Jó nagy esküvő-szezon van. Gondolom, mindenki hivatalos több helyre is, és egymást érik a tündöklő abroncsok, selyem fűzők, finom fátylak, elegáns násznépek, csillogó helyszínek. Jók is ezek, megadják az ünnep hangulatát. De a hétvégén egy kicsit másfajta lagzira voltunk hivatalosak.
Amikor megérkeztünk a gyűrűváltás előtt másfél órával a duna-parti helyszínre, kissé zilált menyasszonnyal és fürdőruhás, izompólós vőlegénnyel találkoztunk. Mondjunk nem voltam Woodstockon, de szerintem nem teljesen alaptalan a jelenlevő násznépet ahhoz a fesztiváli közönséghez hasonlítani. Túlöltözés nem jellemezte a meghívottakat, viszont – talán a menyasszonyon kívül – senki nem feszengett és senki nem aggódott azon, vajon minden tökéletesen sikerül-e. (Lehet, hogy a menyasszony anyukáját meg lehetne említeni, ha nagyon akarnánk.)
Aztán az ara egy laza unikum után felkapott egy türkizruhát, vizes haját kiengedte, ami ettől bájosan össze-visszán és teljesen természetesen állt, virágkoszorút nyomott a fejébe, és kábé mintha sellő lenne (a ziláltabb fajtából persze, de kinek tetszik egy nett sellő, nem?), megindultak a vőlegénnyel a Duna-part felé. (A férjjelölt addigra már inget vett.) A násznép spontán csatlakozott hozzájuk, és mindenki megállt a tűzforró homokban, a vízzel szemben.
Az anyakönyvvezető maga és a Duna felé fordította az ifjú párt, így semmit sem láttunk belőlük. Ez a vőfélynek kinevezett, egyelőre nem túl ittas, jó szervező készségű barátunknak nem annyira tetszett, és alkudozni kezdett a törvény képviselőjével egy másik felállásról, amelyben látjuk a párt. Végül a tömeg, saját, egységes döntéseként és a melegtől hajtva, beballagott a Dunába bokáig, térdig vagy tovább, így szembe kerültek a párral, és elviselhetővé vált a forró nap. Valljuk be: csak a parton maradt házasulandók szívtak kicsit, hogy a beszéd alatt a homokban kellett állniuk.
Az anyakönyvvezető mindkét félt megkérdezte szándékairól, mire igent mondtak, mi meg hangos hujjogásba kezdtünk. A szokásosan nagymellű hölgy (így válogatják az anyakönyvvezetőket, nem?) felénk fordult, felemelte mutató ujját, és jelezte, hogy még nem. Majd kijelentette, hogy házasoknak nyilvánítja a feleket. Ekkor már megengedetten sikítozhattunk.
Megkezdődött a szokásos okosságmondás a házasságról, amelyet szertartásvezetők nem hagyhatnak ki, még akkor sem, ha megkérik rá őket.
Ezután pálinkával koccintottunk a homokban, ami, negyven fok lévén, megalapozta a megalapozásra kevéssé szoruló hangulatot. Papírból hajtogatott hajókat engedtünk le a vízen, majd felmentünk a buli helyszínére, egy nagy, zöld dombra kis házikókkal, és a fesztivál folytatódott.
Nem hittem volna, de nekem ez nagyon bejött. Szeretem az elegáns esküvőket, de ennek legalább olyan hangulata és ereje volt, mint egy tökéletesen megszervezett, királylány-ruhás lagzinak. Csak talán sokkal természetesebbnek hatott.
Másrészt, az éveim során nem találtam összefüggést aközött, amilyen egy pár esküvője és aztán a házassága. Minden verzió lehetséges: béna esküvő-csodás kapcsolat, csodás esküvő-rossz kapcsolat, nincs esküvő-örök szerelem stb.
Ti láttok összefüggést?
(Saci, Jankó, sok boldogságot!)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: