Catherine sokat küzdött, hogy végre újra elégedetten tudjon a tükörbe nézni. Nem csak a saját önző vágyai miatt, de hiszi, hogy a közvetlen környezetében mindenki jobban járt azzal, hogy megszabadult a túlsúlyától. Gyakrabban kellene írnia – nekem mindenképp…
Nem lehet mindenkinek megfelelni. Ez egy olyan közhely, amivel mindenki egyetért. Ilyenkor jön az a jótanács, hogy a lényeg, hogy magadnak megfelelj. Na jó, de mit akarok én? Hogyan lehet összeegyeztetni a látszólag egymásnak ellentmondó dolgokat? Lehetek egyszerre jó nő és jó anya is? Mitől vagyok jó nő? Mitől vagyok jó anya? Úgy gondolom leginkább attól, ha annak érzem magam. Úgysem fogom soha megtudni, hogy mi lett volna, ha valamit másképp csinálok. Mert a való életben nincs ha. Amit teszel, annak a következményit fogod tapasztalni az életed folyamán.
Valamikor olvastam, hogy mindenki „szaranya”. Mert mindenben lehet kivetni valót találni, attól függ honnan szemléljük. Ami most jelen esetben izgat, az a külső.
„-Ha terhesség alatt és szülés után is csinos vagy – te csak a külsőddel vagy elfoglalva ahelyett, hogy a gyerekkel foglalkoznál.
-Ha nem igazán érdekel a külsőd szülés után – igénytelen vagy.”
A saját tapasztalataim is elég hektikusak e tekintetben. Igencsak sokat fejlődtem az elmúlt évek alatt. Az első pozitív tesztem idején volt rajtam kb tizenöt kiló plusz. A második alkalommal ez már felment harmincötre. Szinte ezzel egy időben jött az első pofon is. Terhességi diabétesz. De nem ám a huszadik hét után valamikor. Hanem már a hatodikon. Diéta kevés volt, jött az inzulin. A végén még egy kis magas vérnyomás is. A diétának köszönhetően ugyan nem híztam semmit, pont ugyanannyival menetem szülni, mint amennyivel teszteltem, de ez akkor is nagyon sok.
Tudtam, hogy változtatnom kell. Magam miatt és a gyerekeim miatt. Akiket nem elég megszülni. Fel is kell nevelni. Viszont nem megy az olyan könnyen. A szoptatásra fogtam, hogy nem fogyókúrázom. Ami jogos. De azért egy egészséges diétát tarthattam volna. Mondjuk ami megfelelt a terhesség alatt, az jó lett volna a szoptatáskor is. De nem. Minden plusz kalóriát és szénhidrátot ráfogtam arra, hogy kell a tej miatt.
Mire a kisebb fiam egy éves lett, újra ott voltam harmincöt kiló plusszal. Akkor mondtam azt, hogy ennek vége. Szerettem volna harmadik babát is. De nem így. Mindent meg akartam adni neki ahhoz, hogy egészséges lehessen. Semmi rizikófaktorra nem volt szükség, mert ki tudja, hogy lesz-e még egyszer olyan szerencsém, hagy a gyerek egészségesen kerüljön ki ebből a helyzetből.
Váltottam.
Életmódot.
Egy drasztikus két hetes bevezető után kerestem az utam. Végül a kalóriaszámolás mellett kötöttem ki. Hiszen a terhesség alatt is bevált. Így ehettem mindent, ami egészséges, csak a mennyiségre kellett figyelnem. Amikor elértem azt a súlyt, hogy bírták az ízületeim, de legfőképpen, rá tudtam venni magam, elkezdtem sportolni is.
Egy év alatt óriási változáson mentem keresztül. Elértem az ideális súlyomat. A cukrommal minden rendben volt, csakúgy, mint a vérnyomásommal. Ez fontos. De nőként még fontosabb, amit a tükörben láttam. És amit éreztem akkor, amikor megláttam magam a tükörben, vagy egy kirakatban.
Régebben én is úgy voltam vele, hogy ha szeret, akkor olyannak szeressen, amilyen én vagyok. Ha túlsúlyos, akkor úgy. Hiszen nem a külsőmért szeretett belém, mert soha nem voltam szépségkirálynő.
De ez egy védekezés! Védekezés, ha nincs elég erőnk nekiállni és tenni magunkért. Az egészségünkért. A gyerekeinkért. És a kapcsolatunkért.
Mert egy nő, aki jól érzi magát, amikor szembesül a tükörképével, az sokkal boldogabb. Ha boldogabb, akkor türelmesebb. Önmagával, a gyerekeivel, a kapcsolatában. A külsőnk nem csak külsőség. Nagyon sok mindent befolyásol, még ha nem is vagyunk tudatában.
