Fülelek. Egyenletes légzés, mély szuszogás, bágyadtság rajtam is. Az álommanó megint többet ütött a kelleténél. Megnézem a telefonom, harminc perce bújtunk ágyba, nagyjából öt-tíz percet én is aludhattam. Lassan megmozdulok. A rohadék ágy megint megnyikordult a térdem alatt, de feleslegesen meredtem kővé, alszanak, mint a bunda. Csöndben kiosonok.
Emlékszem, mikor még csak egy gyerekem volt, mennyire idegesített a csontjaim ropogása, vagy a szőnyegen visszhangzó lépteim toppanása, folyton lebuktattak éberen alvó egykém előtt. Aztán jöttek a testvérek, én pedig hónapokat töltöttem rettegésben, mert az újszülött és a másfél éves váltott ritmusban űzte a nappali pihenőjét, én meg folyton azon görcsöltem, hogy ki és hogyan ébreszti fel a másikat.
Aztán megtanultam elengedni ezt a dolgot, no meg összecsiszolódtak az igényidőpontok, s most már – ha alszanak – egy elefánthorda is átcsörtethet a lakáson, nem ébrednek fel. A kicsi már ebbe született, ezt szokta meg, szerencsére.
A lakásban tömény csönd, a kaputelefon kagylója félretéve, a kutya a fürdőben horpaszt. Az egyetlen hang a laptopom lassan kimúló ventillátorának kerregése. Lerogyok a gépem elé a kihűlt ebédemmel. Nem, nem tudunk együtt enni, mert míg én eszem egy falatot, valamelyik már be is fejezte, „kézmosááááááááááás”, és rohan szétkenni a szilvásgombóc maradványait a fürdőszoba ajtaján, vagy a kicsi dobja le egy laza kritikai mozdulattal a tányérját, amit pillanatok alatt tisztára nyal az eb, nem is beszélve a „szomjas vagyok – kérek még – kakilni kell – nem kanál, villa kell” és társai köréről… Marad a kihűlt ebéd a csöndbe szilárdult délutánnal.
Ez a nap legnyugodtabb szaka, este egy férjjel többen vagyunk, akinek megy a tévé, de ilyenkor, ebéd után minden gondolatomat hallom. Csak az tudja ezt kincsként értékelni, akinek gyereke van – és ezt minden kirekesztő melldöngetés nélkül mondom!
Kell is szoknom a csöndet, pár perc, mire az összes tűpontos készültségbe borzolt idegszálam lenyugszik és az agyhullámaimon is elül a vihar. Alszanak.
Míg a tányéromról eltüntetem a dermedt falatokat, rátapadok a fészbukra, bele-belefeledkezem egy-egy cikkbe, megírok néhány elmaradt levelet, rácsodálkozom a pelenkákon és óvodán túli világra, lassan újra a többiekhez hasonló embernek érzem magam, akit érdekel a politika, a kultúra, a szórakozás, az ellenkező nem, a bulvár, a tudomány, az áltudomány… De csak egy lepkefingnyit, mert már el is repült fél óra, mindjárt ébred a legkisebb, hogy létszámellenőrzést tartson.
Bedobom a mosogatóba a tányért – igazából nagyon óvatosan beleteszem, és szitkozódom a sikító vízsugárra, amit az a levegődúsító izé bocsájt ki magából –, bekészítem a tejesbögrét a mikróba, berohanok a fürdőszobába kipakolni a lejárt mosógépben aszalódó ruhákat, s miközben a teraszon rekordsebességgel kiteregetek, eszembe jut az a házlakó, aki a teregetés igényességéből és szakszerűségéből messzemenő következtetéseket képes levonni a teregető egész személyiségével kapcsolatban. Közben pontosan háromszor rezzenek össze, mert a mikró határozott sípolással figyelmeztet a bent felejtett kávéra, s persze az utolsónál már hallom is a jól ismert nyöszörgést.
Tigrisugrással vetem magam az ágyba, és tömöm be a mellemmel a legkisebbem száját, még van nagyjából ugyanennyi a délutáni sziesztából, ha ügyes vagyok!
Minden természetes igényemet és ingeremet leküzdve próbálok ébren maradni, míg elkísérem újra a kicsit az álmok birodalmába, ahol szájtátva csodálkozik rá a látványra, s ekkor – és csak ekkor! – végre kimenekíthetem a mellbimbómat éles kis fogai közül.
Megint fülelés, megint osonás, most jön minden, amire ma még mindenképp időt kell szakítanom, maximum egy órám van, hogy varrjak egy kicsit, vagy felkészítsem a vacsorát, betegyek még egy mosást, vagy felmossam a lakást, vagy csak visszaüljek a csöndben bambulni még egyet, ha szerencsém van, és nem felejtem el, akkor a harmadszorra megmelegített kávémmal, hogy egy óra múlva, amikor a fiúk pirosra aludt arccal előbukkannak az elsötétített szobából, újra zajtűrő terminátoranyává váljak.
Epilógus: míg ezeket a sorokat írtam, a fiúk nagyjából harmincnyolcszor nyaggattak valami zűrükkel, építettem vasutat, javítottam ágyat, csillapítottam vérzést, feleztem cseresznyét, popsitörlővel letakarítottam a cseresznye levét a frissen festett falról, háromszor pelenkáztam, kiteregettem, de közben kizártak, emiatt üvöltöttem és büntettem, beszakadt körmöt vágtam, négy zoknit felhúztam, kitessékeltem a középsőt a wc-ből, ahol pocsolyát gyártott épp – szerencsére a mosdóból –, gondolathalló, bambuló csönd helyett.
Délutáni alvás – élt 4 évet…
Hiányozni fogsz!
képek forrása: saját!
Nekem is hiányzik a délutáni alvásom 😀