Lizát is utolérte az enyhe (…) tél (???) okozta bacilus és vírusdömping. Szerintem most nincs is család, ahol ne lenne beteg… Gyógyuljatok meg, mire jön a hó!
Korábban nem voltam beteges, így nem is érdekelt a betegség téma igazán. Néha berekedtem, aztán ez mindig gyorsan elmúlt. Amikor a gyermekemet szültem, épp az influenzaszezon kellős közepébe csöppentünk bele, és az összes klinikán és kórházban elrendelték a látogatási tilalmat. Elég ijesztő volt, így elhatároztuk, hogy a lógó taknyú rokonságot kizárjuk a babázós első 6 hétből (amikor még egy kisbaba immunrendszere épp elkezd működni). Nálunk is zárlat volt tehát, rokonstop. (Végül ez jól is jött, mert így tényleg volt lehetőségem arra, hogy csak a babámra és magamra figyeljek, nem kellett mindenféle tanácsot hallgatom, ami mindig is szokott lenni ilyenkor, mindegy, más téma.)
Tehát megúsztuk az influenzát.
De később jött a többi para. A védőnő kedves volt, minden kötelező látogatáskor kezet mosott, de szólt, hogy majd az orvoshoz is el kell menni tanácsadásra. Tanácsadásra? Nekem nincs szükségem tanácsra, és miért mennék el egy orvosi rendelőbe, ahol annyi beteg megfordul? Muszáj. Kötelező… Az orvos megnyugtatott, hogy a tanácsadás betegek kizárásával történik, és oda csak egészséges babák mehetnek. (És a rendelő? Ott letörölnek mindent? Kiszellőztetnek vajon a délelőtti beteg-rendelés után?…)
Szerencsésen megúsztuk akkor a járványokat. A gyerekem egyéves koráig nagyjából nem is volt beteg, és ennek igazán örültem. Életemben először komolyan vettem a leírásokat, hogyan kell a járványokat elkerülni. Nem fertőtlenítéssel, hanem tömeghelyek elkerülésével, gyakoribb kézmosással, és a rokonok kézmosatásával. Amikor beteg lett a babám, épp azelőtt egy hónappal másik, frissen végzett védőnőhöz kerültünk. Szóltam a védőnőnek, hogy most ne jöjjön látogatni, mert nagyon beteg a gyermekem, valószínű fertőző, mert én is, és az apja is betegek vagyunk. Ez a védőnő kitartott, hogy akkor is jönne, őt nem fertőzi meg semmi. De erőszakkal lebeszéltem, és nekem kellett elmagyaráznom, hogy a ruházata és ő maga is hordozóvá válik, és utánunk menne egy újszülöttet látogatni, hát nem köszönnék meg, ha a pici elkapná. Igen, erre ő nem is gondolt.
A játszóterezős időszak elkezdődött kb. a gyermekem egyéves korában, így elkerülhetetlen lett pár megfázás. Semmi komoly.
Aztán bölcsi… Nos, voltak dolgok, amiket én (túl?) komolyan vettem eddig, most szembesülnöm kellett azzal, hogy senki se foglalkozik vele, sem a gondozók, se más szülők. Annyi lógós, zöld taknyú gyereket egy helyen még nem láttam… A játékokat nem hiszem, hogy fertőtlenítették vagy akár letörölték volna minden nap, ahogy járványos időszakban kellene. Pedig szerintem minimális elvárás lenne letörölni fertőtlenítő kendővel a sok szopogatott műanyag izét. Orrszívót nem ismertek. (De szerencsére annyiban rugalmasak voltak, hogy a gyerekemet megtanítottam egyedül kiszívni az orrát, és kérésére a kezébe nyomták az orrszívót, hogy csinálja, ha akarja, a többiek meg csapatostul bámulták. 🙂 ) Ahhoz képest, hogy sok szülő gyereke két hetet töltött bölcsiben majd két hetet otthon, egész jól bírtuk. Mostanában volt csak többször beteg.
Körülöttem persze mindenki beteg.
