A szoptatási tanácsadó sem segített, ráadásul kiderült, hogy Balázs be is sárgult kicsit, tehát nem is akart magától annyit szopizni, mint más egészséges gyerek. Mondta a csajszi, hogy tegyem mellre, amikor csak kéri, aludjunk úgy, hogy mellettem van, akár egész nap is és csak szoptassak, szoptassak, szoptassak.
Egy besárgult gyerek, akit tegyek akkor mellre, amikor csak kéri? Hát mivel sárga (beteg, istenem!!!, ha máshonnét nézzük), alig fog felébredni és mivel újszülött, ezért alig lesz ereje enni. Ráadásul nem mondta a homeopátiás bogyókat, illetve a csodakapszulát sem, meg azt sem, hogy nem tragédia, ha nem megy a szoptatás azonnal. És hogy ez egy icipici baba, hogy normális, ha ennyit vagy annyit eszik x idő alatt. Senki, konkrétan senki nem mondta ezt nekem, még ő, a szoptatási tanácsadó sem, pedig legalább tízezer forint lett volna, hogy házhoz jön. Ki is fizettem volna, nem arról van szó, csak mormogjon varázsszavakat, kotyvasszon nekem üstben az udvaron békanyálas elixírt és örömmel megiszom!
És WHO ajánlás ide vagy oda, nem érdekelt, hogy a hat hónap az ideális! Szeretném, ha valaki (orvos, kutatók, a pápa, Einstein szelleme, Marie Curie reinkarnációja vagy akár a Dalai Lama is) elmondaná, mi az igazság az anyatej körül. Meddig kellett volna próbálkoznom ezzel? Meddig kellett volna bitang sok időt eltolnom (cici, tápszer, büfi, altatás)? És akkor még mondta a szoptatási tanácsadó, hogy az akár óránkénti mellretétel mellett még 24 órán belül kétszer fél órát fejjek is. MIKOR?!?!?!?! Na meg hogy sokat pihenjek. HOGYAN??? Mellemen a kisfiammal?!
Én egyébként szoptattam volna a fenti hat hónapnál tovább is, ne értsetek félre, de tényleg, csak nem volt mivel, nem volt miből, illetve nem volt elég. Erre van egy nagyon frappáns, ámde nem szalonképes megjegyzésem (avagy kakából nem lehet várat építeni). Én csak szerettem volna tisztán látni, hogy ha nincs tejem, vagy nincs rendesen, meddig szenvedjek, hogy félóra cici, meg aztán még egy negyedóra a tápszer, aztán még 10-15 perc a büfi és akkor még nem beszéltem arról, hogy az ember megtanul félkézzel gyereket cicin tartani, kezet mosni, tápszert készíteni, cumiztatni, pisilni (mert igen, hajnalban már ezt is tudom úgy, hogy ne ébresszük fel apaférjet), gépelni, olvasni, telefonálni. Ettem is volna, de azt olvastam valahol és egy ismerősöm is mondta, hogy akkor viszont bukni fog a baba. Egyszer ettem meleg vajaskenyeret – forrón vette meg a férjem a péknél, meleg volt, míg hazaért vele -, és tényleg sokat bukott szegény kisBalázs. Na, akkor erről ennyit.
Sőt, továbbmegyek: amikor elkezdtem kínlódni, kiderült, hogy nem vagyok ám egyedül a nyűgömmel. Sőt, az is kiderült, mindenki kudarcként ítéli, ítélte meg, jó sok önostorozással és bőgéssel, meg “kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához, Fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pálhoz” felállással, hogy nem tud szoptatni. Egy barátnőm orvosa mondta, hogy túllihegik a dolgot szerinte, átestünk a ló másik oldalára és ne legyenek bajai emiatt, így is nagyon jó anya.
Persze volt, aki ennek ellenére nem engedte másnak, hogy cumisüvegből etessék a babát, mert úgy gondolta, hogy akkor nem fog hozzá kötődni és mindezek mellé még napi hatszor egy órát fejte, feji a tejét. Kórházi mellszívóval. Minden elismerésem az övé.
Virág története hamarosan folytatódik!
