Bevallom, nem vagyok egy házitündér. A rend, sőt, a rendszeresség sem az erősségem. A tudásomat, ami egy háztartás fenntartásához kell, nagyrészt kollégiumi társaimnak köszönhetem, ennek megfelelően nem túl kifinomult részletességű, hogy cizelláltan árnyaljam viszonyomat a főzőkanállal és a felmosóvödörrel.
Gyerekként hiába próbáltak bevonni a házimunkába, lázadó kamaszként minden szülői próbálkozás eredménytelen maradt – valószínűleg nem kellett volna tizenéves koromig várni a beavatással. Így esett, hogy amikor egy osztálykiránduláson a tanárom rám akarta bízni a galuskatészta elkészítését, villámgyors kárkalkuláció után mégis inkább krumplit pucolni küldött. A veszteség így is jelentős volt.
Emlékszem korai próbálkozásokra, mikor krumplit akartam sütni, de amikor beletettem az éppen csak olvadó zsírba a hasábokat, és egy istennek sem akart sülni, kétségbeesetten elzártam a gázt.
Vagy amikor tizenévesként rántott krumpli szeletekkel akartam meglepni a családomat, de nem tudtam megkülönböztetni a zsemlemorzsát az aprótarhonyától… Ez lehetett a mélypont, csalódottan tapasztaltam meg, hogy tényleg van olyan étel, amit még a kutya sem eszik meg.
Az egyetemi évek alatt, amikor már a gyomrom tiltakozott a zacskós levesek ellen, szobatársnőm beavatott a rizskészítés és főzelékfőzés rejtelmeibe. Én akkor azt gondoltam, eredményesen, de évekkel később mások szembesítettek a kudarccal.
Egyszer egy exemnek borsófőzeléket készítettem, utólag vallotta be, hogy szerelme legnagyobb áldozathozatala volt annak elfogyasztása…
A rizsemről pedig a férjem mondta pár hónappal ezelőtt: „Hagyd csak, majd én megfőzöm, az enyém legalább nem ragad!”
Míg egymagamban éltem, nem jelentett problémát ez a fejlesztésre szoruló hiányosságom. Minden egyes alkalom, amikor a saját kedvemre főztem, örömünnep volt. Utólag visszagondolva csupán felnőtteset játszottam, élvezve az önállóságot, az önrendelkezést, minden ballépésével és tragikus következményével együtt. És talán nem véletlenül fogadtam társként magam mellé egy kutyát.
Azután egy újabb nagy szerepet osztott rám az élet, férjhez mentem, és egy rövid ideig lubickoltam a takaros feleség álarca mögött. Szépen terített asztallal vártam haza a kedves páromat, és igyekeztem változatosan főzni, rendet tartani az albérletünkben. De ahogy teltek a napok, az ételek végtelensége egyszer csak végéhez ért, és lassacskán minden étel megszokottá vált. Aljasabbnál aljasabb helyeken szembesültem a porral és a kosszal: ha valahol rendet raktam, másutt rendetlenség keletkezett. Újabb rejtett dimenzióit ismertem meg lakásunk rejtett zugainak, mindig találva egy-egy szó szerint fekete lyukat.
A vacsora pedig semmit sem veszített a varázsából a kanapén, tálcáról elfogyasztva.
Természetesen voltak nagy elhatározások, ilyen-olyan programok, de igazi áttörést nem sikerült önmagammal szemben elérnem. Látvány- és pániktakarítások, ugyanaz a húsz étel hónapról hónapra, egyre jobban uniformizálódó ízek.
Mielőtt bárki sajnálni kezdené a férjemet, el kell mondanom, hogy egy kollégiumban éltünk, ott ismerkedtünk meg, és ő volt az, aki megismertetett a mosógép működtetésének rejtelmeivel is. Kijelenthetem, nem árultam zsákbamacskát, tudta, mire vállalkozik. Bár mostanában szeret arra hivatkozni, hogy rendőr volt a felesége esküvői tanúja…
És sorra érkeztek a gyerekek. Egy gyerekkel az embernek semmire sem marad ideje, kettővel nem érti, hogy egy gyerek mellett miért nem tudta megváltani a világot, háromnál pedig – legalábbis az elején – túlélésre játszik az egész család. Legalábbis az elején.
Én pedig próbáltam legalább a látszatát fenntartani a háztartás vezetésének, lomtalanítottam, hogy azután lemaradjunk magáról a lomtalanításról, bútorokat tologattam, szelektáltam a soha el nem fogyó porfogókat, utolsó trimeszteres terhesként létrán állva ablakot pucoltam, de bármi, amit tettem, csupán tűzoltásra volt elég.
