha találkozunk egy barátunkkal, akkor mondjuk rákérdezzünk arra, hogy van például az édesanyja. Az illető erre gondterhelten ráncolja a homlokát, és keservesen kiböki, hogy a kedves mama teljesen megbolondult, nemrég lépett le egy norvég hajóskapitánnyal, ráadásul pedig bárokban, kiskocsmákban énekel alkalmanként régi sanzonokat. Innentől kezdve pedig özönvízszerűen áradnak belőle az információk a bohém asszonyság életére és hajlamaira vonatkozóan, valamint minden eshetőséget számba véve találgatja a dolog kimenetelét. Vagy vegyünk egy másik, kevésbé extrém esetet: összefutunk egy rendezvényen valakivel, akivel mindössze egyszer találkoztunk egy közös ismerősünk társaságában. Udvariasan vigyorgunk egymásra, közben ezerrel kattog az agyunk, hogy mégis miről beszélgessünk vele az időjáráson és a rendezvényen kívül. Aha! a megoldás: megkérdezzük, hogy „te mikor találkoztál utoljára X-szel? s mit tudsz róla?”. Ezek után már csak a kölcsönös szimpátia mélységétől és a rendelkezésre álló időtől függ az, hogy milyen mélységben tárgyaljuk ki a jelen nem levő ismerőst. S ha ne adj isten kiderül, hogy beszélgetőpartnerünk már az óvodába is együtt járt vele, akkor meglehetősen izgalmas dolgok kerülhetnek napvilágra! S valószínűleg nagyon sok olyan élethelyzet van, amikor egyszerűen csak elkezdünk beszélgetni valakiről, minden rossz szándék nélkül, aztán pedig lehet, hogy mégis túl messzire megyünk. <a href="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/tinilány1.jpg"><img class="aligncenter size-large wp-image-5241070" alt="tinilány1" src="https://ursula.cafeblog.hu/files/2013/11/tinilány1-600x450.jpg" width="600" height="450" /></a> Talán ez a döntő szempont: rosszindulat vezérli-e a valakiről való beszélgetést, vagy nem? Az egyik alapvető motiváció kétségkívül a kíváncsiság, ami önmagában még nem jó vagy rossz, csak persze nem mindegy, hogy szeretetből, netán aggodalomból érdeklődünk valaki felől, vagy inkább kárörömmel, némi ellenséges érzülettel. De hát angyalok sem vagyunk… Ki ne tett volna még csípős megjegyzéseket másokra a hátuk mögött? Viszont megmondanád-e egyenesen a szemébe? Ezzel pedig az a baj, hogy sajnos nem mindig szabad. Akár kíméletből, akár pedig saját jól felfogott érdekünkből. Nem tudom, hogy van-e, lehet-e a pletykálkodásnak etikettje; inkább fából vaskarikának tűnik. Alighanem ez mindenkinek a saját belátására, ízlésére van bízva. Jómagam óvatosan csak annyit mondanék, hogy ne ártsunk, és ne keverjük a szószt! rich