A szoptatási tanácsadó sem segített, ráadásul kiderült, hogy Balázs be is sárgult kicsit, tehát nem is akart magától annyit szopizni, mint más egészséges gyerek. Mondta a csajszi, hogy tegyem mellre, amikor csak kéri, aludjunk úgy, hogy mellettem van, akár egész nap is és csak szoptassak, szoptassak, szoptassak.
Egy besárgult gyerek, akit tegyek akkor mellre, amikor csak kéri? Hát mivel sárga (beteg, istenem!!!, ha máshonnét nézzük), alig fog felébredni és mivel újszülött, ezért alig lesz ereje enni. Ráadásul nem mondta a homeopátiás bogyókat, illetve a csodakapszulát sem, meg azt sem, hogy nem tragédia, ha nem megy a szoptatás azonnal. És hogy ez egy icipici baba, hogy normális, ha ennyit vagy annyit eszik x idő alatt. Senki, konkrétan senki nem mondta ezt nekem, még ő, a szoptatási tanácsadó sem, pedig legalább tízezer forint lett volna, hogy házhoz jön. Ki is fizettem volna, nem arról van szó, csak mormogjon varázsszavakat, kotyvasszon nekem üstben az udvaron békanyálas elixírt és örömmel megiszom!
És WHO ajánlás ide vagy oda, nem érdekelt, hogy a hat hónap az ideális! Szeretném, ha valaki (orvos, kutatók, a pápa, Einstein szelleme, Marie Curie reinkarnációja vagy akár a Dalai Lama is) elmondaná, mi az igazság az anyatej körül. Meddig kellett volna próbálkoznom ezzel? Meddig kellett volna bitang sok időt eltolnom (cici, tápszer, büfi, altatás)? És akkor még mondta a szoptatási tanácsadó, hogy az akár óránkénti mellretétel mellett még 24 órán belül kétszer fél órát fejjek is. MIKOR?!?!?!?! Na meg hogy sokat pihenjek. HOGYAN??? Mellemen a kisfiammal?!
Én egyébként szoptattam volna a fenti hat hónapnál tovább is, ne értsetek félre, de tényleg, csak nem volt mivel, nem volt miből, illetve nem volt elég. Erre van egy nagyon frappáns, ámde nem szalonképes megjegyzésem (avagy kakából nem lehet várat építeni). Én csak szerettem volna tisztán látni, hogy ha nincs tejem, vagy nincs rendesen, meddig szenvedjek, hogy félóra cici, meg aztán még egy negyedóra a tápszer, aztán még 10-15 perc a büfi és akkor még nem beszéltem arról, hogy az ember megtanul félkézzel gyereket cicin tartani, kezet mosni, tápszert készíteni, cumiztatni, pisilni (mert igen, hajnalban már ezt is tudom úgy, hogy ne ébresszük fel apaférjet), gépelni, olvasni, telefonálni. Ettem is volna, de azt olvastam valahol és egy ismerősöm is mondta, hogy akkor viszont bukni fog a baba. Egyszer ettem meleg vajaskenyeret – forrón vette meg a férjem a péknél, meleg volt, míg hazaért vele -, és tényleg sokat bukott szegény kisBalázs. Na, akkor erről ennyit.
Sőt, továbbmegyek: amikor elkezdtem kínlódni, kiderült, hogy nem vagyok ám egyedül a nyűgömmel. Sőt, az is kiderült, mindenki kudarcként ítéli, ítélte meg, jó sok önostorozással és bőgéssel, meg “kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához, Fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pálhoz” felállással, hogy nem tud szoptatni. Egy barátnőm orvosa mondta, hogy túllihegik a dolgot szerinte, átestünk a ló másik oldalára és ne legyenek bajai emiatt, így is nagyon jó anya.
Persze volt, aki ennek ellenére nem engedte másnak, hogy cumisüvegből etessék a babát, mert úgy gondolta, hogy akkor nem fog hozzá kötődni és mindezek mellé még napi hatszor egy órát fejte, feji a tejét. Kórházi mellszívóval. Minden elismerésem az övé.
Virág története hamarosan folytatódik!
