Nem olyan régi ez a történet, és olyan felemás az érzésem, ha néha-néha eszembe jut az a vasárnap délután. A körülmények ugyan nem túl vidámak, amelyek közepette megesett ez az egész, a végkifejlet azonban mégis jó lett, sőt, még szépnek is mondanám.
Gondolom, sőt tudom is, hogy nem csak velünk fordult elő sajnos, hogy hiába a hosszú hétvége, elseje péntekre esett, és így nem kaptam meg a fizetésem. Hó végére természetesen elfogy már a rettenetesen sok közalkalmazotti fizetés, és ha egy lap, ahová írok, nem utalt volna valamennyit hét közben, akkor nincs miből bevásárolnom a hétre.
De elvásároltam azt a kis pénzt, annak tudatában, hogy ha másra már nem is telik fizetésig, de legalább enni lesz mit.
(Jó, hát abba most ne menjünk bele, hogy ez most mennyire gáz, pedig mindketten dolgozunk, gyereket terveznénk, stb…)
S persze, amikor elmentünk Szicíliába nászútra, akkor tudtuk, hogy ez majd fájni fog, de elmentünk, és naná, hogy megérte! Így is.
Szóval pénz nuku, viszont nekem maradt munkám hétvégére is, sőt, pontosan alkalmasnak látszott az idő arra is, hogy végre belekezdjünk a régóta halogatott nagytakarításba, ablakpucolással, portörléssel.
A férjem elment szombat este találkozni barátokkal, én addig melóztam otthon. Másnap estig legkésőbb le kellett adni a munkát, belehúztam éjjel, hogy maradjon még idő a takarításra is. Másnap dél körül jön haza, és lobogtat egy ezrest!
El nem tudtam képzelni, hogy ezt most honnan szerezte, kölcsön kért talán? Annak nem örültem volna.
De nem, hanem egészen egyszerűen találta, mikor jött fel a metróból. Nofene! Ritkán van az embernek ilyen szerencséje, én még sosem találtam pár forintnál többet. És ez most éppen jól jött. Elfogyott a tej, és jól jönne még pár apróság.
Mi tagadás, örültünk. Meglettünk volna enélkül is, de az ember mindig örül, mikor váratlanul szerencse éri. Még ha csak ilyen kicsi, éppen csak szerencsécske, de ez is ajándék.
És így legalább meglett a vasárnap délutáni közös program is: szépen kézen fogtuk egymást, vettem a kosarat, és elmentünk a boltba. Úgy gondoltuk, a bevásárlást összekötjük egy kis sétával. Nekem is jólesett kimenni kicsit a friss levegőre, igaz, esőre állt már az idő, de kellemesen meleg volt, és jólesett együtt lenni, beszélgetni. Ez még jobb is volt, mint hogy váratlanul némi pénz állt a házhoz.
De az sem jött rosszul. A férjem vágyott valami sütiféleségre, de kiszámoltam, hogy a palacsinta ebbe már nem biztos, hogy belefér. Keringtünk a boltban, hogy mit vegyünk, mi mennyi, aztán végül vacsorára lett egy túrós derelye tejföllel, hogy az édesség is meglegyen, és még egy üveg olcsó bor is belefért, hogy a takarításhoz is legyen egy kis kedvcsináló. Ment a vacillálás, de még annak is örültük, hogy sikerült így kisakkozni, hogy mennyi az annyi.
Aztán láss csudát, a kasszánál pont 1000 Ft-ot kellett fizetnünk! Vicces, nevettünk is, hogy ez valahogy így lett kitalálva.
Fél szemmel láttam még, hogy a férjem a kis csokikat nézegeti sorban állás közben (dettó, mint a gyerekek, akiknek ez oda van pakolva), de visszateszi, mert az már nem fért bele. Erre ismét csak mit ad isten! kifelé menet talált egy szelet csokit, amit valaki nyilván elejtett. Ez sem esett rosszul.
