Úgy történt, hogy egész nyugodtan mentem a bölcsibe kiváltani a gyereket, aki viszont – miután kiléptünk a folyosóra – a földre vetette magát, és elkezdett üvölteni, hogy „nem megyek haza, itt maradok”. A bölcsit eddig még nem nevezte meg kedvenc helyeként, ritkán fordult elő, hogy ott akart maradni, kicsit meglepődtem. Fáradt volt, nem aludt délután, és nyilván nem akart sétálni, ezt mondjuk megértettem. Picit vártam, hogy majd abbahagyja az üvöltést, megjegyeztem, hogy talán mégis jobb lenne hazamenni, mire ő közölte, hogy „metrózni akarok”, ugyanis ez a legkedvesebb elfoglaltsága. Nehéz csomagot vittem, ezzel nem vállaltam be a metrózást, és ő egyébként is tudja, ha nagy számítógépes táskával érkezem, akkor haza kell menni, lerakni. Ez is zavarta.
Egy idő után felemeltem a kőről, betettem a folyosón levő fotelba, hogy ne fázzon meg, illetve legyen egy kicsit kényelmesebb a helyzet, de ettől még jobban felháborodott: még a kövön üvölteni sem hagyom! Visszatornázta magát a padlóra.
Később, nagy-nehezen, némi mesével sikerült kicsalnom a bölcsi ajtaján kívülre, és elindultunk volna haza. A mi bölcsinkkel szemben rendház van. Éppen odáig jutottunk. A rendház ajtaja mellett a kisfiam ismét a földre vetette magát, mondjuk már nem feküdt, hanem guggolt, sírt, és azt mondta, nem jön. Vigyem a hátamon vagy hozzak babakocsit. Közléseit nem halkan juttatta el hozzám. A helyzetet nagyjából reménytelennek látva felvettem a hátamra, de a számítógép-táskával meg az ő tizenhat-hét kilójával olyan nehéz volt, hogy néhány méternél tovább egyszerűen nem bírtam.
Letettem, és elkezdtem magyarázni, hogy nem megy. Sajnos, nem viszem hazáig. Nyilván nem volt hajlandó ilyen érveket elfogadni. Üvöltött. Kilátásba helyeztem egy túró rudit a legalább húsz méterrel messzebb álló közértben. Nem izgatta. A rendházban a szerzetestestvérek nem hordanak egyházi ruhát, így őket nem láthattam, ám a két tömbbel arrébb elhelyezkedő apáca-zárdából (hogy ez zárda vagy női rendház, nem tudom), a nővérek felénk bicikliztek, és sasszemmel ellenőrizték, nem hagyom-e magára a gyerekem, és mit is csinálok vele valójában, vagyis hogyan nem nyugtatom meg.
Persze, eljutottam odáig, hogy nem érdekel, hazahúzom basszus, ezt velem ne csinálja, de ha tizenhét kiló összecsuklik, elengedi magát és minden izomtónusát, egyszerűen nem lehet elhúzni sem.
Ezután elkezdtem egy mesét mondani a kismackóról, aki nem akarja abbahagyni a sírást; az első mondatnál túlüvöltött. Ismét a földre vetette magát, amikor gyorssegélyért az apukáját hívtam, persze nem hallottuk egymást a telefonban, többször kellett újratárcsázni, mert közben a gyerek ki akarta venni a kezemből, hogy ne ezzel foglalkozzak. Az utca népe, felteszem, kétségbeesetten üvöltő gyereke felett gondtalanul telózgató anyukát látott bennem. De azért nem voltak nagyon ellenségesek. Több szülő is szembejött, onnan tudtam megkülönböztetni őket, hogy elnézően mosolyogtak, mint akik tudják, hogy van ez, és – gondolom – örültek, hogy ezt a helyzetet most nem nekik kell megoldani.
A felmentés a loholó apa léptei jelentették. Fiam meglátta őt, eszébe ötlött, hogy nagy eséllyel ki tud eszközölni egy metrózást ebben a felállásban, mert az édesapja egyébként is könnyebben olvasztható, felpattant, ólmos fáradtsága hirtelen köddé vált, odarohant hozzá, és végül hagyta magát hazavinni, bár nem mondom, hogy nem volt közben izomerőre is szükség – vagyis így sem gyalogolt végig.
