Nagyon kicsi volt a fiam, valahány hónapos, és klasszik módon festettem: kinyúlt póló, lenőtt haj, karikás szemek, pizsama nadrág alkalmanként otthon használatos szakadt farmerre cserélve, izzadság- és tejszag. Non-stop készenlétben álltam, mert ő sokat egyszerre nem aludt, és néha azon ábrándoztam, milyen lenne csak egyetlen szűk órácskára akár, de egyedül lenni.
Egyszer, ráadásul, kezembe vettem egy női magazint – nem világos, hogy szakítottam rá időt -, és megpillantottam egy fehérnemű reklámot benne. A képek témája az volt, „mit tehetsz, ha egyedül vagy? hogyan töltsd el az időt?”, és egy modell extra csipkékben a konyhapulton ülve kakaót ivott, a szőnyegen limonádézott, a fotelben csak bámult maga elé. Magyarul majdnem félmeztelenül flangált a lakásban, látszólag élvezve, hogy semmi teendője.
Lényemben zaklatott fel a fotósorozat. Felháborodtam rendesen. Kinek van ideje egyedül flangálni a lakásban és kakaót szürcsölni a konyhapulton? Kinek van szabad órája, amikor semmit nem kell tennie, még rettenetes kényszert sem érez, hogy aludjon, mert basszus, akkora luxusban él, hogy éjszaka kipiheni magát, és napközben erre már nincs szüksége, és nem támad jobb ötlete, mint hogy a fotelben ülve nézzen maga elé vagy a saját tükörképében gyönyörködjön. (Ráadásul csipkében! Nem kényelmes, óriási pamutbugyiban. Ergo, nem irritálja a csipke, és nem csak a kényelem számít neki, ja, és a melltartójába nem folyik tej.) Látjátok, annyira kiakadtam, hogy egyeseknek milyen jól megy, mivel van idejük magukra, hogy még ma is emlékszem rá.
Azóta többrendbelileg rájöttem, hogy nagyon szeretek egyedül lenni. Ezt persze korábban is tudtam, csak talán azt nem, hogy ennyire. És arra is, hogy muszáj néha gyerek nélkül eltölteni valamennyi időt, ha nem is feltétlen sokat, amikor még kicsi, mert különben megőrülök, szó szerint, és kinek kell egy őrült anya? Csak jobban jár ő is, ha egy viszonylag lehiggadt személy érkezik haza, mint egy olyan, aki villogó szemekkel néz minden, dobozából kidobált játékra.
Aztán kiderült, eljön az a pillanat is, amikor rá lehet bízni éjszakára másokra, mondjuk nagyszülőkre. Ha már erre bizton számíthatunk, vagyis nem kell azon aggódni, hogy szegény hogy is érzi majd magát, minden rendben lesz-e, mert már tudjuk, hogy nagy valószínűséggel igen, akkor végre lehet egyet szusszanni. Egyedül vagy kettesben. Kiereszteni a levegőt, megállapítani, hogy milyen könnyű rendet tartani így a lakásban, hogy a gyerek után nem kell folyton pakolni és takarítani, milyen gyönyörteli csak a tudat, hogy biztos, hogy végig lehet nézni egy filmet, mert senki nem fogja megszakítani, még az is öröm, hogy dolgozni lehet, de úgy, hogy valóban koncentrálhatsz csak a munkádra, tudod, hogy éjjelig is fennmaradhatsz, mert reggel nem keltenek hatkor meg az éjszaka közepén sem, bulizni is elmehettek, és igen, ha pont bugyiban akarnál kakaózni (azért nem biztos, hogy ez lenne az A-terv, de ki tudja…), az sem kizárt.
De megvan az a pillanat, amikor mindezt beláttad, beszívtad a friss levegőt, eltölt a nyugalom és töltődnek az energiáid, és akkor, éppen akkor beléd hasít, mintha a szívedet tépnék ki, a lelkedet rángatnák, hogy Istenem, miért nincs itt? Úgy megölelném! Mennyire hiányzik! Most szeretném megpuszilni, megdögönyözni, megmondani, hogy szeretem! Most! Azonnal!
Megvan?
Nektek is?
Én nem hagytam rá senkire a babákat, még iskolás korukban is ott voltam velük mindenhol, én vittem rengeteg különórára mindkét gyereket, de nem ajánlom senkinek. Már irtam máshol, hogy örökbefogadtuk a két gyereket, 1 évesen az elsőt, másikat 5 hónaposan kaptuk, a frász jött rám, hátha bajuk esik és nem vagyok ott, 8 évesen egy kabátért leszedtem a keresztmama fejét, mert volt rajta egy “rock” szó himezve.És ma már tudom, hogy ez nem jó, de engem is a bőre alá “varrt” az én anyám, kiderült 27 éves koromra, hogy engem is örökbefogadtak…talán ezt másoltam, de mindig ideges voltam, kiabálós, remegős és a gyerekek teljesitményénél is magasra tettem a lécet, kétfelé tanultam velük/mondjuk kellett is, hogy ne hármasra tanuljanak/. Szóval igenis rá kell bizni másokra, kicsit, pihenni, és nem fogja megsinyleni a baba.Mondjuk ténylegesen pl játszótérre sokszor együtt vinni valakivel és csak utána hagyni, hogy egyedül levigye, mert akkor látja, hogyan is szeretnénk.
