Olvasónk, Jucuska küldte ezt a posztot, válaszul mintegy arra, amit az ingatlankeresés nehézségeiről és ez eladók/ügynökök bénázásairól írtam. Hát igen, a másik oldalon sem éppen rózsás a helyzet…
Mint azt Peregrina posztjánál már írtam, mostanában kényszerűségből szüleim ingatlanjainak eladásával foglalkozunk családilag. Nem gondoltuk, hogy ennyire nehéz lesz, és hogy akár szociológiai tanulmányt is írhatnánk az eddigi tapasztalatainkból.
De vegyük is szépen sorjában, most elsősorban a Balaton-felvidéki nyaralóval kapcsolatos élményeimet írnám le.
Az ötlet megfogalmazódása után valóban fogalmazni kezdtünk – ingatlanhirdetést. Próbáltuk kikerülni a Peregrina által felsorolt hirdetői bakikat, csináltunk szép képeket, szöveget fogalmaztunk, próbáltunk az adott körülmények között a legtöbb információt beletömni a hirdetésbe úgy, hogy az mégse legyen zsúfolt. Kinéztük, hova töltsük fel, tájékozódtunk, hol mennyibe kerül a hirdetés, vagy ingyenes, esetleg éppen arra a kategóriára specializálódott honlapra vadásztunk, és végül megtörtént a feltöltés ide is, oda is. Kérésünket, hogy ingatlanközvetítők ne keressenek mindenhol bepipáltuk, az ár irányár, hogy lássák, alkudni lehet (így is jóval a piaci és eszmei értéke alatt vagyunk).
És megérkeztek az első telefonok – hatalmas lelkesedéssel szóltam bele, mire kiderült, hogy ingatlanos. És a második, harmadik, negyedik hívó is. Mikor már a tízedik hívásnál is az XY ingatlanirodától hívtak, a mobilom összetörésén gondolkodtam. De sebaj, beletörődtem, hogy akkor „ilyenekkel” is le kell ülni beszélgetni, ezek szerint most övék a piac, szüleim alá is írtak egy pár nem kizárólagos szerződést velük.
Ennek ellenére tovább ötleteltünk, így került ki egy hatalmas tábla a nádtetős parasztház kapujára, és készült egy honlap tele képekkel, videóval és egy szívhez szóló felhívással. Ezt a honlapot időnként megosztom a fb-on, de már lassan félek, hogy az ismerőseim emiatt törölni fognak az ismerőseik közül, úgyhogy próbálok ezzel is csínján bánni.
És egyszer-egyszer hirtelen megcsörren a telefonom.
Az első kategória az „éppen erre jártam, és hej, de szép ez a házikó” típus. A következő kérdése, hogy most van itt, meg tudja-e nézni… Ilyenkor gondolkodóba esek, ha most elindulok Budapestről, az még több mint 2 óra, na meg a gyerekért is mennem kell az óvodába, addig ő nem vár, szóval a válaszom, inkább beszélgessünk kicsit a házról, aztán eldönti, ezek után is meg akarja-e nézni. Van, aki köti az ebet a karóhoz, hogy ő igenis meg akarja nézni, ne hablatyoljak itt mindenféléket, de azért a többség meghallgat.
Itt jön a következő kategória, a „hogyéadja” típus. Ezt azért nem szeretem, mert az összeg elhangzása után amolyan Arany Jánososan „szó bennszakad, hang fennakad”, és hiába ecsetelem a ház szépségeit töviről hegyire, ő már rég megbánta, hogy egyáltalán tárcsázta a megadott számot.
Akkor van a kötekedő, aki már megtekintés előtt elmondja, hogy hát kicsi a kert, meg a nádtető 10 évenkénti rendberakása milyen sokba kerül, meg bent biztosan vizesedik, és hát amúgy is, mint kezdjen egy 180 nm-es házzal.
A következő valószínű értékbecslő OKJ-s tanfolyamot is végezhetett, mert határozottan kijelenti, hogy ez csak a felét éri annak, amennyiért mi áruljuk, és hogy az, akinek nincs pénze a rezsire, az nem fog ilyen házat venni. Mire válaszul megjegyzem, hogy nem is az az embercsoport a célközönségünk, akinek még rezsire sincs pénze.
Van, aki szerint ennyi pénzért már akár vehetne egy hatalmas telket, amire felhúzhatna egy ugyanekkora házat, és akkor az mégiscsak újépítésű, és nem ilyen ósdi. És még hasonlatokkal is bombáz, hogy ha egy ember választhat, hogy ugyanannyi pénzért egy új, vagy használt kocsit vesz, akkor inkább az újat veszi. Én pedig már olyan ideges voltam, hogy egy másik hasonlattal éltem, miszerint ez a ház pedig olyan, mint egy oldtimer, ami egy felújított régiség, amiben leginkább az eszmei értéket és az esztétikumot kell értékelni és megfizetni.
Vannak a külföldre szakadt magyarok, akik időnként hazalátogatnak, és meglátják a házat, amitől honvágyuk lesz, és elmondják, hogy idővel haza szeretnének települni, és milyen jó is lenne egy ilyen mesebeli házikóban éldegélni. De az ilyenek az első egy-két beszélgetés után eltűnnek, mint szürke szamár a ködben, és akárhányszor akarom hívni egy találkozó megbeszélésére, sosem elérhetőek.
És persze vannak a nézelődök, akik nyáron kerékpározás, kutyasétáltatás, kocsikázás közben mennek el a ház előtt, és ha szerencséjük van, a családunk valamelyik tagja éppen lent nyaral, így meg is tudja nekik mutatni a házat. Ilyenkor persze ügyelnünk kell arra, hogy a fű szépen le legyen nyírva, a gyermek után lehetőleg ne maradjon semmiféle elhagyott játék a földön házszerte, be legyen vetve az ágy, szépen el legyen mosogatva, vagy legalábbis legyen bepakolva a mosogatógépbe, és a fürdőszoba se legyen koszos, valamint, mikor szüleim labradorja még élt, akkor arra is, hogy a kutya ne ugrándozza körbe és nyalja halálra az érdeklődőket. Ez a típus leginkább tényleg csak nézelődik, esze ágában nincs vásárolni, mert, mint a legtöbb magyarnak, neki sincsenek megtakarításai. De olyan szép a ház, hogy egy ingyen nézelődés belefér, mi meg csak halványan reménykedünk, hogy hátha mégis ott lapul a hátsó zsebében a teljes összeg.
Mert nekünk nem marad más, csak a reménykedés, hogy egyszer, végre valaki ugyanannyira beleszeret a házba, mint annak idején mi, és értékeli azt, hogy ennyit törődtünk vele, és talán még pénze is van, és nem kezd el garasoskodni az áron. Én még optimista vagyok, remélem, minél hamarabb megérkezik egy ilyen ideális vevő.
