Valamelyik este tettünk ki egy olyan videót, mely a Camino szépségeit mutatja be. Most arról szeretnék írni, milyen volt az út maga.
Elöljáróban el szeretném mondani, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy elmentem. Sokáig tartott, míg össze tudtam rá szedni a pénzt, a felszerelést, és mire sikerült meggyőzni a szüleimet, hogy nagylány vagyok, nem lesz semmi bajom. Persze, ezt nem tudhattam előre, de úgy gondoltam, annál veszélyesebb nem lehet, mintha az ember hazasétál éjjel Budapest belvárosában.
Aztán eljött az indulás napja. Egy 60 literes hátizsákban elfért minden holmim, hiszen csak azt vihettem magammal, amit képes leszek nap mint nap cipelni a hátamon az úton. Egy ismerős ismerőse befogadott egy éjszakára Madridban, gond nélkül odataláltam metróval a reptérről. Este már egy kisebbfajta házibuliba keveredtem náluk.
Másnap busszal indultam tovább Bilbaóba, ahol éppen egy barátnőm tanult, s őt látogattam meg. Elmentünk a közelben levő Guernicába is, amiről Picasso festette a híres képét. Megtudtam, hogy a kisváros a baszkok központi városa volt, ezért is bombáztatta Franco a németekkel, mert meg akarta törni őket. A barátnőm a lelkemre kötötte, hogy a képet is nézzem majd meg, ha ismét Madridban járok.
S aztán eljött az idő, ismét buszra szálltam, és elmentem Burgoszba, ahonnan indulni terveztem. Bejelentkeztem egy zarándokszállásra, kaptam egy kis füzetecskét, amibe minden egyes állomáson be kellett pecsételtetni, hogy igazoljam, merre jártam. Másnap hajnalban pedig indultam.
Gyakorlatlan voltam még, egy német lányt kérdezgettem, hogy akkor most merre is kell menni: persze, a sárga nyilat kell követni, ami mindenhol jelezte az utat. Párszor majdnem el is tévedtem, de ilyenkor a helyiek mindig figyelmeztettek, hogy rossz úton járok.
Talán két napot töltöttem el egyedül, hamar összeismerkedtem egy német fiúval. Bevallom, valami flörtszerű is kialakult köztünk, de aztán ebből nem lett semmi, viszont nagyon szép három napot töltöttünk el együtt. Ebéd után folyókban fürödtünk, szalmabála tetején sziesztáztunk, egyszer pedig egy kisvárosban betévedtünk egy mulatságba, ahol a helyiek kiszúrták, hogy zarándokok vagyunk, és arra kértek minket, hogy táncoljunk egyet nekik, a zenekar pedig egy zarándokdalt játszott. Aztán hoztak nekünk ételt is…
A legszebb pedig talán az volt, amikor kávét akartunk inni, és tévedésből bekopogtunk egy magánlakáshoz. A család éppen kerti buliba készült, és ott marasztaltak minket. Ettünk-ittunk velük, zenéltek, énekeltünk, nagyon szép volt.
Aztán a német fiúnak valami gondja volt a bankkártyájával, és elváltak útjaink, mert ő ott akart maradni egy városban, hogy elintézze. Nem maradtam azonban sokáig egyedül: már aznap estére egy népes társaságba keveredtem, akikkel aztán a következő heteket is együtt töltöttem. Voltak köztünk olaszok, franciák, spanyolok, lengyelek, japánok, románok, németek, stb.
Néha jólesett ugyan egyedül menni az úton, de társaság nélkül sose maradtam, ha nem akartam. Három-négy ember volt, akikkel közelebbi barátságba keveredtem, velük most már az út végéig együtt voltam. Esténként együtt vacsoráztunk, ittunk pár pohár bort, és sokszor énekeltünk is.
Az út maga pedig felejthetetlenül gyönyörű volt. Csodálatos tájakon mentünk keresztül, imádtam a tiszta, illatos levegőt, a festői kis spanyol falvakat, az egyszerű, de jó ételeket, és hatalmas szerencsének tartom azóta is, hogy alkalmam volt megismerkedni azokkal az emberekkel. Csak segítséget, szeretetet és jókedvet kaptam tőlük, egy rossz mozzanatra nem emlékszem pár hetes spanyolországi tartózkodásom idejéből.
Nekem erről szólt a Camino. Nagyon népszerű manapság, és sokan próbálnak üzletet is csinálni belőle. Én előre elhatároztam, hogy nem fogok könyveket olvasni róla előre, hogy megtudjam, hogyan kell majd meghatódnom, mit kell majd éreznem, milyen élmények fognak rám várni. Azóta is hülyét kapok az egésznek a misztifikálásától, és mindenféle önjelölt guru ezoterikus ömlengésétől. Túl van az egész lihegve a médiában, és csak arról nincs szó, ami az egésznek a lényege: hogy ez a Te választásod, a Te élményed, a Te tapasztalatod, a Te utad, ehelyett szirupos lében áztatott, előre gyártott élmény-kapszulákat próbálnak lenyomni a torkodon.
Én nem vagyok vallásos, nekem nem voltak spirituális céljaim. Vagy pontosabban semmi célom nem volt, csak az, hogy elmenjen gyalog az óceán partjáig. Nekem nagy költőm Ady Endre, és szimbolikusnak éreztem a saját életemben is mindig az Az Értől az Óceánig című versét, hiszen én is egy kis faluban nőttem fel. Aztán eljutottam onnan az óceánig!
A problémáim persze nem oldódtak meg az út végére, az életemet nem sikerült rendbe rakni, nem hoztam meg nagy döntéseket, semmi látványos és nagy horderejű változás nem történt. Az életem ment tovább, mikor hazajöttem, ráadásul nagyon nehéz hónapok következtek. Akkor meg mi értelme volt? – kérdezhetné valaki. Maga az út volt az értelem. Maga az út volt a csoda, a szépség, a béke. Arra vágyom, hogy egyszer a férjemmel kettesben is el tudjunk menni.
Ja, és a végén sikerült a Picasso-képet is megnézni Madridban 🙂
Jó volt olvasni, köszönöm, és nagyon igaz, hogy “maga az úz az értelem”. Már várom, hogy a kicsi is legyen kb. 4 éves, hogy ne kelljen őt se vinni és elmehessünk ilyen több napos, hátizsákos, mindig máshol alvós túrákra – ha nem is a Caminora.
Gyerekkel kb. ilyen túra a babakocsival való első elindulás majd a babakocsitologatás. Bye Bye túrák. Hiányolok pár vissza nem térő utazást, legközelebb kb. 10 év múlva mehetek újra önfelfedezni.