Gyerekkoromban mindig úgy képzeltem el, hogy valami nagyon vidéken lesz egy házunk, hatalmas udvarral, talán egy kis kerttel is, a ház előtt földúttal, ahol a gyerekek fetrengenek majd a porban, minden kóbor állatot hazahordunk, és persze mindegyiket meg is tartjuk.
Háztól vesszük majd a tejet, zöldséget, gyümölcsöt, gyűjtjük a kavicsokat, terméseket, és nagyon-nagyon sokat fogunk mindenfélét kreatívkodni a gyerekekkel, és természetesen soha nem lesz emiatt a házban zavaró rendetlenség…
Esténként kifekszünk majd egy pokrócra csillagokat bámulni, vagy a közeli városból idefénylő tűzijátékot, hajnalban csigákat szedünk, térdig érő fűben rohangálunk a mezőn, és egyáltalán, harapjuk a csendet és a jó levegőt.
Emlékszem, nagyon csalódott voltam, mikor rájöttem, nem tehetjük meg, hogy a közös életünk első állomásánál ne lakásban gondolkodjunk. Sosem akartam pesti lány lenni, a gyerekeimet pedig előre sajnáltam, hogy nem vidéken nőnek majd fel.
Szerencsémre a kollégiumi és albérleti évek megfelelő edzést biztosítottak nekem a társasházi élethez, így, ha nem is tökéletesen elégedetten, de rutinosan költöztünk be a friss, ropogós lakóparki lakásunkba.
És talán az volt az én szerencsém, hogy tényleg olyan lett a házunk, mintha egy jó kis kollégiumi közösség együtt lépett volna a felnőtté válás újabb szakaszába. Nem vagyunk mindannyian puszipajtások, meghatározhatatlan időnként fújunk valakire, kipletykálunk másokat, de rendszeresen összejövünk egymás teraszán meginni valamit, átkopogunk, ha elfogyott a tojás, gondolunk a szomszédainkra, ha kisült a pogácsa, segítséget kérünk, ha kell valami a távolabbi boltból. Figyelünk egymásra, amennyire csak tudunk.
És ahogy egyre több gyerek lett körülöttem, úgy ébredtem rá, hogy mennyire elkényeztetett a sors, hogy ezt a döntést is kivette a kezemből, és helyettem hozta meg!
Ha belegondolok, hogy egy kertes házban nagy valószínűséggel egész álló nap egymagam lettem volna egy csecsemővel, és az interneten kívül senkihez nem tudtam volna szólni… hát elképzelni sem tudom, mi lett volna a vége! Ha az egyetlen kikapcsolódásom az lett volna, hogy babakocsiban (vagy hordozóban magamra kötve, ez most lényegtelen) megsétáltatom a sarki boltig a gyerekemet, majd hazamegyünk, hogy aztán én legyek neki az egyetlen társasága a nap folyamán, hát nem is tudom, mikor kaptam volna kedvet egy újabb babához!
A hideg téli napokba már bele sem gondolok, a hósöpréssel, meg egyáltalán, az elszántsággal, hogy kettesben kimenjünk az embert próbáló hidegbe, hogy azután a korai alkonyatban hazabotorkáljunk az üres házba, ahol órákon keresztül várhatok a hazatérő férjre, miközben a kinti sötétből gyanús zajok szűrődnek be…
Tudom, hogy vidéken is vannak jó közösségek, de hosszú idő, míg egy új beköltözőt elfogadnak, és bizony egyre inkább úgy alakul, hogy a gyermeket vállaló párok inkább a városok új társasházaiba költöznek (pontosan a minket is irányító okok miatt), így a falvak utcáin csapatokban bandázó kismamák és kisgyerekek képe egyre inkább kikopik a köztudatból.
Még véletlenül sem akarom a vidéki életet leszólni, amint lehetőségünk lesz rá, csöppet sem gondolkozunk, hanem költözünk azonnal, de abban az időszakban, amikor az első fiammal, majd később a két kicsivel szoktattam magam az anyasághoz, nagyon jól jött a sok fiatal szomszéd, akikkel közel azonos élethelyzetben találtunk egymásra.
Tartottuk egymásban a lelket, mikor csüggedni kezdtük, láttuk egymás példáján, mi az, ami buktatóként előttünk áll, és próbáltunk felkészülni rá, de a legjobb, hogy láttuk, közvetlen közelről, hogy más is hibázik, más gyereke sem bezzeg-gyerek, a másik anya sem mintaanya.