Ti hogy kezelitek ezt a helyzetet? Vagy csak nálunk fordul elő ilyesmi?
Ez azért elég bunkó beszólás volt attól az “ősanyától” 🙁
Bár nem szeretem ezeket a kategóriákat, mert nyilvánvaló, hogy nem léteznek.
Ki ebben, ki abban ért egyet, nincsenek éles vonallal elhatárolható “szekták”.
Ha kettőből választhat, és nem választ, vagy nem adott időn belül, vagy nem pont ezt, akkor nyilván mindenki rövidre zárja, ha nem a ruhakérdést, akkor mást.
A férjem nem válogat, hogy most ezt nem szeretem, most éppen azt nem szeretem, pedig tegnap, két hete, fél éve még nagyon is, így rá nem vonatkozik az “akkor vacsorára is ez lesz” :).
Más az, ha a gyerek most éppen nem lekváros kenyeret enne, de pl padlizsánkrémeset igen, s más, ha a levesből undorkodva kipiszkálja a főtt répát, zellert, karalábét, krumplit, brokkolit, stb, mert az oviban a mellette ülő nem ette meg, s így ő is éppen nemszeretem. Nemszeretem finnyáskodás, válogatás esetén jön az “akkor édes pici gyerekem szerelem nélkül eszed” és az ” ez lesz vacsorára, reggelire is”. Pár év alatt azért kialakul, hogy mi az, amit valóban nem tud megenni (barackot például nem), és mi az, amire finnyáskodik, nemszeretem.
Ruha kérdés hasonló elven működik, természetes, hogy nincs mindig kedve pl kék nadrág-piros inghez, de mikor a teljes szekrényt kirámolja és még úgy sem tetszik egyik nadrág-póló-ing-pulóver sem, na, az akkor már az “ezt veszed, vagy pizsamában jössz” kategória.
Tudom, szőrös szívű vagyok és, mint egy “ősanya” mondta, külön hely van számomra a pokolban 🙂
Az a jó, hogy nincsenek a nézetek, iskolák között olyan nagy különbség.
Látod, Te sem úgy csinálod, ahogy először írtad, hogy márpedig most bemegyünk a kertből, hanem felkészíted a gyereket, hogy mindjárt, és hogy mennyi idő múlva.
És adsz választási lehetőséget, nem pedig megmondod, hogy ez van, és kész. Keveset, helyesen.
Mondjuk megnézném, Te mit szólnál, ha a férjed elé is ugyanazt az ételt tennéd reggelire, ebédre, vacsorára, csak azért, mert nem akart belőle enni mégsem… Vagy ha Neked kellene ugyanazt a ruhát felvenned, amihez nem volt kedved…
Tudom, Te már nagy és okos felnőtt vagy 🙂
hű, én nagyon várom már ezt a francia módszeres posztot, mert kíváncsi vagyok a többi kommentre is, de az én véleményem – szerintem ismert – nagyon kategorikus ebben a tekintetben.
Csizi, próbáld meg, hogy nem a hisztinek engedsz!
Ha kell, írd össze, miből szokott _biztos_ hiszti lenni (tudom, bármiből :)).
És egyszerűen döntsd el, hogy mi az, amit el tudsz engedni. Válasszon útvonalat a sétánál ő, vagy ő dönthesse el, mi legyen az ebéd (nyilván kettőből választva, nem étlapról :D), stb.
Adj neki döntési lehetőséget, de amiben nem akarsz engedni, ott húzz határt!
Hogy pl. átmegyünk az úton, akkor fogod a kezem. Nem akkor, ha van kedved, hanem mindig. Ha nem, akkor átcipellek. És akkor ezt mindig.
Vagy gondold át (már nem Te, hanem a gyerek :)), hogy este mivel szeretnél aludni. Vidd az ágyadba. És ha meggondoltad magad, akkor így jártál, stb.
Hiába mondok bármilyen szabályt, ezt Neked kell kialakítanod. De tényleg az a fontos, hogy következetes légy!
Ha a pillanatnyi állapotodtól függ, hogy mit viselsz el, és mit nem, akkor mégis, mit vársz a gyerektől?
