Amikor nem dobog a szív

Advent a boldog várakozás időszaka, készülődés egy gyermek eljövetelének ünnepére.

Olyan időszak ez, mint maga terhesség.

Közeledik a második uh, azt akarom, most legyen minden tökéletes! Mintha randevúra készülődnék: hajmosás, fülbevaló, csinos ruha – mintha számítana, de a múltkori slamposság után most szeretnék jó benyomást kelteni.

Még a poros babakocsi kosarába is terítek egy szemrevalóbb plédet, majd onnan adogatom a perecet a másfél évesemnek, amíg várakozni kell. Mert őt is viszem magammal, mint a múltkor.

Szinte ugyanazok az arcok a váróban, a múltkor egy lánnyal már összeismerkedtünk, ő is hozta a hasonló korú kislányát, már tudom, hogy nem láttak a picinél szívhangot, de dokit váltott, és most minden jó…

A dokim azonnal behív, pedig épp most érkeztem, lám, érdemes sok gyereket szülni ugyanannál a dokinál!

Azonnal közlöm, hogy engem idén már ne hívjon vissza, majd csak másodikán, tudom, tudom, a 12. heti genetikai, de még belefér, meg hát nézzük meg, most hogy állunk.

Azonnal látom, amikor a hasamra helyezi az uh-gépet. Látom, tudom, de még megnyugtat, hogy a doki méretet néz. 20mm, 9 hetes nagyság. Szuper, 3 nappal nagyobb a koránál, nem lehet nagy baj! De a doki nem mér tovább, hátradől, és közli, amit rögtön láttam:

       – Nincs semmilyen pulzálás, szívműködés nem látható…

 

És azonnal magyarázni kezd, mutatja, mit kellene látnom, kék és piros zsibongást, meg mutatja az icipici köldökzsinórt, hogy már ott is kellene áramlásnak lennie.

De nincs. Semmilyen mozgás, pulzálás, dobogás nincs. Mintha egy mélytengeri fotót néznénk a semmiről…

Igen, látom, én is éppen ezt figyeltem – válaszolom, mintha épp a hentesnél mustrálnánk a választékot, és hiányolnánk a marhalábszárat.

A doktor kérdez még a mostani megfázásomról, elmond néhány statisztikát, eltársalgunk, mintha nem történt volna semmi nagy dolog. Elmondja, hogy előfordul, hogy a magzat elhal, de a szervezet ugyanúgy működik tovább, mintha minden rendben volna, a hormonok dolgoznak, a tünetek megmaradnak.

Nem tudom, miért hiszem, hogy nem szabad összetörnöm, és hogy honnan szerzek erőt, hogy a szemem sem rebben az egész vizsgálat alatt. De megkímélem a doktort és az asszisztensnőt, hogy a privát gyászomat rájuk borítsam. Belül kattognak a miértek, keresem az órát, a percet, amikor elbúcsúzott tőlem a magzatom, és nem értem, hogy nem vettem észre.

Felgyorsulnak az információk, hétfőn kontroll, és befejezik, ha kell, reggel jelentkezzek, most egy gyors vérvétel, vizeletminta, és már öltöztetem is a gyerekem. Milyen jó, hogy ő most nem jött be velem, kint várt a folyosón a friss ismerőssel, akinek csak fél mondattal mondom, hogy mi történt.

Körülöttem vizslató, szánakozó tekintetek, de nyilván csak én gondolom, hiszen nem tudják, nem tudhatják, nincs rám írva, hogy van bennem egy gyerek, akinek már nem dobog a szíve…

A kórház előtt aztán előtörnek a könnyeim, az már nem zavar, ha az utcán rohanó emberek látják, itt már nem kell tartanom magam, nyugodtan összetörhetek.

Hogy levezessem a feszültséget, na meg még időm is van rengeteg, elgyalogolok a fiúk ovijáig, nincs hét kilométer sem, azalatt legalább elbúcsúzom attól a jövőtől, amit délelőtt még álmodtam magunknak. Addig még lehetek gyermekét sirató anya.

 

Hét kilométer múlva aztán újra erőt kell venni magamon, megölelni a fiúkat, türelmesen öltöztetni, várni, hallgatni, amit mesélnek, nézni a csillogó szemüket, és örülni, hogy ők vannak, hogy ők itt vannak, nekem, nekünk. Mert számunkra az élet megy tovább…