És ez nekem nagyon-nagyon sokat segített! Hányszor volt, hogy a férjem kezébe nyomtam a gyereket, és átmentem a szomszédba a sorstársnőmmel elfelezni egy citromos sört!
Hányszor toltuk el a gyerekeinket lélekerősítésként a túratávra lévő kertészeti nagyáruházba, hogy azután hazafelé sakkozzunk a sok megvásárolt cserepes növénnyel!
Hányszor vigyáztunk egymás gyerekeire a ház melletti játszótéren, ha azt láttuk, hogy a másikunk most nagyon kidőlt!
És hányszor biztattuk egymást, hogy de, bizony, neki kell indulni ennek a sétának, ki kell mozdulni a négy fal közül, akkor is, ha fúj, ha esik, ha méteres a hó, ha a legjobb volna csak otthon ülni a romok tetején!
Tudom, a mi házunk nem mindennapi ház. Csak az a hat család, akikkel szorosabban összejárunk, nem egészen 5 év alatt összehozott tizennégy gyereket. A házunkat csak úgy emlegetik a védőnők, hogy a Gyerekgyár, össze sem tudnám számolni, hány gyerek született, és hány állapotos van épp a házban. És még azt sem mondhatom, hogy ezért a közösségért a vidéki környezetet kellett feláldoznom, hiszen két percre lakunk a Dunától, ahová itt már csak egy földút vezet, aminek porában minden nap megfürdenek a gyerekeim…
S bár a csillagok egy részét soha nem látjuk, de én tényleg nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az anyává válás kezdeti lépéseinél pont ezt a helyszínt választotta nekem!
Amúgy nem kukacoskodásból, de feltételezem, hogy a kajakozás, teniszezés, focizás, úszás, korcsolyázás, hajókázás, és a “még sorolhatnám, mi minden” pénzbe kerül, ami azt jelenti, hogy nem mindenkinek van rá lehetősége. Hozzáteszem, a kertes házban élőknek is megvannak ugyanezek a lehetőségeik (kellő forrás esetén), mivel ők is többnynire városokban vagy a közelükben élnek, nem egy eldugott balkáni tanyán, ahol százkilométerekre sehol egy lélek.
Az pedig, hogy új építésű társasházba KÉNYSZERÜL valaki, csak mert arra kap állami támogatást, szerintem kicsit megmosolyogtató. Egy ilyen lakás mennyibe kerül, ötven millióba? Mifelénk úgy 12-15 milláért már egész takaros, tágas kertes házakat lehet kapni. Igaz, talán nem jár rá a szocpol, de azért sokan vagyunk olyan burzsulyok, hogy belevágtunk. 😛 Cserébe magányosan sepregetjük a havat, miközben várjuk haza a férjünket. 😉
Akkor ezt nem te írtad? “Ha belegondolok, hogy egy kertes házban nagy valószínűséggel egész álló nap egymagam lettem volna egy csecsemővel, és az interneten kívül senkihez nem tudtam volna szólni… hát elképzelni sem tudom, mi lett volna a vége! Ha az egyetlen kikapcsolódásom az lett volna, hogy babakocsiban (vagy hordozóban magamra kötve, ez most lényegtelen) megsétáltatom a sarki boltig a gyerekemet, majd hazamegyünk, hogy aztán én legyek neki az egyetlen társasága a nap folyamán, hát nem is tudom, mikor kaptam volna kedvet egy újabb babához!
A hideg téli napokba már bele sem gondolok, a hósöpréssel, meg egyáltalán, az elszántsággal, hogy kettesben kimenjünk az embert próbáló hidegbe, hogy azután a korai alkonyatban hazabotorkáljunk az üres házba, ahol órákon keresztül várhatok a hazatérő férjre, miközben a kinti sötétből gyanús zajok szűrődnek be…
Tudom, hogy vidéken is vannak jó közösségek, de hosszú idő, míg egy új beköltözőt elfogadnak, és bizony egyre inkább úgy alakul, hogy a gyermeket vállaló párok inkább a városok új társasházaiba költöznek (pontosan a minket is irányító okok miatt), így a falvak utcáin csapatokban bandázó kismamák és kisgyerekek képe egyre inkább kikopik a köztudatból.”