Nekem speciel nagyon tetszik az ötleted, hogy legyen egy oldal, ahol azok, akiknek nem sikerült, bár erőn felül megtettek mindent, támogatást kaphassanak.
Az igazán támogató szoptatós oldalakon ez is megtalálható azért. Nem mindenáron kell szoptatni. Szerintem.
(kommenteket én nem töröltem, nem másik posztnál láttad?)
Bimbóvédővel szopni mindig nehezebb egy babának. Kétszer annyi erőt kell kifejtenie, hogy megkapja ugyanazt a tejmennyiséget. Sokkal hamarabb elfárad, és emiatt kevesebbet eszik. Ilyenkor megoldás az, hogy amint lehet elhagyja az anyuka a bimbóvédőt. Amíg kell, addig pedig rásegít kézzel. Az egyikkel tartja a babát, a másikkal pedig a saját mellét masszírozza szopi közben, hogy könnyebben folyjon a tej. Én háromszor csináltam végig.
Mindegy, ha valaki esetleg visszaolvas, úgy, mint én… Szóval itt azért is letolást kaptam, mert mertem felkészülni a szoptatásra. Én a felkészülést – de lehet, nagyon vidéki vagyok – úgy gondoltam, hogy elolvasom a szoptatós könyvet, utánakérdezek védőnőnél, csecsemős nővérnél, tapasztalt barátnőknél, majd a pocaklakó csemetével is megtárgyalom, hogy ez már csak így lesz. VAlamit elrontottam emiatt? Kötve hiszem!
És hogy megkeseredett lennék amiatt, mert nem jött össze a szoptatás?! A fenéket! Azért vagyok dühös, keserű, mert “az olyan nők, mint én” állítólag nagyon kevesen vannak, de én nagyon is sokkal találkoztam. Mindegyik kivétel nélkül szarnak érzi magát, mert a vízcsapból is az folyik, hogy szoptatni csodálatosan könnyű és csodálatosan csodálatos. És ha valaki szerint nem?! Akkor kösse fel magát, nehogy útjába álljon az 1 %-os statisztikának? Mi miért nem kaphatunk profi segítséget, miért nem tartozhatunk és tarthatunk össze? A szoptatás jó, de nem ezen múlik szerintem a gyerek egészsége, mert ismerek nagyon sok asztmás-allergiás-sokszor műtött gyereket, akiket másfél éves korig szoptattak legalább. De ez sincs benne a statisztikákban, biztos hazudnak az ismerősök.
És hadd védjem meg Alizát (pedig őt szerintem nem is nagyon kell :D) és magamat is – csak azért, mert írunk őszintén, komolyan, akár nyersen is egy-egy problémánkról, azért ránkfogni, hogy a kákán is csomót keresünk meg megkeseredettek vagyunk? Van humorérzékünk, csak az most nem ide tartozik. És megint csak oda jutok: nem vagyunk egyformák. 🙂
Hova tűnt a többi komment? Lenne pár percem reagálni rá, erre sehol semmi. Álmodtam csak a múltkori sorokat???
Húúú, hát én is megjártam a magam poklát a szoptatással. Nekem úgy született az első gyerekem, hogy nem volt szopóreflexe…. Én totál kezdő, segítsem semmi…. 1 nap után gyanús lett, hogy míg más gyerekek szopznak az enyém csak nyalogatja a cicit, ha kicsit erőltetem, akkor konrétan ordít…. Kérdzetem a nővérkéket, de mindenki csak rácsodákozott és ment tovább. Végül odementem a főnővérhez, hogy nem szopizik a gyerek és nekem oktatáson azt mondták, hogy ők segítsenek, szóval most segítsenek. És tényleg kaptam egy nővérkét, akivel egész nap küszködtünk, egyrészt, hogy a bekeményedett mellemel legyen valami, másrészt hogy a baba rájöjjön, hogyan kell enni. És a nap végre ügyes kislányom ráérzett és ugyan közvetlen ciciből nem ment neki az evés, de Csöpi bimbóvédővel (hosszú merev a szopókája) tudtunk enni. Szegénynek nagyon meg kellett dolgoznia, érte, de jött a tej, mérhető mennyiséget evett, hazaengedtek azzal, hogy azért próbáljam elhagyni….
Hát én próbálkoztam és hát kedzett menni neki, éreztem, hogy belövell a tejci és eszik. Lassan komótosan evett a lányom, 1 órát is elmolyolt, 1 cici kevés volt, mindkettőből belakott…. De aztán 2 hetesen valahogy rövideket evett, erőtlen lett, elkedzett sírni. Gyanús lett, hogy nem eszik eleget, szereztem mérleget és kiderült, hogy esik a súlya. Hát totál bepánikoltam, kiderült, hogy este 2 ciciből 10 mltert evett ki 1 óra alatt, hát persze, hogy ordít az éhségtől…. No hívtam a védőnőt, mondta, hogy tápszer, ha zuhan a súlya. Szomszédba volt szintén újszülött, nekik volt tápszerük és emlékszem, hogy zokogva etettem, hogy nincs tejem és ezt kell ennie, de végre jóllakott a kislányom. Védőnő és mindenki azt mondta, hogy ebből úgyis tápszer lesz….
És akkor elhatároztam, hogy NEM, az ény gyerekem NEM lesz tápszeres…. Úgy éreztem, hogy az egész anyaságom ezen múlik. Mértem, hogy mennyit eszik a gyerek, a maradékot adtam tászerben. Fejtem a szoptatások között, hogy szaporodjon a tejem és egy idő után már a pótlás is anyatej lett. Végül már simán csak szopiztunk, ügyesen belejött a kicsim, de estére úgy elfáradtam, hogy soha nem volt elég a tejem. Erre azt találtam ki, hogy minden hajnalban keltem plusz egyszer fejni és este ezzel az anyatejjel pótoltam a kevés szopit. Körübelül 1 hétig tartott mire újra anyatejes lett. Ebben a hétben semmi mást nem csináltam, csak etettem, fejtem, sterilizáltam és pihentem. De megérte, mert után 11 hónapig szopiztunk, akkor a lányom választotta el magát.
Ez már régi történet. 11 éve történt. Innen visszanézve nem vagyok benne biztos, hogy az anyatej, akár tized annyira fontos, mint ahogy akkoriban éreztem.
Persze, jó ha van és az anyuka tud szoptatni, de nincs tragédia akkor sem, ha tápszeren nő fel a baba. A szeretet és a gondoskodás, na az az igazán fontos!
Nerina, ez igazi sikertortenet, gratula hozza!
Virag, jol teszed, utana gondolkoztam is, hogy ezt kiveszem, de kommentet nem modositunk. Engem nem erint, en eleg messze vagyok ehhez, csak hallottam erdekes dolgokat es fejben akartam osszevetni 🙂
Es legkozeleb erdemes tenyleg elore segitseget igenybe venni, a legutobbit atbeszelni, hogy pszichesen se legyen gond es eleve ugy keszulni, hogy megfelelo kornyezet, kovetes legyen. Es menni fog, hajra!
Nerina, nem tudom, olvastad-e a korábbi posztomat (rózsaszín köd helyett rettegés), nézd meg, szerintem tetszeni fog. 🙂
Engem senki nem stresszelt, sőt, segíteni próbált mindenki – lehet, engem meg ez idegesített. 😉
Egyébként fixa ideám, hogy amíg pocakosan mondják a többiek a frankót neked, addig úgyis úgy állsz hozzá a rózsaszín hormonködben, hogy majd a te gyereked, hogy majd te, hogy szép lesz, jó lesz, aludni fog éjjel és nem lesz hasfájós és nem lesz beteg… Aztán meg jön a bénázás és az agyonféltés… Remélem, a másodikkal már nekem is könnyebben fog menni. 😀 Ja, és a hat hónap “csak” három és fél hónap lett, addig bírtam… 🙂 Kitartást a két gyerkőchöz! 🙂
Bocsánat, nem adom ki a tanácsadó nevét. Az ő dolga. Amúgy lll-es volt, ha jól emlékszem, nem ibclc-s. 🙂
A gyerekorvost azóta leváltottuk, a védőnő – a második, igazi, rendes, két felnőtt gyerek anyukája – nagyon rendes volt, de tényleg úgy éreztem, van egy pont, három és fél hónap után, amin túl már nincs idegrendszerem ezt csinálni.