Te tudnál úgy élni, hogy ma át lehet menni a piroson, holnap nem, ma lehet a boltban kiflit venni, holnap nem, ma választhatsz az édességek/ruhák közül, holnap nem…?
ha eszközt adsz a gyerek kezébe, használni fogja. Ha először azt mondod, hogy nem hozod ki a virágos párnát, aztán pár perc sikító hiszti után mégis, akkor ez nem túl következetes lépés ahhoz, hogy leszoktasd erről a fegyverhasználatról…
Hú, köszi a sok megosztást. Kicsit biztat, hogy nem elképesztően egyedi a problémám… És köszönöm a tanácsokat is!
Kipróbálom, komolyan.
A spenótos könyvet olvastam félig (nem azért hagytam abba, mert rossz). Kicsit leakadtam annál a résznél, hogy a francia gyerekek néhány hónapos koruktól fogva átalusszák az éjszakát – kivétel nélkül? Mi vaaaaan? 🙂 Majd a következőnél kipróbálom azt a módszert… hátha
“Van, aki szerint az oltásokban lehet valami, amitől a mai gyerekek ilyenek…”
Off
A hülyeség ilyetén terjesztését (nem rád gondolok, hanem azokra, akik szerint…) büntetni kellene, mert mások egészségét IS veszélyeztetik.
http://noblog.hu/szegyellem-hogy-oltasellenes-voltam/
http://bezzeganya.postr.hu/az-oltasellenes-szulok-miatt-tombolnak-jarvanyok-europaban
Szia! Nagyon érdekes gondolatokat írsz! Van, aki szerint az oltásokban lehet valami, amitől a mai gyerekek ilyenek…
A tanácsokat illetőleg az a baj, hogy nálunk ezek nem működnek. Annyira be tudja magát pörgetni, hogy ha nem elégül ki a kívánsága, kábé tízből úgy nyolcszor-kilencszer egyszerűen nem hagyja abba! Akár figyelek rá, akár nem, akár rácsapok, akár bedugom a fejét a hideg víz alá, sőt, ezektől csak még jobban bepörög. Képes három-négy órán át is csinálni a cirkuszt, valószínűleg tovább is, én ennél tovább még soha nem bírtam elviselni. A következetesség is egy olyan dolog, hogy elméletben iszonyú jól hangzik, de gyakorlatban lehetetlen kivitelezni, mert emberek vagyunk és nem gépek. Az, hogy engedek-e a hisztijének, részben attól is függ, hogy éppen milyen állapotban vagyok, mennyire vagyok kipihent, türelmes, jókedvű. Ha nagyon kivagyok, inkább engedek, akkor is, ha ez pedagógiailag rossz választás, mert egyszerűen már nem bírok többet el. Ilyenkor jön jól egy kis segítség, aki mama vagy apa szokott lenni, ha ott vannak.
Vekerdy azt mondta, hogy sok mindenben lehet engedni: ha nem ezt a cipőt akarja felvenni, hanem a másikat, hát akkor vegye a másikat és kész (kivéve, ha épp szakad a hó ő meg szandált akar). Azt mondta, pár dologhoz kell csak ragaszkodni, ilyen pl. az esti lefekvés ideje, amit a szülő kell, hogy megszabjon. Na ezzel sem tudok mit kezdeni, mert egyrészt én sem akarom, hogy egy kétéves szabjon meg mindent a családban, másfelől az esti lefekvés nálunk pont olyan, amit nem lehet erőltetni. Mert ha nem akar aludni, akkor nem alszik és kész, akkor sem, ha hulla fáradt. Általában akkor alszik el, amikor végképp kidől, hogy ez hánykor történik leginkább attól függ, hogy milyen napunk volt, de még ez sem mindig ilyen egyértelmű. Ezért mondom, hogy a szakkönyvek és szakemberek sem igen segítenek rajtunk, legalábbis általános irányelvekben nem, mert ezek nálunk nem működnek. (Lehet, ha személyesen keresném meg Vekerdyt, tudna segíteni, de így nem.)
Köszi a segítséget! Én is észrevettem, hogy közösségben sokkal jobban elvan. Családi napközi azonban anyagi okból sajnos nálunk nem jön szóba. R.ngatóba szoktunk járni, meg van egy kis baráti csapat, akikkel néha bandázunk, ennyi jut. Meg a nyugodtabb időszakok, amik azért elő szoktak fordulni időnként.