Gyanakodva (és félve, nehogy elkapjam, nehogy hazahozzam) nézek a sztahanovista kollégáimra, akik párás munka-hőse-tekintettel nézve rám beszámolnak, hogy magas lázuk van, ezért elmennek – bevenni egy gyógyszert, majd 10 perc múlva köhögve és hörögve mellém ülnek vissza, és minden erejüket összeszedve koncentrálnak a gyógyulásra. Vendégek jönnek át hozzánk, és a vendég anyuka beszámol arról, hogy épp egy kicsit jobban van, de nagyon beteg, gondolkozott, hogy esetleg nem jön, de összeszedte magát, már kevésbé köhög, … A főnök felesége a karácsonyi vacsin elmesélte, hogy a gyerekeitől a legdurvább bacikat kapja el, és egész időszakban folyamatosan köhög és lázas, de a karácsonyi vacsira összeszedte magát, már egy ideje gyógyszert szed, és már csak kicsit fullad, de megbeszélték az oviban a többi szülővel, hogy mindegy, ha csak nem nagyon lázas a gyerek, akkor is beviszik, úgyis elkapnak valamit…
Én sem akarnám túlparázni. A gyerekemet hazaküldték a bölcsiből, mert valamennyire köhögött. De láttam Gerit, ő fuldokolva hörgött és köhögött az asztalka mellett, rá a többi gyerekre és a kajákra. Ránéztem a gondozónénire, és megkérdeztem, mi a helyzet Gerivel, nagyon köhög! Felmutatták az asztma puffot, és elmondták, hogy az anyukája mondta, hogy asztmás. Oh, pont arra az egy hétre lett asztmás! Következő héten a gyermekem és egy másik gyerek volt kettesben a csoportból a bölcsiben, és persze a Geri, mindenki más “asztmás” lett…
Volt egy kis szabadidőm, és elmentem a nőgyógyászhoz, enyhe panaszokkal, melyek már fennálltak pár hete, és meg is vagyok fázva kicsit pár hete, szóval valószínű bacis vagyok mindenhol… Az orvos leszidott, hogy miért ilyenkor jövök? Ha van valami bajom, akkor azonnal otthon kell maradni, és kifeküdni, mert mindenki más elkapja körülöttem, és sosem lesz vége a folyamatnak. Jól esett ez a megsemmisítő csapás, mondhatom. Persze a doki meg se hallotta a rebegésem, hogy körülöttem is mindenki beteg…
Nos, úgy alakult, hogy a Karácsonnyal, a bölcsiszünettel, és a betegségekkel együtt, már egy hónapja itthon vagyok a gyerekemmel, és kapar a torkom, és fáj a fülem, és mindketten köhögünk egy kicsit. Újra.
Nem, nem íratom ki magam.
Nem vagyok lázas, nincs nagy bajom. Remélem nem is lesz. De nem akarnék belecsúszni egy újabb ördögi körbe. Olyan jó lenne megúszni a betegséget, hogy dolgozhassak, mint minden más normális lény… Annyira rossz leggyengébb láncszemnek lenni a munkahelyen, ahol nem számíthatnak rám. Egy ideje lehetetlen álom, hogy lehessek, ha akarok, akár én is a munka hőse, és ha akarom lázcsillapítottan, égő szemekkel, mint bárki más ilyen időszakokban…
Igen, igen, ezért sem vállalok több gyereket, igen… Az első gyerek után döbben rá az ember, hogy mivel is jár.
De így tartom normálisnak, inkább ez, mint az ismerőseim, akik tényleg lemondtak a gyereknevelésről azért, hogy dolgozhassanak akár este hétig minden nap…
Kedves Liza, gondoltam írok valami vigasztalót, bár nem biztos, hogy annak tűnik majd. Szóval szerintem próbáld meg úgy felfogni ezt a helyzetet, hogy átmeneti jellegű. Tudom, hogy 10-12 év hosszú idő, de kb. ennyi ideig leszel még “hátrányos helyzetű” anya, utána már elég nagy lesz a gyerek ahhoz, hogy önállóan közlekedjen, könnyebb betegség esetén egyedül otthon maradjon. Szóval egy idő múlva ismét tiéd a pálya! 🙂 Addig viszont el kell valahogy fogadni ezt a helyzetet. (Tudom, hogy nem könnyű, nekem is kb. két évembe telt megszoknom az új életmódot.)