A kórházban is segítettek, a barátnőm, a csecsemős nővérek (a császár miatt magánkórházat választottunk, éppen azért, hogy legyen normális segítségem), sok tanácsot kaptam ott is, de egyik se jött be végül… Lehet, az én hibám is, pszichésen nem készültem fel rá eléggé, mittomén, de elég volt.
Voltam szülésfelkészítőn, sokat beszélgettünk a szoptatásról, a kismama jóga oktatóm három saját gyerek édesanyja, a legkisebbet hordta magával az órákra, ott szoptatott előttünk, végülis csajok voltunk egymás között, a húga dúlának készül, rengeteget segítettek ők is, de nem ment.
Ja, és Manó Habermann etetőből, nem sima cumisüvegből evett, szóval a tápszererért is meg kellett dolgoznia. Tényleg úgy érzem, emberfeletti volt, amit megtettem én ezért, de kellett húzni egy határt, hogy ne menjek rá teljesen lelkileg. 🙂
Virág, te mindent megtettél, a 6 hónap az már nagyon jó!Sokaknak ez sem jön össze, és van akinek szülés nélkül is összejön, pl. egy ismerősöm most fogadott örökbe egy babát, és sikerült beindítani a tejelválasztást.
Az a szomorú, h a neheze csak a szülés után jön, de erre senki sem készít fel. Az elsőnél nekem is hasonló élményeim voltak, de a másodiknál már simán ment minden. Viszont az első szülést és az utána lévő időszakot 3 évembe telt feldolgozni. A második neked is könnyebb lesz.:-)
Én nem voltam császáros, de nekem is besárgult az 1. babám. Senki sem mondta, mennyit számít, h szülés után max. kétóránként mellre tegyem. Így besárgult, és másfél hónapig küzdöttem, h legyen tejem. 3 óránként keltettem. Előbb lemértem, aztán szopi 20 percig, lemérés, tápszeradag kiszámolása és beadása, majd 20 perc fejés, h serkentsem a tejcsatornákat. Közben nem főztem, rendeltem kaját, nem nagyon takarítottam, segítségem nem volt, de inkább aludtam, hogy legyen tejem. A család annyit stresszelt engem a gyerek súlya miatt, hogy meggyőződésem, hamarabb abbahagyhattam volna ezt a kálváriát, ha nem idegesítenek. 1,5 hónap után sikerült, és végül 18 hónapos koráig szoptattam. A másodikkal már okosabb voltam: rájöttem, nem kell csak magammal meg a picivel foglalkozni, minden más messze mögötte van a fontossági sorrendben.
Virag, erdekelne priviben ki volt ez a tanacsado 😉 a 10 ml is normalis, csak ha kell huszpercenkent. Meg kellett volna tanitania fekve szoptatni, igy tudtal volna cicin a gyerekkel pihenni. Meg tapszert nem cumisuvegbol kellett volna, hanem szoptanitbol.
Nem te vagy a rossz anya, ezt neked nem is kellett volna tudnod, visoznt a tanacsadonak, a gyerekorvosnak, a szulesznonek, a vedononek, a csemcsemosoknek igen!! Hivatalbol!!! Es ahelyett hogy ekkora baromsagokat mondtak volna, segithettek volna szoptatni is. Megmutatni azt is hogy lehet pl kendoben szoptatni napi x orat hogy mellette elni is tudj. Mert eleg nagy az esely, hogy sikerulhetett volna.
Ja, hogy ok is hulyek hozza? Hogy az altralanos orvosi kepzesben (gyerekorvosoknak is) egy ora, azaz hatvan perc, amit a szoptatas temajanak szannak? Hogy a legtobb orvos nem kepzi magat a temaban, tanacsokat viszont osztogat magabiztosan? Ezen kellene valtoztatni.
Es a kismamaknak a terhesseg alatt elmondani, HOGYAN MUKODIK a szoptatas. Nem csak azt ecsetelni a szulesfelkesziton, hogy bolcsohalal es vegyel angelcare-t meg menjel tanfolyamra, hanem errol is beszelni. Ja, hogy ez nem anyagi erdeke senkinek?