Néha én is úgy vagyok, bár 800 km-re lennénk a nagyszülőktől, akkor nem zavarnának a kifogásaik, miért nem érnek rá unokázni sose (pedikűrös, vásárlás, jóga, tánc, utazás, főzés). (De, mint mondta egyikük “kedvesen” majd ha nyugdíjas leszek, én is ráérek utazgatni! És amíg ő fiatal volt, naponta csak 2-3 órákat aludt, hogy takaríthasson és főzhessen, és ellássa a családot.)
igen. Ez a pár nap kizárólag _nekem_ volt kikapcsolódás! 😉
És persze baromi jót tett az apa-gyerek viszonynak is.
És az apjuk is ott maradt velük végig? Mert úgy talán én is el merném küldeni őket, hiszen az egyik szülő mégiscsak velük van. Akkor is nagyon hiányoznának nekem, de nekik sokkal könnyebb lenne. (Viszont akkor megint ott vagyunk, hogy nem tudunk semennyi időt kettesben tölteni.)
a kisebbik is bírná, mert ott van a nagytesó!
Enyém nagyot elvitte a férjem, mikor még nem volt 3 éves, ment vele a kicsi is (elválasztásilag), ő akkor volt 13 hónapos. Tökéletesen elbandáztak a pasik nélkülem. Én meg vergődtem itthon 😛
🙂
Az én fiam 2,5, és nagyon szeret a szüleimnél lenni. Mondjuk egy éjszakát külön, többet azért nem szoktunk.
3 és fél év alatt még nem passzoltuk le egyiket sem, de pár órákra azért néha elmentünk együtt itthonról a férjemmel. És igen, tényleg ilyen érzés: egyszerre éreztem magam felszabadultnak és volt némi lelkiismeret-furdalásom, plusz 1-2 óra után már nagyon hiányoztak. Nem tudom, mikor jön el az idő, amikor el tudom őket majd engedni a nagyszülőkhöz pár napra anélkül, hogy rám törne a szeparációs szorongás. 😛 (A nagyobbik, 3,5 éves fiam már valószínűleg jól tudná érezni magát náluk nélkülünk. Csak én nem bírnám ki.)
Előtte együtt laktunk, na azért azt se sírom vissza. Szerintem a 200km ideális lehet…
Tyű… bár néha azt gondolom, mindegy, hogy 200 vagy 800. Sőt, vannak családok, ahol az is mindegy, ha 20 méterre lakik a nagyszülő :S
Ma én is tudnám értékelni, ha valaki megszabadítana pár órára ettől a kis gézengúztól. 800km-re költöztünk a nagyszülőktől, így vége a jó világnak.
6 éves volt a fiam, mikor apukám 2 (!) napra elvitte magával, rokonokhoz. Aggódni nem aggódtam, baba kora óta apu remekül elvolt vele, (3 gyereket felnevelt, egy csak nem fog ki rajta? 🙂 ). Az első nap? Istenem, SZABADSÁG, SZABADSÁG. Hozzátenném, egyedül neveltem, vagyis elég ritkán volt nincs szükség rám érzésem. Körmöt lakkoztam, áztam a kádban, rendet tettem,fagyit ettem a TV előtt, este barátnőztem, hatalmasat aludtam….Aztán másnap délelőtt már, azon kaptam magam hogy: unatkozom.És miért nem jönnek már? És istenem, de piszkosul hiányzik, a kis meleg teste, meg a nyálas puszik, megőrülök, jöjjenek már! Alig vártam hogy berobbanjon végre az életembe megint, és meséljen, és pörögjön, ahogy szokott. De persze azért jól tudtam, néha kell az a lazítós pár óra, hogy teljes értékű anyuka tudjak maradni 🙂
Jaj, de utána olyan nehéz nem mindent ugyanannyi időben elmeséltetni, mint amennyit távol voltunk a gyerektől!
Mondjuk most épp megint tudnék értékelni egy kis csendet, nyugalmat, a nagyok mehetnének is a nagyanyjukhoz, de végül úgy döntöttünk, megy mindenki, másképp már nem tudjuk ezen a nyáron összehozni.
Majd ősszel 🙂
Mikor Anyám először mondta, hogy elviszi sétálni a Fiamat, addig lakkozzam ki a lábkörmöm, elég hülyén néztem rá…
Aztán később néha ráhagytam 1-2 órára, míg elmentem kozmetikushoz, barátnőzni, moziba a párommal. Folyton hazatelefonálgattam, evett-e, aludt-e, mennyit sírt…? Lassacskán rájöttem, vígan elvan a Mamival, nekem pedig igenis szükségem van kikapcsolódásra, feltöltődésre. Már lelkiismeret-furdalásom sincs miatta.
Legutóbb már fél napra(!) lepasszoltam és egyszer sem telefonáltam 😀 (azért nagyon hiányzott:))