Mindenki erről beszél, mindenki erről ír. Meghalt egy hegymászó, meghalt egy apa. A véleményüket megosztók fele szerint a pohár tele van, a hegymászó diadalt aratott, és örökre a csúcson maradt, a kommentelők másik fele szerint az apa csúfosan megbukott. Apaságból.
A szülői felelősség mindenkit köt, de az már korántsem ilyen egyértelmű, hogy ez a kötelék mennyire szorít és mennyit enged. Egy ilyen tragédia kapcsán sokan hördülnek fel, hogyan választhatja egy férj, egy apa álmai további kergetését a családja mellett, sokszor velük szemben? Hogyan élheti tovább ugyanazt a veszélyes és kétséges kimenetelű életet egy ember, miután családot alapított?
Mások szerint éppen az álmai feladásával bukott volna a totális megsemmisülésbe, mert a párválasztással, a családalapítással nem lemondunk addigi életünkről, hanem kiteljesítjük azt. Az, hogy gyerekeink lettek, nem jelenti azt, hogy az álmainkat lecseréljük, hiszen a gyerekeinkre épp úgy vágytunk, mint egy meghódítandó hegycsúcs leküzdésére. Azért, mert egy álmunk teljesült, nem adhatjuk fel a többit.
„Fotelkommentelők”, „nyolcmillió hegymászó országa” – hogy csak néhány jelzőt említsek az interneten Erőss Zsolt tragédiája kapcsán megindult véleményháborúból. Pedig azok, akik az eltűnt hegymászót kritikával illetik, akik a felelősségét firtatják, nem a sportbéli teljesítményét vonják kétségbe, nem a szakmai döntéseit kifogásolják, ehhez tényleg vajmi keveset ért legtöbbjük.
Amiben mindenki kompetensnek érzi magát, az a Férfi és Apa találkozása, közös útja, de ugyanígy beszélhetnénk a Nőről és Anyáról. Mert a kérdés nem ott merül fel, hogy kockázatos-e extrém sportolóként családot vállalni, vagy családapaként extrém kalandokba vágni, hanem hogy mi az, amit feladhatónak tartunk önmagunkból a gyerekeinkért, akár nő, akár férfi az illető.
Mivel tartozunk a gyerekeinknek? Életünk, genetikai állományunk továbbörökítése érdekében mennyit áldozunk fel saját, egyéni vágyaink közül? Áldozat-e az áldozathozatal? A kismamáknak, kisgyerekes szülőknek szóló blogok és fórumok kiváló terepet szolgáltatnak a témában újra és újra összecsapó nézetek ütköztetéséhez.
Akik néhány évre, gyermekük életének első éveire képesek és elszántak a teljes önfeláldozásra, nem értik azokat a szülőket, akik a párhetes csecsemőt másra bízva, kikapcsolódni indulnak kettesben. És nem értik azt sem, miért kell ezt a pár évet önfeláldozásként aposztrofálni.
Akik szerint a gyermek születésével az élet minőségének nem kell egyértelműen megváltoznia, nem értik, hogy lehet a hitvesi ágyba vinni a gyereket, vagy miért kellene lemondani a havi színházi előadásokról a csecsemő kedvéért.
Egyeseknek önfeladást jelent a babával évekig otthon maradni, mások veszteségként, a gyerekeikkel tölthető hasznos időről való lemondásként élik meg, amikor vissza kell menniük dolgozni. Amíg van olyan nő, aki a teste átváltozásait kétségbeesetten szemléli, addig van olyan is, aki természetesnek tartja a melle feszességét feláldozni a szoptatás érdekében.
De sorolhatnánk a példákat hosszú órákig, mert ahányan vagyunk, mind-mind mást tartunk egyértelműnek, és mást tekintünk lemondásnak a gyermekeink javára.
Akik most bírálattal illetik Erősst, azokban egy közös biztos van: elfogadhatatlannak tartják azt, hogy egy családapa életét kockáztassa a szenvedélyéért.
De vajon nem ugyanígy kockáztat-e az, aki átszalad a piroson? Aki leszalad a szemben lévő boltba, míg a gyereke alszik? Aki cigarettázik? Aki motorra ül? Aki túl gyorsan vagy túl lassan halad az autópályán? Aki figyelmen kívül hagy egy közlekedési táblát? Aki repülőre ül? Aki bizonytalan biztonsági fokozatú országba utazik? Aki fukut kóstol?
A veszély és a tragédia valószínűsége nyilván nem ugyanakkora, de számít-e ez akkor, amikor az 1% Téged érint?
Ha arról hallasz, hogy egy kétgyermekes anya balesetben elhunyt, akkor összeszorul a szíved, és kétségbe vonod Isten létezését, amiért ilyen megtörténhet? Reszketsz, mi van, ha Te leszel a következő? Ha a részleteket megismerve megtudod, hogy épp tilosban járt, és egy motoron, a kedvesét ölelve érte a halál, akkor kiold a görcs a gyomrodban, s a fejedet ingatod, hogy miért kereste a bajt, s miért nem maradt inkább a szép családjával otthon?
Neked mi az, ami még belefér?
Élettársi kapcsolatban él már nagyon hosszú ideje, s már nem is dolgozik tűzszerészként. Bár az élet úgy hozta, hogy előbb hagyta abba a veszélyes munkát, mint hogy megismerte volna a mostani párját. 🙂 Hogy családot alapítottak-e már, azt nem tudom, sajnos már régen nem beszéltem vele.
Na de megnősült már azóta az ismerősöd…? 😛
Egy régi ismerősöm mondta, aki akkoriban katonai tűzszerészként dolgozott, s a munkája egyben a szenvedélye is volt, hogy csak addig fogja a munkájával kockáztatni az életét, amíg meg nem nősül, illetve családot nem alapít, mert addig csak magáért felel. Onnantól viszont másokért is. Imádta a munkáját, állandó témája volt a haditechnika, de számára a család még annál is fontosabb volt. Tiszteltem érte.
Én is gyakorlatilag mindenről lemondtam a gyerekek miatt, sokszor nagyon hiányoznak is dolgok a “régi életemből”, de soha eszembe nem jutna a magam kényelmére/örömére (?) mondjuk egy hétre elutazni, s másokra bízni őket, mert tudom, hogy mennyire nehezen viselnék, s annyit nem ér az egész. Ha nagyobbak lesznek (most 2 és 3,5 évesek), akkor majd szépen lassan újra lesz egy kis időm magamra is, de ebben az első időszakban szerintem igenis teljes mértékben rájuk kell fordítanom minden figyelmemet, energiámat. Ami a kockázatvállalást illeti, én a legkisebbet sem engedném meg magamnak vagy a férjemnek, éppen a szülői felelősség miatt. Ma olvastam Vámos Miklós Tiszta tűz című könyvében: ” Ó… az ember nem halhat meg nyugodtan, ha gyermekeket nemzett erre a világra.” Abszolút egyetértek.
De éppen nem a hegymászó szemszögéből próbálom értelmezni, hanem az “ego”éból. Hogy hol van az a pont, amikor én már inkább lemondok magamról, a vágyaimról, tehát önmagamból adok fel valamit, csak azért, hogy a gyerekeimnek jobb legyen.
Valaki egyszer azt mondta a fb-on (nem az én gondolatom tehát), hogy ne mondjuk semmit Erőss Zsolt feleségére, mert ki mert volna annyiszor a halál közelébe engedni az emberét? És tényleg. Mekkora erő és mekkora bizalom kellett ehhez. Nem Zsoltban, hanem az életben. Hogy az jön, aminek jönnie kell, E. Zs. meg megteszi a tőle telhetőt. Ez a pár ezt választotta. Szerintem ezt tiszteletben lehet tartani. És tök jó, hogy mese írt a hegy iránti vonzódásról, valószínűleg nehéz ezt kívülről megérteni.
Naponta 15-20 alkalommal rákeresek minden új Erőss Zsoltékkal kapcsolatos hírre. Sajnos olyanok is véleményt nyilvánítanak akik hegyeket csak tévében vagy fotón láttak, legmagasabb csúcs ahova feljutottak a X.emelet, oda is liftben. Zsolt már évek óta nemcsak a hobbyjának élt, hanem ebből élt meg, azaz profi sportoló volt. Ő abból tudott megélni amit szeretett is, elég ritka az ilyen szerencse. Egy pár hegy megmászásáért nem szoktak állami kitüntetést osztogatni, de Erőss Zsolt azt is kiérdemelte. Erőss Zsolt egy erős karakterű ember volt, aki nem félt az árnyékától (ezt inkább a szakmabeliek értik). Sajnos a gyerekek apa nélkül maradtak, de ez “benne volt a pakliban”, ahogy a Hilda asszony nyilatkozta.
Nagyon sajnálom a két gyereket és amint hírül adta a Zsolt felesége – nem vár senkitől segítséget, mégis remélem, hogy létrehoznak egy alapítványt a gyerekek érdekében, hogy támogatni lehessen őket. Személyemet mélységesen érint ez a tragédia hiszen Zsolt alattam járt egy évvel.
Ma (kedd) este 21 órától gyertyagyújtással emlékezünk Erőss Zsoltra és Kiss Péterre az Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében.
Nyugodjatok békében.
Na igen, de mi az a vágy, amiről lemondani kvázi kötelességünk, és mi az, aminek megtartása még jogunk?
Mindenkinél máshol van ez a határ. Én beengedem a gyerekeket az ágyunkba, máshol ez már túlmegy azon a ponton, amit még képes feladni önmagából a szülő.
Van, aki évekig nem hagyja másra a gyerekét, van, aki alig várja, hogy elutazhasson egy hétre a párjával kettesben.
Erőssnek a hegy olyan volt, mint másnak az este 9 utáni csönd – egyszerűen jár (csak van, amikor nem jut;))
Ha gyereked születik, az lemondással jár mindenkinek, nemcsak a hegymászóknak. Én szívesen járnék színházba, moziba, találkozni a barátokkal, vitorláznék minden hétvégén, de ez most már nem megy. Ha mindenki csak azt nézné, éppen mire vágyik, mitől lenne az adott pillanatban a legboldogabb, elég kevés gyerek születne, vagy elég magányosan nőnének fel. Nem?
De a hegy éppen az, ami megvár, ha visszatérsz később!
Valahol olyasmi függőség lehet ez, mint a többi, tudod, hogy később is lehetne, de neked most kell.
Olvasva itt a sorokat, így elgondolkodtam, hogy én mit is csináltam volna…
Ott fent, amikor már látod a csúcsot…nagyon nehéz olyan döntést hozni, amivel biztosan nem hibázhatsz!
Szeretek barlangászkodni-mászni is, 5100 m magas hegyem volt a legnagyobb. Nem mondom magam hegymászónak, mert attól távol vagyok. Viszont tudom, ha én is ilyen módon űzném a hegymászást, nem tudnék lemondani róla. Anya vagyok már 3 éve, és imádom a gyerekem, de nagyon hiányzik a hegy közelsége is. Tudom, hogy ettől nem vagyok rosszabb szülő, és a párom is így ismert meg, hogy tudta rólam mit csinálok. 3 évre lemondtam mindenről, hogy a gyermekemre szánjak minden percet, de rájöttem…nekem a hegy is kell! Sok mindenki nem tudja ezt megérteni, de aki egy kicsit is szeret a hegyek világában lenni, az tudja mit is érezhet ott az ember….
Neeeeeeeem! Előtte kell jól megnézni, aki fanatikust, macsót választott, pénztártól való távozás után már ne reklamáljon!
Krisz, na de egy nő nem mindig úgy áll az oltár előtt, hogy majd ő lesz az, aki miatt megváltozik a férfi?:)
(a férfi meg úgy, hogy majd a nő lesz az, aki nem változik semmit a házasévek alatt :P)
Paris, de akkor Neked hol a határ? Mi az, ami még belefér?
Hol kezdődik a saját életemről szóló önrendelkezés, és hol a gyerekeimért való felelősség?
Lehet, hogy baromi negatív leszek, de nekem ez nem férne bele. Erőss Zsolt nem a világbékét hozta el, hanem megmászott néhány hegyet, amit előtte-utána már jópáran megtettek, minden alkalommal kockáztatva a saját életét, s azt, hogy apa nélkül nő fel a gyermeke. Nincs pariban a kettő.
Tök jó írás! Alapigazságnak talán azt fogadhatjuk el, hogy nem szabad fanatikus emberhez feleségül menni (sem mácsóhoz, de az más téma))). Mert ha már így, mint Erőss Zsolt, ha ő lemondott volna a hegymászásról, vagy akárcsak a veszélyes csúcsok meghódításáról, akkor nem lett volna boldog ember. Mint az ifj. Ocskay Gábor, jégkorongozó, akinek megmondták az orvosok, hogy ha nem hagyja abba, akkor meg fog halni, s így is lett, de neki a saját apja nyilatkozta azt, hogy hoki nélkül nem tudott volna boldogan élni, akkor meg minek?