Végre valaki, aki hasonlóan gondolja, mint én!:)
Még szerencse, hogy már feltalálták a hajfestéket, különben már én is ősz lennékm ahogyan te Garf…:)
Ráadásul én is mindig magyarázok, elvárok, figyelmeztetek, de egyre kevesebbszer kell háromig számolnom…:)
A gyerek, az gyerek, nem kis felnőtt, de persze ettől még nem butább…mindent el kell neki mondani…ha muszáj, akkor többször is.
Ott a pont 🙂 Erőfitogtatás a gyerek részéről, határok feszegetése, mi-lesz-ha … Nagyon nehéz mindig nyugodtnak maradni és következetesnek lenni, de “csak” az első 2-5 alkalmat kell túlélni. Nálunk így ment: kicsim, bemegyünk a kertből. Neeeeeem! és levetette magát a földre, hisztizett. Még egyszer elmondtam, kicsim, most bemegyünk a kertből. Neeeeem! Leültem a teraszon és látványosan másfele néztem. Nem volt közönség a hisztihez, gyorsan abba is hagyta 🙂 Amikor áttipegett az éjszaka közepén, hogy a nagyágyban akar aludni, tízszer egymás után visszavittem saját ágyikójába, mondtam, most betakarom, altatót duruzsolok, kimegyek a szobából és ő nyugodtan alszik reggelig. Egy hétig hulla voltam az éjszakai sétálástól és duruzsolástól, de megérte. Amikor ezt-nem-kérem-azt-nem-szeretem és semmi nem jó, de éhes vagyok állapot volt/van, legfennebb két választást adok és többször elmondom, ez van, ha eszi, jó, ha nem, éhes marad, punktum. De, ha nem eszi egyiket sem, ugyanez lesz tízóraira/ebédre/uzsonnára/vacsorára, sőt, másnap is, és nincs helyette “kárpótlás”, azaz csokika/cukorka/akármi nasi. Nem mondom, hogy 100%-os hatékonysággal, de egyre jobban működik.
Nehéz következetesnek és nyugodtan maradni, de megéri. Azt saját káron tanultam meg, hogy a túlkínálat csak összezavarja, 5-6 féle enni- és/vagy innivalóból, ruhából, mit vegyen fel, úgysem tud választani egy 2-4 éves.
Az is igaz, hogy a következetesség mellett rengeteget magyarázok, nincs üres nem szabad, mindig elmondom, a gyerek szintjén, miért nem, mi lenne a következménye, ha megtenné. Játszótérről elindulás, otthoni játék befejezése előtt mindig van “még 5 perc” és “még 1 perc” figyelmeztetés, azt is mindig mondom, miért van most vacsora, miért kell most öltözni, stb.
És hosszú évek óta szinte teljesen ősz vagyok 🙂
+1: Tényleg, mintha rólunk írnál.
Ugyanaz volt nálunk is, étkezési gondok is.
A napköziben megtanulta, látta a gyerekektől, hogy ha éhes, enni kell, és nincs hiszti.
Csak az első egy-két hónap volt nagyon nehéz, akkor fokozódtak a hisztik. Lehet, hogy a pici baba mellett nektek is könnyebb lenne, ha a nagyobb közösségbe járhatna, mert pici baba mellett ilyen hisztit nyugodtan lekezelni, még sokkal nehezebb. Vannak egyébként jó cikkek a neten a dackorszakkal, vagy hiszti kezelésével kapcsolatban, nagyon ajánlom!
Nekünk segített a családi napközi.
Van, hogy a gyereknek túl sok a szülő, és szinte rákattan, rágörcsöl, az egész nap egy játszmatenger, amibe belefullad a szülő. Én a végére szinte megőrültem, hiszen az egész nap visításból állt, hasonlókat én is írhatnék, mint te. A családi napköziben egy pár hónap alatt megtanulta, hogy nem csak ő van a világon, ott a többi gyerek, alkalmazkodni kell, szépen lenyugodott, önállóbb lett, jobban meg lehet vele beszélni a dolgokat, nem csak ez a sok fölösleges érzelemkitörés. Ráadásul a gyerekek között, ha jó a közösség, jobban le is tudja vezetni a fölös energiáit a gyerek, és jobban tud épülni. Pl. A kicsim egy hónap alatt úgy akart pisilni, mint a nagyok, otthon meg folyton az üvöltés és rugdosás ment, amikor közeledtünk a bilihez.