Egy éve, hogy megszületett a legkisebb fiam, és nemrégiben döbbentem rá, hogy azóta gyakorlatilag alig főzök, legalábbis nem az egész családra. Egyrészt azokat az ételeket, amiket eddig elkészítettem, finoman szólva sem sorolják a reformkonyha eredményei közé, én viszont olyan mértékben elterebélyesedtem a 3 év – 3 gyerek projekt alatt, hogy muszáj volt változtatni a menüsoron. Amiket viszont újként bevezettem (saláták, krémlevesek, grillezett zöldségek), azt a férjem tradicionális gyomra nem képes befogadni. Az esti pizzarendelések, vagy a harmadik napos maradék-pusztító vacsoracsaták igen rövid idő alatt felemésztették lelkesedésem utolsó morzsáit.
Így esett, hogy vettem egy nagy levegőt, és ezen a héten rendeltem az ebédet. Fittet. Most már csak a férjem vacsoráját (ami az ő napi egyetlen étkezése) kellene valahogy megoldani. Meg a takarítást…
Vajon az otthonról hozott minta hiánya orvosolható a későbbiekben? El lehet sajátítani felnőttként a háztartási rutinokat, vagy vannak született antitalentumok ezen a téren is?
Ha vannak praktikáitok, akár a főzés, akár a takarítás megkönnyítése ügyében, azt szívesen fogadom!
ez jó, köszi! 🙂
Én találtam jó programokat, amivel tényleg napi egy-két fél óra befektetéssel folyamatos rendet és tisztaságot lehet tartani, csak sajnos nincs rá időm, hogy ezt a programot végigtanulmányozzam 😛
Nekem ugyan egy kisfiam van, így elvileg könnyebb a dolgom az előttem szólókhoz képest, de mellette megannyi más, amik miatt röpül az idő. Olyan, hogy nem dolgozom, szinte nincs, de én ezt cseppet sem bánom! Itt indítottam a CafeBlogon én is blogokat, az egyik pont a gyorsan valami finomat kategória! Imádok főzni, gyorsan mégjobban, de én a pepecses sütikért is oda vagyok. Azokra viszont ritkán van időm. http://eszemiszom.cafeblog.hu/2013/03/28/bemutatkozom-2/ Itt elolvashatod bemutatkozásom és remélem követni fogod, hátha sikerül merítkezned belőle! 🙂
Messze vagyok a házitündérségtől. Ez persze jó is, mert nem vagyok folyton idegbajos a por meg a rendetlenség miatt, több időm van a gyerekekre. A barátnőim mondják is, hogy “neked könnyű, nem stresszelsz a háztartáson”. Hát igen, de azért, ha rámjön irtóra zavar, hogy a tűzoltós takarítás miatt szépen lassan beeszi a kosz a lakást (főleg a nem látható helyeken :S). Azért vhol mélyen és is vágyom egy mindig tiszta-rendezett lakásra… De ha belegondolok, hogy napi hány órát kéne érte dolgoznom, lehet, hogy mégsem…
“nagyon lelombozó, ha az ember mindig talál tökéletlen részletet” – először a fejedben kell rendet rakni 🙂 Mindig fogsz találni tökéletlen részletet, ez egy ilyen világ. A por pont egy perccel azután elkezd leülni, hogy letörölgettél.
De vajon boldoggá tesz-e téged a perfekcionizmusod? Boldoggá teszi a gyerekeidet, a férjedet egy folyton elégedetlen anya, illetve feleség? Férj “besegít”? Ha ezekre nemleges a válasz, akkor neked is, neki is el kell fogadnia, hogy mindig lesz valami, ami “nincs kész”.
Van egy teljes napod takarítani? Bizonyára nincs. Ha így van, akkor van egy órád? Oké, annyi van, esetleg több részletben. Ha egy órányi munkát elvégeztél, akkor egy órányi munkád kész van, tessék ennek örülni.
Sőt, tessék azt az egy órát vidáman megcsinálni. És tényleg lényeges, hogy pörgősen csinálja az ember – ha már muszáj. A pörgősön azt értem, hogy tényleg gyorsan kell mozogni (nem kapkodni) és hogy adott tevékenységnél ne fogjon bele az ember mindenféle más, lényegesnek látszó egyéb munkába, mert akkor sose lesz vége. Előre határolja le az ember, hogy milyen tevékenységet és a lakás mely területén akarja elvégezni és tartsa magát ehhez. Ez tapasztalatom szerint eredményesebb. Azonkívül a gyerekeket is jobban be lehet vonni körülhatárolt munkákba, mint egy általános felfordulással járó “nagytakarításba”. Mert azt is figyelembe kell venni, hogy pedagógiai célzattal is takarítunk: őket is szeretnénk megtanítani erre…
A gyerek után állandóan játékokat pakoló képtől én is rosszul (és messze :D) vagyok.