Én változtattam. Ahogy mentek le a kilók, egyre jobban éreztem magam. Javult az egészségem. Jól éreztem magam, amikor eggyel kisebb méretű farmert kellett vennem. Jól éreztem magam attól, amit a férjem szemében láttam, amikor rám nézett. Jól éreztem magam amikor az ismerősök elismerő bókjait kaptam. Ezek az elismerések nem csak a külsőnek szóltak. Nem csak azt díjazták vele, ahogy kinéztem. Hanem azt is, hogy ezt én értem el. Magamnak és a kitartásomnak köszönhettem. És erre büszke vagyok. Nem arra, hogy sokat fogytam. Mert arra szükségem sem lett volna, ha végig odafigyelek magamra. Hanem arra, hogy észrevettem, hogy nagy a baj és változtattam. Kitartottam, végig csináltam. Ennek köszönhető, hogy van harmadik gyermekünk is. Mert meg tudtam csinálni, elértem a célomat, és egészségesen tudtunk belevágni az újabb gyerekvállalásba.
Ez az egyik része a dolognak, ahol a külső nem csak külsőség. Az egészség.
A másik a párkapcsolat. Milyen jogon várom el a férjemtől, hogy hűséges legyen hozzám és ne akarjon másfelé kacsintgatni, ha egyszerűen arra sem veszem a fáradtságot, hogy embernek tekintsem, és megtiszteljem azzal, hogy nem egy két lábon járó kinyúlt mackónadrágba bújtatott zsírosbödönként várom itthon, állandóan robbanásra készen? Ki akar hazajönni, ha ez várja? Ki akar jó szívvel, kedvesen hazajönni? Nem hiszem hogy sokan. És azt sem hiszem, hogy ezért elítélhetnénk. Tudom, vannak olyan időszakot, amikor ez előfordul. Amikor minden ismeretlen, minden nehezebb, amikor bele kell rázódni a dolgokba. De nem hiszem, hogy ennek évekig kellene tartania. Főleg, ha nem is első gyerekről van szó, amikor még minden ismeretlen és új. Teremtsük meg a környezetet a férfinak, hogy szívesen jöjjön haza, jó érzéssel. Várja a találkozást velünk is, ne csak a gyerekkel. Sokkal több támogatást kaphatunk így.
Az én fogyásomat a férjem támogatta leginkább. Igen, azért is, mert neki jobban teszem így. De azért is, mert velem szeretné leélni az életét, és nem elveszíteni a túlsúly valamelyik szövődménye miatt. Meg azért is, mert ha jól érzem magam a bőrömben, akkor boldogabb, nyugodtabb, kedvesebb vagyok. Mindenkivel. Vele is. Ha vele jó a kapcsolatom, megértjük egymást, és nem vitázunk mindenen, akkor a gyerekek is boldogabbak. Mert rájuk hat leginkább, hogy a szüleik hogyan érzik magukat. Külön-külön és együtt is.
Ő volt az, aki vigyázott a gyerekekre hetente háromszor, amikor edzésre mentem. Hiszen ő is le tudja fektetni őket. Miért ne tudná? Az apjuk. A gyerekeknek is szükségük van arra, hogy csak vele legyenek. Nekem pedig arra, hogy nélkülük is egy kicsit. Hogy a velük töltött időben, még inkább velük lehessek.
Nem mond igazat, aki azt mondja, hogy a külső nem számít. Mert igenis számít. Tapasztaltam, tudom. Voltam kövér, sokáig. És most jól érzem magam a bőrömben. Harminchét éves, három gyerekes anyuka vagyok, aki ki van békülve a testével, aki boldog az életében. Akinek igenis jól esik, ha a férje elismerő pillantásával találkozik nap mint nap. Mert ez fontos. Hiszen nőből vagyok. De akinek jól esik az is, amikor más férfiak néznek rá elismerően. Mert még mindig nőből vagyok. Háromgyerekes anyaként, feleségként. Hűséges feleségként, de nőként. Vágyom az elismerésre. Minden téren. Anyaként és nőként is. Mert most ez a kettő vagyok. Aztán egyszer ha dolgozni fogok újra, akkor a munkámban is megküzdök az elismerésért, mint dolgozó nő, de ez még nem holnap lesz.
Szerintem félreérted.