Szia,
szerintem nem csináltad rosszul, csak nem voltál elég következetes. Hasonló dolgokon én is átmentem, aztán kiköltöztünk Franciaországba és ott megismertem a francia gyermeknevelési módszert. Miután így kezdtem el nevelni a kisfiamat, hihetetlen változásokon ment keresztül…
Ha érdekel, keress rá a blogomra ( Café et Croissant)és ott a Françoise Dolto és a francia gyermeknevelés titkai című posztra…és javaslom a nem harap a spenót című könyvet is a témában, erről is találsz infókat nálam.
Kitartás! Karina
Elég aggasztó jelenség az amit írsz és sajnos egyre gyakoribb. Sztem ezt nem lehet simán a dackorszakra kenni, nagyon sok más összetevője is van annak h ilyenek a “mai” gyerekek és ez alól az enyém sem kivétel… Ha belegondolsz h ezelőtt pár évtizeddel elég csak a saját gyerekkorunkra gondolni nem voltak(unk) ilyen hisztisek, akaratosak, agresszívek. Más volt a morál amiben neveltek minket a szüleink, valósabbak voltak a határok, az értékrend stb. Nem voltunk így túlingerelve, “túlszeretve” túlajnározva, nem voltunk elhalmozva 500 féle játékkal, nem voltak játszóházak, ennyi gyerekprogram, tv csatornák ahol a legkülönfélébb és idiótább meséket nézetjük a gyerekekkel. Sosem volt még ennyire “gyerekjóléti” a társadalom és sosem volt még ennyi magatartászavaros, beszédhibás, SNI-s stb gyerek. Sajnos. Van egy mondás, a kutya is jó dolgában vész meg. Nagyon sajnálom a mai kisgyerekeket és a szüleiket (beleértve magamat is…) A mai modern korban a számítógépek és kütyük világában és információáradatban a gyerekeink túl vannak ingerelve. Gondold el mi hogy el tudunk fáradni a munkahelyen egy egész napos telefonálgatós-számítógépes-intézkedős napon hát akkor ők.. És fáradtan mi is agresszívek vagyunk. A szülők is fel vannak pörögve, fáradtak, frusztráltak, nagy rajtuk a nyomás, megfelelni mint munkaerő, mint szülő, mint társ. … nagyon kemény. Ebből valamennyit átvesz a gyerek és hozzájön a többi káros hatás ami egész gyerekkorában éri. A mindenhonnan áradó információ és ingeráradat. Ebbe amúgy bele is lehet bolondulni. Nem véletlenül költöznek egyre többen vidékre, tanyára, faluba, és keresik a szó szerint is éltető nyugalmat. Ez kellene a gyerekeknek is. Egy kis relaxáció, nyugi amikor kikapcsolhat és leengedhet. És nem a tv előtt ami vibrál az agyába meg a bölcsibe, oviba ahol túlüvölti egymást a sok frusztrált gyerek és óvónő… Az a baj h bárhová elviszed mindenhol a felesleges ingerek érik. Ezt vedd meg, ilyen édesség olyan játék divatos ruha stb. és közben elfeledkezünk arról h egy gyerek régen egy fakarikával is eljátszott falun a porban. …nem mondom h ez kell de valahogy redukálni kellene a gyerekeinket érő káros ingereket. Én sem tudok megoldást csak próbálom megérteni a folyamatot. És nagyon nehéz a mai szülőknek és gyerekeknek az tuti. Egyébként én a helyedben megpróbálnék vele kicsit határozottabb lenni. Nem vinnék neki 5 féle ennivalót csak 1-et amit mondjuk tudom h szeret, és ha nem kéri nincs más majd következő kajaidőben. nyilván lesz hiszti de egy pár nap pár hét alatt beleszokna abba hogy ő nem egy milliomos vendég az étteremben aki visszaküldeti a kaját ha olyan kedve van, te pedig nem egy éttermi pincér vagy akit