Aliza, nem szokásom közhelyeket puffogtatni, de most muszáj – az élet nem csak boldog pillanatokat okoz, vannak kellemetlen dolgok, helyzetek, amiket ugyanúgy át kell élni. Az anyaság és a munka a legtöbbször csak kompromisszumokkal fér meg egymás mellett. Ezt most Neked is el kell fogadnod, hogy, miután gyermeked lett, másképp állnak hozzád, másmilyen (akár unalmasabb) feladatokat kapsz. De attól, hogy ez most nem a Te szájízed szerint való, még ki lehet hozni belőle a legtöbbet. És, ha úgy érzed egy idő múlva, hogy még így sem működik, akkor muszáj lesz lépned valamerre, ezt Te is tudod, csak akkor erőt, és bátorságot kell gyűjteni hozzá. Én drukkolok Neked, hogy a “rosszban” is megtaláld a pozitív oldalt, akár munkáról, akár egészségről beszélünk! 🙂
Adnék egy esélyt annak, hátha itt is megtalálnám a helyem… Csak talán jobban kell keresnem a helyem. Amúgy azért voltam bosszús, mert előzőleg tényleg olyan volt a munkaköröm, amit imádtam, amiben szárnyaltam. Ez egy kisváros, szinte minden cég ismerős, a férjem vállalkozó, és látom, hogy máshol milyen, ha nem is mindenhol.
Én meg azt gondolom, hogy egy próbát megér. Egy önéletrajzot megírni, álláskereső portálokon regisztrálni semmibe sem kerül. Egy állásinterjún őszintének lenni szintén nem nagy megerőltetés. Aztán vagy igen, vagy nem. Rengeteg tapasztalatom van azzal kapcsolatban, hogyan állnak egy diplomás, nyelveket beszélő, munkatapasztalattal rendelkező, ámde kisgyermeket nevelő nőhöz az interjúkon, és nem mindig a negatív oldalon volt a mérleg. De, ha meg sem próbálod…
Nem érintett kellemesen, de túlélem. Máshol sem kaphatnék jobbat, lehetetlen állást találni, manapság csak az a munkaerő az elfogadható, aki félre tudja tenni a családját, ha kell. Az ismerőseim ezt is csinálják, több családban gyakorlatilag a nagyszülők nevelik a gyereket. Ebbe nem mennék bele, a főnököm is ezt magyarázta.
Ha ez a helyzet, akkor két lehetőséged van: Elfogadod ezt a helyzetet, mert nem akarsz/nem mersz váltani, viszont akkor nem szabad “nyavalyogni” (bocsi, nem ellened szól). Vagy, mialatt még itt dolgozol, elkezdesz keresgélni mást. Igen, rizikós, mert ki tudja, ott hogyan állnak majd az “anyuka vagyok, számomra fontos a gyermekem” témához, de, ha mégis felvesznek valahova ennek a tudatában, akkor ott már nem kell rettegned attól, hogy most akkor kinéznek, nem vesznek emberszámba.
Tudom, könnyen beszélek… De talán mégsem, mert az utóbbi 1-2 évben kőkeményen az álláskeresésről is szólt az életem, ráadásul úgy, hogy közben nem volt egy “biztos háttér”, vagyis egy munkahely, ahonnan átmehettem egy másikra.
Konkrétan:
Nem kaphatom vissza a 8 órás munkaköröm, maradnom kell részmunkaidőben, a gyerek 3 éves kora után is, és “majd találnak nekem valami feladatot” a régi felüdítő, pezsgő, szervező munkám helyett.
Mi is béres csepp + C + B vitaminok, + D vitamin…
Ezek a dolgok rendesen összefüggenek:
Nem kapsz lehetőséget a bizonyításra a mh-en, mert kis gyereked van, aki beteg lehet.
Megoldás: megelőzés. A Te és a gyermeked immunrendszerének megerősítése. Mi otthon a Béres csepp (fiam szerint Véres csepp 🙂 )+C vitamin kombót használjuk, de kinek mi válik be.
Ha az immunrendszeretek megerősödik, kevesebbet lesztek betegek, kevesebbszer leszel otthon betegszabadságon.
Egyébként pedig egy kérdés: a lehetőség a bizonyításra mit jelent? Nem tudsz “előre lépni”, vagy csak egyszerűen úgy érzed, nem értékelnek eléggé? Mert, ha számodra nem a karriered építése a cél, akkor a munka milyenségének kellene számítania, tehát, hogy jól megcsináld a munkádat, nem annak, hogy milyen horderejű feladatokat bíznak rád. És, ha rendesen elvégezted a rád bízott feladatot, akkor akárki akármit mondhat a hátad mögött, a lelkiismereted tiszta.