Az idő telik, mi változunk. Ezt el kell fogadni. De attól még lehetünk igényesek és sok lehetőségünk van, hogy tetszünk saját magunknak és párunknak. Ki az aki elvárja egy harminchét éves nőtől aki három gyereket szült, hogy úgy nézzen ki, mint egy tizenhét éves fruska? Szerintem senki. Vagy senki olyan, akivel foglalkozni érdemes. De attól még odafigyelhet az akinek férje van és gyereke, hogy ne hagyja el magát. Erről szól ez az egész. Hogy mennyire vagy igényes magaddal szemben. Elfogadod, hogy meghíztál, és ezt kész helyzetként kezeld, vagy teszel ellene? Kifogásokat mindenki talál. Én is évekig. De ettől a helyzet nem változik, ha nem tesz semmit. Könnyű amögé bújni, hogy szeressen így is, mert én ugyanaz vagyok. De ez nem igaz. 35 kg súlyfelesleggel nem ugyanaz az ember, mint ha ideális a súlya. Azzal csak önmagát ámítja. A súlyfelesleg hat az egészségünkre, a lelkünkre, a tudatunkra, a hangulatunkra. Még akkor is, ha ezt nem vagyunk hajlandóak beismerni. Mert akkor nehéz kifogást találni, hogy miért nem tesz az ember semmit ellene.
Az igényesség nem azon múlik, hogy valakinek van-e pénze fodrászra vagy új ruhára. Ezt nem is értem hogy jön ide.
Valahogy nem tudok egyetérteni teljesen.
Mi van akkor, ha megöregszel? Vagy betegség miatt nem tud valaki sportolni? Vagy anyagilag nem telik új ruhákra, fodrászra…stb.? Csak ez a megoldás, hogy a pasi lelépjen?
Fordított esetben, én csak magamról tudok beszélni, sosem hagynám el a férjem, csak azért, mert mackóban van itthon és esetleg felszed pár kilót. Az emberi test változik, soha nem lesz már ugyanaz. A szeretet erről szól, hogy igen, évekig, évtizedekig szeretem a másik embert, akármilyen a külseje, mert érzem, értem, látom, szeretem a lelkét. Ha nem igényes, az más, de akkor sem lépnék félre, csak mondanám, hogy mit csináljon. Mindegy, lehet félreértem.
Szerintem ezek ugyanúgy igazak a férfiakra is. Mindenkinek lehet rossz időszaka. De az csak a férfi és a nő ingerküszöbétől függ, hogy ezt meddig tudják tolerálni.
És mi van ha a férfi hagyja el magát testileg és lelkileg valamiféle folyamatos sikertelenségsorozatra hivatkozva?
Az összefüggés annyi, hogy a külsőm, ahogy én látom magam amikor a tükörbe nézek, hat a hangulatomra. Ha nem tetszik, akkor a kedvem is rosszabb, türelmetlenebb vagyok. Ha nem érzem magam nőnek, akkor a férjem sem tudom férfiként kezelni. Márpedig szerintem egy családban nem csak anya, apa és gyerekek vannak. Hanem van a férj, a feleség és a gyerekek. A férj és a feleség pedig egy pár. Ők az alap. Ha az ő kapcsolatuk jó, akkor tudnak boldog gyerekkort biztosítani a gyerekeiknek.
A férjem akkor sem hagyott el, amikor kövér voltam, amikor rossz passzban voltam. Ő volt az aki akkor is mellettem állt, akkor is támogatott. Kevés nő mondhatja el magáról, egy olyan jó férjet sikerült találnia, mint az enyém. De nem várhatom el, hogy mindig csak ő adjon, mindig csak ő támogasson, ha én nem teszek semmit érte, a kapcsolatunkért.
Van különbség aközött, hogy valaki férjhez megy, szül egy gyereket, és utána elvárja, hogy a férje ezentúl is szeresse őt és támogassa mindenben, kitartson mellette életük végéig, akkor is, ha a nő semmit nem tesz azért, hogy újra nő legyen aki ad magára, és aközött, hogy az élet egyes szakaszaiban nem tudunk minden téren a topon lenni, és ezt a párunk elfogadja, segítő kezet nyújt közben, és számíthatunk rá olyankor is.
Most nem tudom eldönteni, hogy ennyire félreérthető volt amit írtam, vagy csak te magyaráztál bele valami teljesen mást?
Nem félek a férjem véleményétől. Márcsak azért sem, mert tudom, hogy nem a külsőm miatt szeret. Hiszen szeretett kövéren is. Nem akart elhagyni, sőt, úgy vett el feleségül is. Soha nem volt követelőző, és fenyegetőző sem. Egyszerűen csak velem akar lenni, és nem elveszíteni valami betegség miatt.
Én magam érzem úgy, hogy nem várhatom el egy férfitól sem, jelen esetben attól, akivel az egész életem tervezem leélni, hogy kitartson mellettem akkor is ha elhanyagolom magam, ha nem teszek semmit magamért. Az egészségemért, a külsőmért. Mert mindez hat a viselkedésemre is, a hangulatomra. Ezek pedig hatnak a kapcsolatunkra.