Azért a kertesházi élet finoman szólva nem ilyen. Nem tudom, honnan veszed mindazt, amit erről írsz, szerintem összekevered a tanyavilággal, vagy nem tudom, mivel. A társasházi meg pont, hogy jellemzően nem olyan, mint amilyen szerencsétek volt kifogni. Őszintén örülök, hogy nektek így alakult, de ismétlem: ne állítsuk be úgy, hogy társasház=boldogság és jó társaság, kertes ház=elmagányosodás és sivárság, mert ez nagyon nem így van, ráadásul ránk, kertes házasokra nézve kicsit sértő is.
Most azért meg vagyok lepve, hogy hányan vágyunk lakótéri közösségre, barátokra, és még sincs ez meg…:) pedig én olyan szívesen rendeznék házon belül “bulikat” a gyerekeknek, milyen jó pofa lenne együtt sütögetni a közös kertben a szomszédokkal (persze ilyen tuti nem lesz, mivel mikor beköltöztünk, és elkezdtem levinni a kicsit a kertbe egynap kicserélték a zárat, így van egy kert, amit senki sem használ, és elvileg az egész házé, de azért mégse vigyem le a gyereket; szerencsére pici a kerítés, így simán átmászunk rajta, de eléggé felháborít), vagy -lehet hülyén hangzik- halloween bulit tartani a házon belül, ahol a lakásokba kopogtatnának be az itt lakó gyerekek “csokiért”, meg lehetne pár lakásban a gyerekeknek egyéni játékokat tartani…ezek persze csak ilyen kis hüle ötletek…
Kedves Nemlajos! A kérdésedre válaszolva: a júl.7-én és 8-án írt bejegyzésetek kavart fel, mert én már kerülöm, ahogy csak tudom a gyerekekkel vagy róluk szóló “nehéz” eseményeket. Azért mégis elolvastam, de a többi az nekem jobb! Üdv: animama
Környéktől és emberek mentalitásától függ. Ugyanez megvan a kertvárosi részen, annyi különbséggel, hogy könnyebb elkerülni a másikat és méginkább bezárkózni. Sőt, játszótérre sincs szükség menni, mert a gyerekek egyedül elvannak a kertben. Boltba meg csak kocsival menni. Jah, állítólag vannak jó lakóhelyek is, csak még én sem láttam ilyet, se panelkörnyéken, valójában sehol. Miért az otthon ülés (kertészkedés, fűnyírás, főzés, takarítás) illetve bevásárlókörutak, vagy kötelező nagyszülőkhöz menés a tipikus hétvégi program?
Szerencse kérdése, valóban, van-e jó szomszéd, vannak-e gyakran felbukkanó és kiszolgálást, vendéglátást nem igénylő rokonok. Hiába a ház, a szép kert, ha senki rá nem néz az emberre. Ha a rokonok se jönnek, akkor lehet takarítani, amíg a gyerek szétszedi a házat, lehet gyomlálni közös programok helyett…
Mi is így gondoltuk, amikor kiköltöztünk a külvárosba, de sajnos akinek nincs autója, kisgyerekes, az nagyon nehezen és ritkán jut el hozzánk, sokat kell buszozni. Aki pedig dolgozik, munka után nagyon későn érne oda, így aztán ritkán vannak vendégeink. 🙁
igen, nagyon sokat számít, hogy a mi szomszédainkkal már rögtön összekovácsolt a “közös” lakásvásárlás, fészeképítés, gyerekvállalás.
Néhány év múlva majd írok a közösség csúfos kudarcáról is, ha úgy lesz, rendben? 😛
kezd olyan lenni nekem ez a poszt, mint a Te miért vagyok jó anya írásod, annyit olvasom, hogy milyen irigylésre méltó a környék és a helyzetünk, hogy kezd kilazulni belőlem a mai nap során felgyülemlett feszültség 🙂
mondjuk speciel itt van fáramászásra, földút porában fürdésre, vadkacsalesre, túrázásra, kerékpározásra, kajakozásra, teniszezésre, focizásra, úszásra, korcsolyázásra, hajókázásra, és még sorolhatnám, mi mindenre lehetőség, de mint írtam, különösen nagy szerencsém volt, hogy így alakult, és pont itt vettünk lakást.
Neeeeeeem, az érvelésem nem ezt takarta, amit Te írsz, hanem azt, hogy a gazdasági okok miatt a fiatalok inkább a városi, új építésű társasházba kényszerültek lakást venni, a használt, vidéki kertes házra ugyanis nem úgy és nem annyi támogatást/hitelt/szocpolt, akármit adott a bank/állam.
Én _így_ értettem.