Egyébként a mostani mh-en nincs kire “rábíznom” a feladataimat, de érzékeltetem a többiekkel, hogy a munkámon kívül, vagyis inkább azon felül nekem családom van. Mikor felvettek, ezt tudták, így nem vettek zsákbamacskát, szóval ezen nem izgatom magam különösebben. Persze lesznek változások, ha a fiam szeptembertől iskolába megy, nem lesz elég, ha fél 6 előtt odaérek a sulihoz, szóval gondolkoznom kell, mit tehetek, de nem stresszelem magam, felmérem a lehetőségeimet, és ez alapján döntök majd.
Hm, egyetértek.
Nem azt akartam az írásommal kifejezni, hogy mennyire rettegek a betegségektől, mert valójában nem, mindent könnyen megúsztunk.
A munkahelyemmel kapcsolatos dolgokon meg épp túlestem, nem kapok lehetőséget bizonyításra, mert kis gyerekem van, aki beteg lehet. Nekem sajnos nincs olyan kolléganőm, mint neked, hogy beugorna helyettem.
… azt hiszem, kicsit eltértünk az eredeti poszttól…
Aliza, Csizinek igaza van. Nem azt mondjuk, hogy a rosszat, kellemetlent tagadni kell, nem kell róla tudomást venni… Sőt! A rosszat, akár testi, akár lelki dolog, ahogy írtad is, meg kell beszélni, el kell magyarázni, fel kell készülni rá, és nem FÉLNI tőle. Ennyi. Ha testi, akkor megerősíteni az immunrendszert, bélrendszert, csontokat, stb. Ha lelki, akkor szembenézni saját magaddal, a problémáiddal, és megoldást keresni, és lépni.
Nagyon vigyázz a gyerekeidre, ha vannak. Nekik is vannak “rossz” gondolataik, és rossz életszakaszaik. Ha figyelmen kívül hagyod, nem hallgatod meg, nem figyelsz oda a rokonaidra – akár másokra – akkor akár droghoz nyúlhatnak, mint ahogy a testvérem tette. Engem szerencsére nem ő nevelt. Anyámnak pont olyan gondolatai vannak, mint neked, akár ő is írhatta volna ezt a hozzászólást. Jógázik, sőt, oktató, masszőr, másokon segít, és közben összeomlott a magánélete, amivel nem törődik, mert negatív dolgokkal nem szabad törődni.
Az a baj ezzel a poszttal, hogy másra is átragaszthatja ezt a buta félelmet. Szép dolog a szólásszabadság, csak nem mindegy, milyen gondolatokat adunk át másoknak, mert a szó, a gondolat energia.
Tisztázásképpen: bacilusok, kórokozók milliárdszám vesznek körül bennünket mindenütt. És ez így van rendjén. Betegek akkor leszünk tőlük, ha meggyengül az immunrendszerünk. Ez pedig többek között akkor következik be, ha félünk. Egyesek szerint az EGÉSZség ellentéte nem a betegség, hanem a FÉLelem.
Így lesz a betegségtől való túlzott félelem önbeteljesítő, és akkor nagy bölcsen megállapíthatjuk, hogy “én előre megmondtam”.
Aki pedig állandóan nyavalyog, annak súlyos törődéshiánya van. Ez sajnálatos, de engem pl. tök zavar. Tudom, akkor ne olvassam, de a címből nem derül ki, hogy panaszáradat jön.
És ma, amikor bevittem a kicsikémet, szegénykét köhögősen, az egyik gondozónéni épp indult haza vízihulla-fejjel, mert nagyon beteg… WÁÁÁ
ÉÉÉÉS, ma megcsináltam… Elvittem orvoshoz, köhög, az orvos azt mondta, maradjunk otthon. DE a munkahelyemről szóltak, hogy muszáj bemennem, muszáj. Hát elvittem a bölcsibe. FCUK
Nekem csak a torkom kapar, de Geri miatt (?)megint beteg a gyerekem, nekem muszáj kiesni a munkából. A kollégáim lázasak, de bent vannak, ők a hősök….
Nem vitatom, Liza, csak éppen a cikked teljesen másról szól.