Mielőtt bárki rosszra gondolna: szétnéztünk, hogy vajon a közelben van-e valaki, aki elhagyhatta, és ugyanezt tette ő is, amikor a pénzt találta. Mindkettőnk olyan fajta, aki visszaadja a jogos tulajdonosának a talált dolgokat, feltéve, hogy az fellelhető (csináltam már olyat, hogy szaladgáltam a tulajdonos után talált tárgyakkal). Ezek nem olyan esetek voltak, hanem olyanok, amikor úgy gondolta a Magasságos, hogy kicsit rámosolyog erre a két balfékre, hadd örüljenek kicsit 🙂 Köszönjük, mindenesetre.
Aztán megfőztem a derelyét, zsemlemorzsát pirítottam hozzá, és nagyon jólesett mindkettőnknek. Koccintottunk a borral a kedvenc kis régimódi pöttyös pohárkánkkal, ami nászajándékba kaptunk, aztán nekiálltunk törölgetni, súrolni, porszívózni, felmosni.
Végül is szép vasárnap délután volt…
Szép sztori. Igen, lesz valahogy mindig. Bár gyerekkel együtt rossz érezni, hogy… meg kellene venni a bérletet… Be kellene fizetni a családi napközit… A bank már hétvégén is hívogat… Küldözgetik a felszólításokat… Első a kaja… Ok, az olcsóbbat… Nem, kicsim, a mini virsli drága…
Igen, megértem azokat akik azt mondják szomorú a történet, mert valahol tényleg nem így kellene lennie. De ha belegondolok, én gyakorlatilag így neveltem fel a fiamat. Az apukája 3 éves korában elment, és onnantól egy fillérrel nem támogatta. Mindent egyedül, egy fizetésből kellett előteremteni. És valahogy mindig jutott amire szükség volt. Egyszer még egy nagy meló is az ölembe esett, és el tudtunk menni 4 napra, egy igazi szállodába 🙂 Én úgy gondolom, semmiben nem szenvedett hiányt, és ez jó érzéssel tölt el, még ha nem is volt mindig könnyű, és azért előfordult hogy én egy hétig vajas kenyeret reggeliztem-vacsoráztam, hogy neki jusson szalámira is.
Én ezt egyáltalán nem tartom sem szomorúnak, sem elkeserítőnek, sem felháborítónak. Éppen ellenkezőleg! Így jelzi az élet, hogy nem kell parázni.
Én konrétan dühös lettem, ahogy olvastalak, mert lejött az írásadiból, hogy minketten diplomásak vagytok és ilyen filléres gondjaitok vannak. XXI. század Magyarország!
Amúgy irigyellek az életszemléletedért, hogy még itthon vagytok és nem menekültük innen….
A történet kedves volt, tényleg szerencse az ilyen, meg értem, hogy jól jött….
Az keserít el, hogy ez van ebben az országban…. 🙁
Ez egy szép, keserédes, elgondolkodtató írás így péntek reggelre. Eszünkbe juttatja, hogy még a nem túl kellemes időszakokban is történhetnek velünk apró “jóságok”, amik mégis szebbé teszik az életünket, és erőt adnak az optimista folytatáshoz. Köszönöm, Peregrina! 🙂
Ettől a történettől nagyon szomorú lettem. 🙁 Persze az remek dolog, hogy ilyen pozitívan szemlélitek a világot, értem én, hogy minden pici szerencsének örülni lehet, kell is, de hogy egy fiatal, értelmiségi házaspár már a gyermekvállalás előtt ilyen nehezen jöjjön ki a fizetéséből, az elég elkeserítő! 🙁
Ez aranyos. 🙂
Nálunk rendszeresen megtörténik, hogy pont úgy, pont az, pont annyi jön össze, amennyi kell. Így voltunk a házvásárlással is.
Három éve keresgéltük álmaink házát. Találtunk egyet, ami tetszett, ekkor kezdtük árulni a lakásunkat. Másfél évig hiába vártuk a vevőt és pont, amikor feladtuk volna az egészet, meglett.
De nem volt hova mennünk, mert a kinézett házról közben lecsúsztunk. Három hónapunk volt a kiköltözésig. Egy hónap alatt megtaláltuk álmaink házát, újabb egy hónapba telt a mesteremberek előkerítése és a maradék egy hónap alatt elkészült a felújítás, beköltözés, belakás. Természetesen pont kijöttünk a pénzünkből. Következő egy hónap múlva megszületett a második babánk. Egyszerűen minden jól jött ki! És imádunk itt lakni.