Nem olyan régi ez a történet, és olyan felemás az érzésem, ha néha-néha eszembe jut az a vasárnap délután. A körülmények ugyan nem túl vidámak, amelyek közepette megesett ez az egész, a végkifejlet azonban mégis jó lett, sőt, még szépnek is mondanám.
Gondolom, sőt tudom is, hogy nem csak velünk fordult elő sajnos, hogy hiába a hosszú hétvége, elseje péntekre esett, és így nem kaptam meg a fizetésem. Hó végére természetesen elfogy már a rettenetesen sok közalkalmazotti fizetés, és ha egy lap, ahová írok, nem utalt volna valamennyit hét közben, akkor nincs miből bevásárolnom a hétre.
De elvásároltam azt a kis pénzt, annak tudatában, hogy ha másra már nem is telik fizetésig, de legalább enni lesz mit.
(Jó, hát abba most ne menjünk bele, hogy ez most mennyire gáz, pedig mindketten dolgozunk, gyereket terveznénk, stb…)
S persze, amikor elmentünk Szicíliába nászútra, akkor tudtuk, hogy ez majd fájni fog, de elmentünk, és naná, hogy megérte! Így is.
Szóval pénz nuku, viszont nekem maradt munkám hétvégére is, sőt, pontosan alkalmasnak látszott az idő arra is, hogy végre belekezdjünk a régóta halogatott nagytakarításba, ablakpucolással, portörléssel.
A férjem elment szombat este találkozni barátokkal, én addig melóztam otthon. Másnap estig legkésőbb le kellett adni a munkát, belehúztam éjjel, hogy maradjon még idő a takarításra is. Másnap dél körül jön haza, és lobogtat egy ezrest!
El nem tudtam képzelni, hogy ezt most honnan szerezte, kölcsön kért talán? Annak nem örültem volna.
De nem, hanem egészen egyszerűen találta, mikor jött fel a metróból. Nofene! Ritkán van az embernek ilyen szerencséje, én még sosem találtam pár forintnál többet. És ez most éppen jól jött. Elfogyott a tej, és jól jönne még pár apróság.
Mi tagadás, örültünk. Meglettünk volna enélkül is, de az ember mindig örül, mikor váratlanul szerencse éri. Még ha csak ilyen kicsi, éppen csak szerencsécske, de ez is ajándék.
És így legalább meglett a vasárnap délutáni közös program is: szépen kézen fogtuk egymást, vettem a kosarat, és elmentünk a boltba. Úgy gondoltuk, a bevásárlást összekötjük egy kis sétával. Nekem is jólesett kimenni kicsit a friss levegőre, igaz, esőre állt már az idő, de kellemesen meleg volt, és jólesett együtt lenni, beszélgetni. Ez még jobb is volt, mint hogy váratlanul némi pénz állt a házhoz.
De az sem jött rosszul. A férjem vágyott valami sütiféleségre, de kiszámoltam, hogy a palacsinta ebbe már nem biztos, hogy belefér. Keringtünk a boltban, hogy mit vegyünk, mi mennyi, aztán végül vacsorára lett egy túrós derelye tejföllel, hogy az édesség is meglegyen, és még egy üveg olcsó bor is belefért, hogy a takarításhoz is legyen egy kis kedvcsináló. Ment a vacillálás, de még annak is örültük, hogy sikerült így kisakkozni, hogy mennyi az annyi.
Aztán láss csudát, a kasszánál pont 1000 Ft-ot kellett fizetnünk! Vicces, nevettünk is, hogy ez valahogy így lett kitalálva.
Fél szemmel láttam még, hogy a férjem a kis csokikat nézegeti sorban állás közben (dettó, mint a gyerekek, akiknek ez oda van pakolva), de visszateszi, mert az már nem fért bele. Erre ismét csak mit ad isten! kifelé menet talált egy szelet csokit, amit valaki nyilván elejtett. Ez sem esett rosszul.
Mielőtt bárki rosszra gondolna: szétnéztünk, hogy vajon a közelben van-e valaki, aki elhagyhatta, és ugyanezt tette ő is, amikor a pénzt találta. Mindkettőnk olyan fajta, aki visszaadja a jogos tulajdonosának a talált dolgokat, feltéve, hogy az fellelhető (csináltam már olyat, hogy szaladgáltam a tulajdonos után talált tárgyakkal). Ezek nem olyan esetek voltak, hanem olyanok, amikor úgy gondolta a Magasságos, hogy kicsit rámosolyog erre a két balfékre, hadd örüljenek kicsit 🙂 Köszönjük, mindenesetre.
Aztán megfőztem a derelyét, zsemlemorzsát pirítottam hozzá, és nagyon jólesett mindkettőnknek. Koccintottunk a borral a kedvenc kis régimódi pöttyös pohárkánkkal, ami nászajándékba kaptunk, aztán nekiálltunk törölgetni, súrolni, porszívózni, felmosni.
Végül is szép vasárnap délután volt…