Egyébként ha meg tényleg _mindenki_ beteg körülötted, akkor semmivel sem vagy hátrébb, mint a többiek.
Miután első gyerek után visszamentem dolgozni, én is ettől tartottam leginkább, hogy úgy gondolják, mivel kisgyerekes anyuka vagyok, az ovi, vagy betegségek miatt nem lehet majd rám úgy számítani, mint előtte, mikor akár este 7-8-ig is bent voltam, ha úgy hozta a sors. De tudod mit? Letojtam magasról! 🙂 Ha betegség alatt volt valami sürgős ügy, amit otthonról tudtam intézni, megtettem, ha viszont fizikailag is ott kellett volna lennem, inkább megkértem a kolléganőmet, aki szívességet tett (amit aztán én is viszonoztam hasonló helyzetben). Amíg elvégzem a munkámat és abban nincs kivetnivaló, addig súgdoshatnak a hátam mögött, tehetnek mindenféle megjegyzéseket, nem érdekel… Talán Neked sem kellene annyira felvenned ezt, és komoly lelkiismereti problémát kreálni belőle, egyszerűen magasról tegyél rájuk! 🙂
Pont tegnap közölték, hogy valamiféle feladatot majd csak találnak nekem…
Haha, ja, mondd a munkahelyemnek, ahol azért nem lehetek előléptetve, mert tudják, hogy kisgyerekes anyaként nem számíthatnak rám, mert a kisgyerekek ugyebár betegesek.
Az is egy betegség, amikor valaki túlzottan fél a megbetegedéstől, és a mindenütt orvul megbújó és váratlanul lecsapó bacilusoktól. Valamilyen fóbia a neve és komoly gondokat okoz mind a benne szenvedőnek, mind a környezetének. Úgy tudom, kezelhető.
Ez az a helyzet, hogy semmivel sem teszel jót.
Ha otthon maradsz, akkor lógsz.
Ha bemész, fertőzöl.
Mivel nem zárkózhatsz be egy sterilszobába, zsilippel, bárhol megfertőződhetsz, nem tudod kikerülni. Közért, társasházi kapu, postás, a tömegközlekedésről nem is beszélve…
Egy dolgot tehetsz, ősszel immunerősítő kúra, ipari mennyiségű c-vitamin, és ha lehet, ne terheld túl magad, ugyanis a túlterheltség, fáradtság az egyik melegágya a megfázásnak-influenzának. (könnyű mondani, tudom.)
Köszi, igen, ez korrekt gondolat.
A gyermekem is épp egy kalicivel került kórházba, ébreszthetetlen ájulásba esett, magas láz, minden folyadékpótlási próbálkozásom kudarcba fulladt, mindent kihányt, pedig inni próbált… Aztán én is megkaptam, 39 fokos láz, és mellette gyerekezni otthon, szoptatni, jááááj… Gondolom majdnem mindenkinek vannak “szép” emlékei.
És milyen rossz, amikor a gyereked miatt hiányozni kell folyamatosan a munkahelyről, mert köhögősen nem veszik be… Para ide vagy oda, gáz, ha nem dolgozol havi két hetet. Mindenkinek rossz.
Ez egy nagyon érzékeny téma pro és kontra. Most az oviban nálunk is előkerült, volt is egy-két levélváltás a szülők között…
Én valahol középen állok ebben a témában, vagyis próbálom nem túlparázni a dolgot.
Persze anno, még a fiam születésekor én is folyton “paramama” voltam, nehogy véletlenül valami baja legyen a gyereknek. Tartottam apumék kutyájától is, nehogy megnyalja, vagy felszedegesse és a szájába tömje a kutyaszőrt (bár kutyaszőrbe még most sem tennék le egy babát).