ugráltathat. És ez minden helyzetre igaz. Kicsit meg kell próbálni őket visszaterelni a “rendes” kerékvágásba. Dackorszak ide, dackorszak oda, ezek a problémák már jóval túlmutatnak azon. Tudom kényelmesebb leültetni a tv elő vagy megadni neki azt amit óhajt mert mindenhonnan ezt sugallják felénk. És ha nem teszel a gyereked kényére-kedvére már nem vagy jó szülő. Nem igaz. Sztem pont akkor nem vagy jó szülő és nem szolgálod sem a magad sem a gyerek érdekeit ha mindent megadsz neki. Nem kell. Az élet sem ilyen. Ott sem fog semmi az ölébe hullani, és nem gázolhat át másokon ha neki úgy tetszik. Társadalomban élünk alkalmazkodni kell sokmindenhez. És ezt meg kell nekik tanítani. Az alázatot a másokhoz való hozzáállást, a türelmet, a nyugit. Ez ami baromi nehéz ma. De én azt mondom nem lehetetlen. Magunknak is változnunk kell ahhoz h a gyereknél változást érjünk el. Én a helyedben a bölcsis szitunál tuti otthagytam volna. Nem büntiből, nem erőfitogtatásból hanem simán visszaküldtem volna még egy kicsit játszani a csoportba ha lett volna rá lehetőség és addig mondjuk elmentem volna bevásárolni vagy megvárom a férjem. talán lehiggadt volna a gyerek és megúszol egy hisztit. Azt viszont nem engedtem volna h a továbbiakban ő diktáljon és nyilván ezt sem lehet eljátszani sokszor. Sajnos nálatok átbillent a mérleg nyelve átvette a kicsi az irányítást. Te mint olvasom terhes vagy, vigyázni kéne magadra meg a másik picire, és nyilván ez is benne van a dologban . A figyelemfelkeltés. Csak itt neked kell erősnek lenni és nem törődni azzal mit szólnak hozzá mások. Mindaddig nem tudják milyen helyzetben vagy mig ki nem próbálták. 🙁 HA úgy érzed nyugodtan hagyd ott, vagy szólj rá erélyesen esetleg helyezz kilátásba egy fenékreverést. Nem vagyok a verés híve de ez milyen álszent dolog h nem lehet a saját gyerekedet nyakon legyinteni ha olyan a szitu… inkább készüljön ki a szerencsétlen szülő… nincs igazán jó megoldás de próbálkozni kell és te vagy a főnök nem ő. Ezt kell erősíteni és a határokat betartatni és ahhoz ragaszkodni. Nálunk be szokott válni h kitalálunk egy történetet és elkezdünk arról beszélni. pl h ő egy tűzoltó és most riasztást kaptunk és mennünk kell eloltani a tüzet. Vagy segíteni kell a munkásbácsiknak markolózni.. mikor mi. HA kislány akkor neki való sztori a lényeg h el tudjon benne merülni mert akkor kicsit kikapcsol… leenged. Nagyon kellene erősíteni a fantáziavilágukat hiszen náluk ez egy stresszkezelő módszer. ÉS a hiszti,,, nagyon idegesítő az üvöltés az tuti de mindaddig míg te adod fel hamarabb ő nyert. CSúnyán hangzik de ez egy játszma amit egyenlőre neked kellene irányítanod nem neki.
Nálunk most dúl javában a dackorszak. Hajnalban megébred, a virágos párnát akarja. Mondom neki, hogy a másik szobában van, ha kell neki, menjen érte, én nem kelek fel. Fél óra sikítva ordítás után úgy érzem, mégiscsak megéri felkelni azért a sz.rért. Ekkor rákezd, hogy neki iszi kell. Az iszit akkor vágta dühödten a földhöz, amikor azzal próbáltam pótolni a távoli virágos párnát. Mondom neki, hogy nem kellett volna elhajítani, akkor most lenne iszi. Újabb toporzékoló, rúgkapáló üvöltés. Odaadom neki az iszit, megnyugszik, visszaalszunk.