Amit a közösségi együtt élésről írtál, az viszont nagyon durván igaz, a helyi megmondónénik, beszólóbácsik, gyerekriogató öregek itt is megvannak máris, pedig még csak 13 éves az első ütem…
gyertek hozzánk gyakrabban! 😛
igen, ez tényleg így van. Remélem, ha egyszer mégis bevállaljuk a kertest, az is jó lesz – csak hiányozni fog ez a miliő 🙁
Jó is, bár most már olyan sok gyerek van, hogy megritkultak az összeröffenések. Senki nem meri beáldozni a lakóterét 😀
a szomszédokkal is szerencsénk van 😛
És persze köszönjük a dicséretet! 🙂
jaj, mivel voltunk ekkora hatással Rád? És mi az, amit nem mersz elolvasni?
Sosem gondoltam, hogy horrorblog leszünk 😀
Én várom már, hogy legyen ház, meg kert-és ez nem csak vidéken elérhető álom-és akkor majd jöhetnek a barátok is a gyerekekkel, egész napra akár,mert lesz tér játszani, és nem kell várnom arra, hogy észrevegyen egy szomszéd…
Az első hely, ahol éltünk, volt egy velem kb egyidős, gyerekeink dettó csajszi-család, és tényleg jó volt, átjárkálni a másikhoz, vigyázni egymás gyerekére, egymást húzni a játszóra, vagy sétálni,és a boltba se egyedül kellett menni, iszogatni esténként, panaszkodni, együtt főzni, vagy ünnepeket tartani. A legjobban ezt sajnáltam, mikor elköltöztünk,és sajnálom most is. Most is társasban élünk, és az egyik szomszédomnál kisgyerekek vannak, fiammal egykorú az egyik, picivel kisebb a másik, azt hinné az ember, szeretne társaságot, barátot, valakivel lejárni a játszóra, de nem…köszönés nélkül húz el mellettem, inkább lépcsőzik, ha lát a liftben, a gyerekek édesen néznek felénk, látszik az érdeklődés a tekintetükben, de anyuka egy nézéssel a lakásba tessékeli őket. Ha én szólok hozzá, kedves, aranyos, segítőkész, de magától eszébe nem jutna, hogy egycipőben…és a többi lakó is kb detto, de valahogy nekem se nagyon van mit mondanom nekik, hiszen nem együtt kezdtük el, úgy mint a másik szomszédommal anno…
Nagyon irigyellek ám ezért a lakóközösségért. Mi is pesti társasban lakunk, csak nem így. Emlékszem, egyszer véletlenül eljutottam egy, a Tiétekhez hasonló budai házba. Nem értettem, mi zajlik! Hogy ők ott merik hagyni a folyosón a babakocsit, mindennel benne, és nem félnek, hogy valaki elviszi? Hogy átmennek a szomszédhoz, és elkérik a babafigyelőt meg ráhagyják egymásra a gyerekeket? Tisztára kész voltam, hogy ilyen létezik…
Hú, hát azért szerintem eléggé csücskös az érvelésed. Mármint hogy anyagi okok miatt a fiatal családosok mind panelba mennek és ezért kertes házban ki van zárva, hogy más fiatal családosok is legyenek. Ez így nagyon sarkított!
Örülök, hogy ilyen szerencsések vagytok és jó társaság jött össze a lakóparkban. Nekem más a tapasztalatom, nemcsak a személyes, hanem a közvetett is.
Úgy veszem észre, hogy a társasház alapvetően egy kényszermegoldás és hosszú távon nem jó, főleg a gyerekeknek. Jó, hogy van hol lakni, van társaság, jó az infrastruktúra. De nincs személyes tér, nincs csend és nyugalom szinte sosem, nincs saját kis zöld flekk, ahol mindenki kiélhetné az egyéni hajlamait. Nincs hely az egészséges és normális tevés-vevésre. (Nálunk az egyik szomszéd képes a három négyzetméteres kocsibeállóján egész délután füvet nyírni!) Mindezek nem teljesen egészséges dolgok és emiatt az emberek lassan kezdenek így vagy úgy – elnézést, nem tudom jobban kifejezni – bezombulni. Az összezártság miatt a legtöbben haragudni kezdenek egymásra. Dühödten verik a radiátort, ha valaki húst klopfol és elfordítják a fejüket, hogy ne kelljen köszönni. Veszekednek a parkolóhelyeken és aláírást gyűjtenek a motoros szomszéd ellen. Gyanúsan lábra kelnek dolgok a biciklitárolóból, egyesek este kilenckor gyakorolják a hegedűleckét, ráadásul szigetelik a szomszéd tömböt, ami elviselhetetlen zaj egész álló nap. A gyerekeknek meg nincs hol fára mászniuk, számháborúzniuk, rohangálniuk, mert az egyetlen közös zöldterület tele van aknásítva és se egy búvóhely, se egy valamire való fa nincs sehol. Ellenben a trafóház falának rugdalt focilabdától visszhangzik a lakótelep. Szerintem ez nem normális.