Aztán elkezdődött a bölcsi, ahol persze az immunrendszere ki lett próbálva párszor… Akkor kettős volt bennem a para, egyrészt gyűrjük le valahogy a betegséget, mert biztos a fiamnak sem jó, hogy lázas, elesett, bágyadt, másik oldalról pedig, hogy mit szólnak ehhez a munkahelyemen. Volt, hogy otthonról próbáltam ilyenkor ezt-azt intézni (végülis e-mail-t írni magyarul, angolul, táblázatokat “bigyózni” otthon is tudok), de azért egy titkárnő-asszisztensi munkát teljes egészében természetesen nem lehet home office-ból végezni. Bölcsi végefelé elmentünk egy füll-orr-gégészhez, aki javasolta, vetessük ki az orrmanduláját, mert az van megnagyobbodva, és az lehet a probléma gyökere. A műtétet persze végigparáztam, majd az ébredezését, utána kb. 3 héttel meg olyan beteg lett, hogy enni-inni alig tudott, mert hólyagos lett a szája belülről, de azt is átvészeltük. Azóta “csak” az évi 1-2 felső légúti fertőzést szedi össze, szerencsére nem vészes.
Lányom születésével teljesen megváltozott ilyen szempontból a paramamaságom. Mivel a lányom gyógyíthatatlan beteg volt, elvileg még jobban kellett volna óvnom a családot mindenféle fertőzéstől, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Mivel fel sem vetődött bennem az a lehetőség, hogy steril szobát alakítsak ki a lakásban, ugyanúgy éltünk higiénia szempontjából, mint azelőtt. Próbáltam betartani minden elővigyázatossági intézkedést, de a fiamat nem tilthattam el a közösségtől, az óvodától csak azért, hogy nehogy hazahozzon valamit.
Most ott tartok, hogy ha tényleg beteg a gyermek, vagy akár mi, akkor inkább otthon kiheverjük, amennyire lehet. A gyereknél, ha köhög, és nem zöldes az orrfolyása, és természetesen nincs láza, nem elesett, akkor megy oviba. Lázas, torokfájás, zöldes orrfolyás esetén már nem. Mi felnőttek egy hőemelkedés-torofájás-köhögés-orrfolyás kombót még kibírunk mh-en, de, ha már nagyon nagy a gáz (magas láz), akkor otthon próbálkozunk átvészelni.
Viszont a hasmenéses-hányóssal azért vigyázunk… Egy Mikulás bulin az egyik gyerek+apukája betegen eljöttek, és konkrétan az egész társaságot végigfertőzték. Mi mit sem sejtve anyósékhoz is “elvittük” a betegséget, ők is beleestek ebbe… Tehát, ha csak a látszatja is felmerül bennünk, hogy nekünk az van, véletlenül sem megyünk közösségbe, családlátogatásra, nehogy más is átélje ezt, mert ez tényleg nagyon húzós… (én édesapámat látogattam kh-ban két ünnep között, mikor onnan mit sem sejtve egy finom kis kalicivel távoztam… még szerencse, hogy csak én voltam otthon, a fiúk anyósoméknál pihentek, de 2 napig alig bírtam kikelni az ágyból, annyira legyengültem)
És, már megint hosszú voltam, bocsi… 🙂
Megerősítem Catherine hozzászólását. A posztban felsoroltak közül eszembe sem jutott még soha egyik para sem és lőn: 2,5 éves gyerekem egyszer volt eddig beteg, azt is az usziban kapta el.
Elküldeni a védőnőt?! Jót nevettem, vicces lehetett, amikor “felvilágosította” Liza. 😀
Vagy inkább az a kérdés, ha már beteg valaki, akkor mikor kell otthon maradni… Kell-e. Vagy ki-hogy.
Én vagyok az a szülő, akin mindenki más hüledezik, a hátam mögött viszont biztos kapok hideget és meleget. Nem fertőtlenítek semmit. Influenza szezonban sem. Akkor is viszem a gyerekeim más gyerekek közé, ha előre szólnak, hogy köhög, taknyos, vagy tegnap ment a hasa. Bárhol elkaphatják. A középső fél éves volt, amikor h1n1 pánik uralkodott éppen a világban. Ő akkor tanult meg ülni, és jöttek a fogai. Ezért a bevásárlókocsit állandóan körbenyalta. Mint ahogy előtte a bátyja és utána a húga. Másfél éve jár oviba. Eddig egyszer hiányzott betegség miatt. De a bátyja sem mulasztott még a suliból. A kicsinek pár hétig szívni kellett az orrát, de talán csak azért, mert állandóan leveszi a sapkáját. Erős az immunrendszerük, és nem genetikusan, mert én az ő korukban többet voltam beteg, mint egészséges. De ők mióta megszülettek kúsznak-másznak a földön, gyerekek között vannak és szinte mindig kimaradnak a felbukkanó járványokból.