Egy óra múlva ismét megébred, apa hozzon szörpöt. Mondom neki, hogy apa már rég elment dolgozni és alvás közben amúgy sem iszunk szörpöt. Félórás telitüdős ordítás. Nagyon szeretnék aludni, felkelek, hozok cukormentes szörpöt. (Hát igen, nem először fordul elő ilyesmi.) Megnyugszik, visszaalszunk. A következő ébredés más a kelős. Nyűgös. Azt mondja, tele a pelus, nem jó. Mondom, hogy akkor levesszük. Nem akarja. Látom, hogy mindjárt kipukkad a sok pisitől, erőszakkal lerántom róla. Dühödt ordítás. Rá akarom adni a tisztát, ő visítja, hogy vissza akarja kapni a a pisiset. Felkelünk. Nem akar felöltözni, de nyavalyog, hogy fázik. Arra gondolok, hogy nyilván az a baja, hogy éhes. Felsorolok hatféle kaját, egyik sem kell. Behozom az egyiket, megrág egy falatot, kiköpi, szétkeni a padlón, majd közli, hogy elég volt. Erőszakkal felöltöztetem, mondom neki, hogy indulni kell a pékségbe kenyérért. Nem akar jönni. Elindulunk. Azt a kábé ötszáz métert toporzékolva végigüvölti, kilenc hónapos terhesen kénytetelen vagyok felvenni és rúgkapálva végigcipelni, mert amúgy egy lépést sem haladunk. Néhányan a környéken lakók közül az utcára gyűlnek, hogy megnézzék, hogyan kínzom a gyerekem a nyílt utcán, vagy mégis mit csinálok vele, hogy így üvölt. Hazafelé kissé lenyugszik, de amikor bekanyarodunk az utcánkba, eszébe jut, hogy nem akar hazajönni. Ekkor már nem cipelem, képtelen vagyok. Otthagyom és mondogatom neki, hogy jöjjön haza szépen. Nagy nehezen bejön az udvarra, a lakásba már nem akar. A taknyából, nyálából, könnyéből keveredett léből pocsolyákat csepegtet szét a betonon, továbbra is ordít, mint akit nyúznak. Bejövök, lepakolok, kimegyek érte. Megfogom, rúgkapálás közben behozom, leülünk a mesecsatorna elé, lassacskán lenyugszik. Ekkor még csak reggel tíz van, de én hulla vagyok. Mostanában így indul egy tipikus napunk, a délutánunkat nem mesélem el, képzeljétek hozzá.
Őszinte leszek: fogalmam sincs, mit csináljak. Nem használ semmi. Sem a szép szó, sem az elterelés, sem a fenyegetés, sem a megvesztegetés, sem a büntetés, semmi. Egyszerűen vannak rosszabb és jobb napok, hetek. Hogy mi lesz kistesó mellett, belegondolni sem szeretek. Nyilván szaranya vagyok, nekem itt megáll a tudományom, mind az ösztönös, mind a hozzáolvasott. A szakkönyvekkel, szakcikkekkel tele van a padlás, nekem ne is hivatkozzon ilyesmire senki sem, mert a fiam nem olvasta őket és semmit nem úgy csinál, mint ahogy az ott leírtak szerint kellene.
Gyereket és felnőttet megviseli az elválás. Nálunk megengedett, hogy valamilyen kedvenc dolgot vigyen a kicsi otthonról és azt elővehesse, amikor indulunk haza. Mi is viszünk egy -egy kis kedvenckét otthonról, hogy velük együtt menjünk haza. Nagyon örülnek, amikor meglátják és elfelejtik büntetni a szülőt, amiért egész nap nem “törődött” vele, nem ölelte és puszilta!
Szerintem ez gyerekfüggő, hogy javul-e magától. Az enyém tuti nem javulna, ha csak várnám, hogy kinője a dolgot. Sőt, vérszemet kapna, hogy hoppá, lehet ezt így is?!:)
Én már a bölcsiben közöltem volna, hogy semmi gond, bömböljön a padlón nyugodtan. Én viszont most hazamegyek, aztán ha befejezte ő is, jöjjön majd utánam, otthon várom.
Ez nálunk mindig beválik. Lehet, hogy bömbölve jön hazáig, de jön:)
Dackorszak.
Erőfitogtatás. Maradj nyugodt, és következetes. Szerintem semmit sem lehet tenni, mert egyszer kinövi ez az időszakot. Ne alkalmazz fizikai erőszakot vagy lelki terrort. Kitartást! A legtöbb gyerek félév alatt javul!