Én még el tudom fogadni ezt a részletes takarítást, bár nagyon lelombozó, ha az ember mindig talál tökéletlen részletet, de a férjemnek hogy adom ezt be? 🙂
No meg az a baj, hogy nagyon tűzoltásban vagyok, valahogy az_előtt_ kellene letörölnöm a port, mielőtt feltűnő nem lesz. Ehhez viszont tényleg fegyelem kell, na meg rendszer.
De a tíz percig sem tiszta ablakok nagyon fájnak… 😛
Igen, ez egyébként jó stratégia, mert én sokszor azt érzem, hogy nincs erőm nagytakarítani. Darabokra koncentrálva, lehet, h jobban haladnék. Négy gyerekkel azért elég kemény lehet, már inkább extrém sport:DDD
Nálam a három-négy gyerekes állapot egész tűrhető volt, mivel a nagyobbakat iskolába kellett vinni-hozni, ez alapból behatárolta a napirendet. Nagyon laza vagyok én is, és férjhezmenésig keveset főztem, főleg olyanokat, amit a férjem meg nem evett volna. Tehát gyakorlatilag nulláról kezdtem, bár alapokat (tésztafőzés, rántás) tudtam. Viszont volt egy hagyományos szakácskönyvem, az a lényeges technológiai tudnivalókat tartalmazta. Később is sokat használtam a receptkönyveket. Igazából megtanultam főzni, bár nem szeretek. Ez nem változtatott viszont azon, hogy négy gyerek és férj mellett muszáj volt sokat főzni. Főleg mikor kamaszok lettek és már igen jelentős mennyiségeket pusztítottak el, amit ételrendeléssel lehetetlenség lett volna finanszírozni. Mindemellett a gyerekeim szeretnek és megtanultak főzni – a fiúk is: a nagyfiam önellátó volt egyetem alatt, külön is költözött.
A takarítás már nagyobb probléma. Először is, a sok gyerek mellett az ember félreteszi a perfekcionizmust. Olyan nincs, hogy ne legyen piszkos semmi. Ez nem szálloda, hogy amikor kiköltözött a vendég, végig lehet suvickolni. Nem, itt állandóan használatban van minden. Ezért az a járható út, hogy folyamatosan sor kerüljön a részletekre. Egy-egy szobát, egy-egy szekrényt vagy akár csak egy-egy polcot viszonylag gyorsan ki lehet takarítani, akár 15-30 perces ráérő időben/ hangulatban. Már nem abból áll az ablakmosás, hogy reggel elkezdem, este befejezem (26 ablak van a házon). Kettesével-hármasával csinálom. Van egy takarítószekrényem, abban van egy kosár, benne összegyűjtve, ami ablakmosáshoz kell, tehát ha van fél órám és hangulatom, csak előkapom a kosarat meg a létrát és 1-2 ablakot megcsinálok.
Megtanultam rettentő gyorsan porszívózni: ami régebben 2-3 óra volt, most 40 perc. 20 perc a felmosás. Biztosan nem vagyok annyira alapos, de egyik héten egyik szoba precízebb, másikon a másik. Fontos, hogy ha az ember elkezd egy munkát, akkor ne térüljön el a figyelme. Nem lehet egyszerre porszívózni és mondjuk port törölgetni, (mert megláttam, hogy a könyvespolc poros), mert egyiknek se lesz se vége, se hossza. Összességében a fegyelmezettség nagyon hasznos, amit pedig az ember csak magának tud kialakítani. Gyakran keveset takarítani – ez sok gyerek /család+munka mellett jobb stratégiának bizonyult, mint ritkán, de akkor végkimerülésig csiszatolni a koszt…
Nem rólam írsz véletlenül?DDDD Nekem az a tapasztalatom, hogy ezt vagy hozza valaki gyerekkorából, és úgy pakol/takarít, hogy észre sem veszed, mintha a világ legtermészetesebb módja, vagy egész életedben szívsz vele és sosem fog zsigerből jönni. Én is sajnos ez utóbbiak táborát erősítem, ami néha zavar, de hozzáteszem, nem cserélnék a rendmániás barátnőimmel, akik megőrülnek, ha minimális rendeltenség is van. Engem pl. egyáltalán nem zavar…