Mondhatnám, hogy irigylem azt a nőt, akihez a férje boldogan tér haza esténként évtizedeken keresztül, és lángoló szerelemmel imádja akkor is, ha elhízott, nem ad magára, türelmetlen vele, nem tiszteli meg azzal, hogy nő legyen mellette. De nem irigylem. Mert ilyen pasi nekem nem kellene, aki ennyire sem becsüli önmagát, aki elfelejti, hogy férfi. Mert egy férfi csak annyira férfi, amennyire nő a nő mellette. És ha valaki hosszú-hosszú éveken, évtizedeken át kénytelen hazatérni úgy, hogy „egy két lábon járó kinyúlt mackónadrágba bújtatott zsírosbödönként várom itthon, állandóan robbanásra készen” és eszébe sem jut félre kacsintgatni, az szerintem nem férfi. Vagy olyan férfi, akinek esélye sem lenne más nőnél, azért nem is próbálkozik, és ezért nem is próbálkozik nála soha más nő sem. Lássuk be, csak a mesékben létezik a szerelem a szépség és a szörnyeteg között. De a szörnyeteg ott is visszaváltozik, és úgy élnek boldogan életük végéig. Ideig-óráig működik az, hogy elnézzük a hibákat, de ha a másik tenni sem próbál ellene, azzal csak azt érzékelteti, hogy ennyire sem vagy fontos nekem.
Évekig voltam kövér. És ma már azt mondom, hogy szerencsém volt, hogy a férjem kitartott mellettem és szeretett akkor is. Ebből tudom, hogy önmagamért szeret. Igaz, én akkor sem voltam igénytelen. Akkor is kisminkeltem magam reggelente, függetlenül attól hogy az egész napot itthon töltöttem, és akkor is felvettem egy farmert és egy normális felsőt, nem jártam kinyúlt „macinaciban”. Pedig ő nem volt itthon. Magam miatt kellettek ezek akkor és most is. De most mégis jobban érzem magam amikor a tükörbe nézek. Pedig nem vagyok modell alkat most sem.
Jó írás, és igaz-igaz, de mi az összefüggés? A férj szerintem nem hagy el, mert egy rossz időszakodban vagy, akár testileg, miért hagyna ott? Mint ahogy te se hagynád őt ott, mert pocakot eresztett. Az más, hogy motiválod, hogy sportoljatok együtt, vagy egy egészségesebb életmódra. Az jó.
Gratulálok, hogy volt erőd változtatni magadon! Viszont ha azt vallod, hogy csakis önmagadnak akarsz megfelelni, akkor hogy jön a képbe a félelem a férj véleményétől?
” Milyen jogon várom el a férjemtől, hogy hűséges legyen hozzám és ne akarjon másfelé kacsintgatni, ha egyszerűen arra sem veszem a fáradtságot, hogy embernek tekintsem, és megtiszteljem azzal, hogy nem egy két lábon járó kinyúlt mackónadrágba bújtatott zsírosbödönként várom itthon, állandóan robbanásra készen? Ki akar hazajönni, ha ez várja? Ki akar jó szívvel, kedvesen hazajönni? ”
Hát én elmondom: tudod ki? AZ, AKI SZERET. Aki szeret, annak nincsenek elvárásai. Aki SZERET, az megértő, támogató, türelmes, segítőkész, önzetlen nem pedig követelődző, hűtlenséggel fenyegető önző alak. Aki SZERET, az társad marad akkor is, ha csúnya vagy, kövér vagy, öreg vagy, trampli vagy, beteg vagy, és kinyúlt mackóban, vagy zsákban várod otthon. Kicsivel több önbizalmat!!!!
Fogadjátok már el, hogy akkor is szerethetők vagyunk mi nők, ha nem topmodell a kinézetünk. Ez nem jelenti azt, hogy ne legyünk igényesek, sőt! De ne a félelem vezérelje ezt, hogy elhagy a párunk, ha nem vagyunk ilyenek, meg olyanok. Én sokkal, de sokkal szívesebben csinosítom magam, ha ez nem elvárás. Ha jó vagyok neki így is, úgy is, ha akkor is szeret, ha van rajtam smink és akkor is, ha nincs. Akkor is, ha épp a 9. hónapban vagyok, vagy szoptatási időszakban és akkor is, ha már lefogytam. A SZERETET nem korlátoz be és nem szab határokat. Ha nincs szeretet, akkor jönnek a kritikák, a lélekölés, vérszívás.
Köszönöm. Most pont erre volt szükségem! 🙂