Igenis kell a személyes tér, a kert, a csend és nyugi, egy kis hely a hobbizásnak. A kertvárosi részeket pedig általában vagy fiatal családosok választják éppen ezek miatt, vagy idősek lakják, akik nem sok vizet zavarnak. Tévedés, hogy a családi ház luxus. Persze többe kerül, mint egy lerobbant környéken egy negyedik emeleti lelakott kéró, de kevesebbe, mint egy belvárosi újépítésű lakóparki lakás.
Valóban azon dől el, hogy kinek mi a fontos. Nekem semmi bajom azzal, ha valaki úgy érzi, hogy társasházban találta meg a boldogságot, szívből örülök neki! De azért ne állítsuk be úgy, hogy ott aztán van közösségi élet, családi házban meg nincs. Hiszen ennek sokkal inkább a fordítottja a tipikus!
(Egyébként engem is elkeserítene, ha a fővárosi koszban, zajban, bűzben, túlzsúfoltságban nőnének fel a gyerekeim, de mindenki máshol találja meg a számítását. Annak sem örülnék például, ha külföldön nőnének fel és csak tőlünk, szüleiktől hallanák a magyar nyelvet és idegenként néznének rájuk egész életükben – de sokan választják ezt az utat, mert nekik valamiért így jobb. Részemről oké, csak nekem nem kéne.)
Azért vagytok szerencsések, mert jó társaság jött össze! Közel egykorúak és hasonló élethelyzetben. Ha ez összejön akár egy bérházban vagy utcában akkor jól érzik magukat az ott élők, de tenni is kell érte. Tetszik a blogod, de van amit nem merek elolvasni. Egyszer megtettem és azóta sem tudom felejteni!
Mi egy régi társasházban lakunk Pest belvárosában, s pont olyan magányos anyuka vagyok, mintha egy kertesben laknánk, csak itt még kert sincs… Egész álló nap egyedül vagyok a gyerekekkel, tényleg a bevásárlás az egyik legfőbb program, és az internet nélkül valószínűleg már megőrültem volna. Újabban már sikerült laza ismeretségekre szert tennem a játszótéren, de a gyerekeket senkire nem tudnám rábízni. (Nem vagyok antiszociális, sőt! Pont ezért érzem magam itt rosszul, de nem nagyon van kivel barátkozni.) Nyáron az aszfalt és a beton ontja a meleget, télen szmog van, és télen-nyáron zaj, bűz és mocsok. Én komolyan sajnálom a gyerekeimet, hogy ilyen helyen kell élniük, s csak reménykedni tudok, hogy felnőni végül nem itt fognak. Nem családnak való vidék…
Mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya is. Én a városban, társasházban nőttem fel, betonon játszottunk és autók közt jártunk, de a házbeli barátokkal egy életre szóló barátságot kötöttünk, jókat játszottunk egy üres beton udvaron is. Gyerekeimmel kiköltöztünk a város szélére egy kertes házba, élvezik a kertet, van kutyánk, jó levegőn vannak egész délután, bicikliznek, imádják. Viszont az itt lakó emberek zárkózottak, nincs gyerektársaság, ráadásul minden nap autókázunk oda-vissza 1 órát, hogy bejussunk a városba, gyalog pedig csak egy kis bolt van elérhető közelségben, semmi más. Mérlegelni kell, kinek mi a fontos, de persze egy társasházban is és egy vidéki tanyán is lehet nagyon jó, ez tőlünk és a minket körülvevő emberektől függ leginkább…szerintem.
én megőrülnék a budapesti lakóparkban az biztos, bár ha ilyen jó bandátok van, az nagyon jó lehet.
mázlista vagy, én meg pont bebuktam a vidéki romantikát. nagyon vágytam rá, és nagyon magányosan élünk. viszont a szomszédoktól is megőrülnék egy társasházi lakásban. szóval tuti megoldás nincs.