Bár leveleket általában nem közlünk, Daisyvel most kivételt teszünk, mert nem akarja, és mi sem akarjuk, hogy rossz érzések maradjanak benne a nálunk megjelent posztjával kapcsolatban.
Mi csak hálánkat szeretnénk kifejezni neki, mert azóta is özönlenek a történetek hozzánk a szoptatásról, kudarcokról, sikerélményekről, amelyeket apránként meg is mutatunk Nektek.
Mi csak hálánkat szeretnénk kifejezni neki, mert azóta is özönlenek a történetek hozzánk a szoptatásról, kudarcokról, sikerélményekről, amelyeket apránként meg is mutatunk Nektek.
Mi arra kérnénk benneteket, hogy bátran írjatok nekünk, más témában is 🙂
Íme Daisy levele:
Kedves Blogolvasók!
Bevallom, fogalmam sem volt arról, hogy ekkora port fog kavarni az előző írásom, amelyben a gondolataimat és az érzéseimet fogalmaztam meg a szoptatásról. 7 hónapos kisbaba mellett, épp két szoptatás között, miről is írhattam volna másról, mint a számomra legszebbnek megélt pillanatokról, amit a kisbabámmal tölthetek.
Lehet egyesek sértőnek, támadónak, túlmisztifikáltnak érezték, de higgyétek el, nem ez volt a célom, nem tudtam, hogy ez ennyire érzékeny téma. Távolról sem volt szándékom megbántani senkit!
Ezért leszögezném, minden anya, aki szereti a gyermekét és a legjobb tudása szerint gondozza, ápolja, neveli és tanítja őt, arról nem lehet mást mondani, mint azt, hogy csodálatos anya!
Nem számít, hogy zajlott a szülés és hogy tudsz-e szoptatni. Nem kell tökéletesnek lenni, nem kell hamis képet közvetíteni magunkról, ma már senki sem kíváncsi a maszlagra, a vetítésre, a műanyagra. Mindenkinek van problémája, kinek ez, kinek az, de ez egyáltalán nem baj.
A küzdelmeink erősítenek és visznek előre, edzik a lelkünk és a testünk, hogy jobbak legyünk és változtassunk azon, amin lehet. Ezzel mutatunk példát a gyermekeinknek, hogy a hétköznapok hősei vagyunk, próbálkozunk, csináljuk, megyünk, és túlélünk.
Én magam sem vagyok tökéletes, nem is ezt próbáltam közvetíteni. Egyszerűen csak szeretek szoptatni és én így, csodának élem meg ezt a biológiai folyamatot, mert alapvetően egy érzelmektől túláradó alkat vagyok, de ettől függetlenül ugyanúgy fáradt vagyok, zombi üzemmódban élő anya, aki a túlélésért küzd nap, mint nap.
Voltak nehézségeim, császáros szülés, tejláz, kialvatlan éjszakák hónapokon keresztül, karikás szemek, kihízott nadrágok, hirtelen eltűnő barátnők, kanapéra kiköltözött férj, fűnyíró az ablakom alatt reggelente, éhségrohamok és kétségek.
De még ez sem baj, mert tudom, hogy ez átmeneti állapot, ahogy minden egyes részlete az életünknek. Ez is el fog múlni, csak ki kell bírni, túl kell élni és amit lehet, mélyen elraktározni az emlékeinkben, mert el fog jönni az az idő is, amikor csak a képek alapján tudjuk felidézni, milyen is volt a babázás.
Mivel próbálom az életet pozitívan szemlélni (van, amikor sikerül, van, amikor kevésbé), ezért a napi küzdelmek közepette a szép pillanatokra szeretnék fókuszálni, mert, ha nem így tenném, bediliznék! Komolyan, ez nem vicc. Amikor a kialvatlanságtól már nem tudom milyen nap van, hány óra, mit csináltam 5 perccel ezelőtt, amikor simán dührohamot kapok olyan dolog miatt, ami máskor meg sem érint, akkor bizony már csak a túlélésről van szó.
Mi anyák, egy csónakban evezünk és szerintem direkt jó, hogy nem vagyunk egyformák és nem egyformán éljük meg az anyaság „misztériumát” és gyengeségeit, mert ezáltal tudunk egymás segítségére lenni, ha baj van.
Csak ennyit szerettem volna mondani, köszönöm, hogy olvastatok és tiszta szívemből kívánom mindenkinek a legjobbakat!
Daisy
Egyetértek. Köszönjük, én is kívánom a legjobbakat Daisy! Én szívesen olvasnám még a történéseket körülötted!
Jó írás, mindenképpen több színnel, mint az előző! 🙂