Amíg nem volt gyerekem, azt hittem, a fiúk azért szeretik az autókat, mert arra nevelik őket, hogy nekik autókat kell tologatni, a lányok meg azért a babáznak, mert ezt várják el tőlük. De az érdeklődési körük és a spontán viselkedésük simán felcserélhető lenne, ha nem árasztanánk el őket saját sztereotípiáinkkal. Nyilván az foglalkoztatja őket, ami a szüleiket is, és az ő mintáikat követik akaratlanul.
A kisfiam aztán rávilágított arra, hogy talán tévedek. Egy éves korában felhívta a figyelmünket egy addig, úgy tűnik, méltatlanul mellőzött tényre: a környékünkön található garázsajtók elképesztő számára. Ezt a szembeötlő dolgot mi balgák, figyelmetlenek, ignoránsok, éveken keresztül észre sem vettünk! Rá kellett jönnünk, mekkora tudatlanságban éltünk, és mennyire nem figyeltünk a környezetünkre, hogy nem tűnt fel a közvetlen szomszédban levő óriási, nagyon hangos, bár ritkán nyíló garázsajtó, a párhuzamos utcában levő tizenöt másik, és a térről látható abszolút király, amelyik napjában valószínűleg több száz autót enged be és ki, (és amelyiket – ezt már csak a magam szempontjából jegyzem meg – hosszabban is lehet nézni a szemben levő park kényelmes padján ülve, kávéval a kézben, míg az apró a babakocsiból tágra nyílt szemmel várja a lámpa felvillanását és az ajtó visszacsukódását). Nem taníthattuk arra, hogy ez érdekes, hiszen mi sem tudtuk! De egy kislány oda tudná adni minden figyelmét és teljes lényét ennek? Az automatikusan nyíló ajtók csodájának?
A szenvedély egyébként mindmáig nem hagyott alább, csak bővült kukásautó és markoló iránti érdeklődéssel, de elsődlegességét azért elvesztette, mert elsöpörte valami új: a metrókocsik, állomások, oszlopok, átszállási lehetőségek megismerésének vágya. A metrózás lett az egyik legvágyottabb délutáni program, és nem tudom, tudtátok-e, de szerencsére mi már tudjuk, hogy a youtube-on található videó arról, ahogy a metró befut az állomásra, nem csak egyre, hanem bármelyikre. Más nem történik, csak megérkezik, és elmegy a szerelvény, (valaki ezt fölvette ismeretlen okból – talán gyereke volt?) és ezt a kisfiam addig nézi, ameddig le nem állítjuk.
De egy lányos történet is eszembe jut. Nekem nincs kislányom, de a barátaimnak van. A szülőket jól ismerem; az anyuka nem kimondottan az a nőiességét túlhangsúlyozó, rájátszós típus. Egy napon az apuka és a nem egészen három éves kislány egyszer eljött hozzánk látogatóba, elbeszélgettünk, eljátszottunk, majd az apuka el akart köszönni, mondta a szöszi kislányának, „menjünk”. A szöszi, kék szemű még maradt volna, így egyik pillanatról a másikra kihívó pózba vágta magát, mondjuk mint egy fotómodell fürdőruhában, úgy állt be, kezével a hajába túrt, megrebegtette a szempilláit, csábító mosollyal az apjára nézett, és hízelegve, elnyújtott hangon azt mondta, „apa, neeee! maradjunk!”. Én meg néztem a kislányt, és arra gondoltam, hogy tud valamit, és nem az anyukájától tanulta, az biztos, mert őt még soha nem láttam így pózolni, szóval nem tudom, honnan, de jó lenne megtanulni tőle, mert eszméletlen profi, az tuti, a hatékonysága megkérdőjelezhetetlen. Gondolhatjátok az apa reakcióját: „Jól van, kicsikém, maradhatunk még, ha akarod”. Mindez persze teljesen szétolvadt mosollyal. Nem volt kérdés, a csábítás megtörtént.
Szóval mégis, talán trükkösebb a rendszer, mint hogy egyszerűen rajtunk és a környezeten múlna.
(Egyébként a kisfiam első, nagyjából összefüggő mondata – értelemszerűen – a következő volt: „Kőbánya-Kispest végállomás. Megkérjük kedves utasainkat, hogy hagyják el a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is.”)
És vannak az ellenpéldák, amik nem erősítik azt meg, hogy a kisfiúk és a kislányok a “nemüknek megfelelően” viselkednek, játszanak. A lányom kedvenc játékai 4 évesen az autó és a dinó 🙂 Van egy bátyja, ez persze sok mindent magyaráz ebből.
Biztos vannak olyan biológiai magyarázatok is, hogy a lányok miért érdeklődnek jobban a “lányos”, a fiúk meg a “fiús” játékok iránt, de ezzel együtt azt hiszem, ez mégis elsősorban szocializációs kérdés. Már újszülött korukban másképp viszonyulunk (sokszor persze nem is tudatosan) a kislányokhoz és a kisfiúkhoz. Kezdődik ott, hogy a gyermekágyas osztályon a csecsemős nővérek különbözőképp reagálnak a síró újszülöttre ha lány (nyávog, mint egy kiscica), és ha fiú (jó erős, férfias hangja van). Ha a szülők igyekeznek is a társadalmilag elfogadott nemi szerepeket nem sulykolni a gyerekekbe, megteszik ezt a rokonok, ismerősök, és ismeretlenek, no meg a gyerekközösségek elég jó eredménnyel.
Mifelénk a kukásautó nemtelen rajongásnak van kitéve 😛
De az biztos, hogy amikor az első fiamat vártam, elkezdtem magolni az autómárkákat, és milyen jól tettem.
Ha negyedikre lányom lesz, elmesélem, hogy őstudásból csajos-e (mert tőlem és a bátyjaitól tuti nem tanulhatja 😛 )