Minden anya életében eljön az a pillanat, amikor a gyerekei már nem vele akarják tölteni az óév búcsúztatóját.
Bizony, most, amikor úgy várod, hogy picit nagyobbak legyenek a gyerekeid, és majd le lehet passzolni őket a nagyinak, hogy végre ne alkoholmentes pezsgővel, és ártatlan puszival köszöntsd a beköszönő új évet, hanem valami sokkal vadabbal, talán elképzelhetetlennek tartod, de egy-két év, és a gyereked akkor sem akar veled mulatni, ha Te kifejezetten kérnéd erre.
Tudom, mert nálunk már elérkezett ez az idő. A három éves fiamnál…
Úgy történt, hogy családlátogatásra mentünk a két ünnep között, és amikor már épp indultunk volna haza, a középsőnk úgy döntött, hogy ő maradni akar.
Nem csodálkoztam, mert épp fejbúbig merült a dackorszakban, akkor is nemet mond elsőre, ha nem is akar, de amikor a készülődés során sem gondolta meg magát, elnyúlt az arcom.
Először automatikusan bánatosan néztem rá, mert a dackorszakban – szigorúan csak nála! – ez segít, de aztán hirtelen rádöbbentem, hogy ebben a helyzetben ez irtó nagy melléfogás lenne tőlem, úgyhogy egyből rendeztem az arcizmaimat.
Melléfogás, mert örülnöm kellene, hogy a három évesem van olyan stramm, vagány kölyök, hogy nem arra megy, amerre a tömeg húzza, hanem mer önálló döntéseket hozni, és ahhoz tartja is magát. Úgyhogy partnerként kezelve rendeztük a továbbiakat, de azért a szívem belefacsarodott, milyen könnyen mond le rólunk.
Amikor felfogtam, hogy ez most tényleg nem a dackorszakból eredő ellenkezés, hirtelen felismertem, hogy mennyire emberi ő is, a maga egy méterével, hogy most év végére besokallt az állandó vetélkedésbe a testvéreivel, hogy megunt folyamatosan a figyelmünkért küzdeni, elege van az átható hangzavarból, meg úgy egyáltalán, ő most vidéki nagymamázni akar tyúkokkal, biciklizéssel, mackónadrággal, szirupos teával, és pont.
Mit tehettem volna mást, azon kívül, hogy elfogadom a kérését? És bár többször rákérdeztünk még, hogy biztos-e a döntésében – persze ő megingathatatlan volt –, de végül nélküle indultunk el.
Különös érzés volt, mennyire felzaklatott engem ez az elválás. Mert most nem én passzoltam le a gyerekeket a nagyszülőkhöz, hogy picit feltöltsem lemerült energiakészletemet, nem én kértem az apjuktól egy szabad délutánt, hogy kiszellőztessem a fejem a gyerekzsivajtól, hanem minket, engem pattintott le az egyik gyerekem!
De titkon büszke voltam magunkra, hogy szülőként hagyjuk a gyerekeinket szabadon dönteni, hogy nem próbáltuk meg befolyásolni, ne adj isten, zsarolni, hanem elfogadtuk a kérését, és hagytuk, hogy maga tapasztalja meg döntése következményét.
És úton hazafelé eszembe jutott, hány ilyen szituáció áll még előttünk: amikor először megy több napos osztálykirándulásra, amikor először nem jön haza éjjel a gyerek, mert ott alszik a barátnőjénél, amikor először dönt úgy, hogy inkább a barátaival megy nyaralni, amikor először megy önállóan külföldre, és amikor összepakolja a szívéhez közel álló dolgokat, és elköltözik…
Tudtam, hogy lesznek ilyen alkalmak, de megdöbbentem, hogy ennyire korán kezdődik. És bevallom, az új év köszöntésekor elmorzsoltam egy könnycseppet, mert bár nem ez volt az első külön töltött éjszakánk, de most először aludt máshol a testvére nélkül. Nagyon hiányzott a többiek mellől!
De aztán hirtelen elvigyorodtam, mert eszembe jutott a szinte nagykorú unokahúgom, aki arról panaszkodott, hogy idén a szüleivel fog szilveszterezni, mert ahová menne, oda nem engedik el.
Az enyém három éves, és a szülei nélkül szilveszterezik… Ugye, hogy mennyivel könnyebb a fiúkkal? 🙂
Remélem, minden gyerek épségben hazaért a mulatságból! Az enyém időközben megérkezett, és mindennél jobb volt az ölembe kapva egybeolvadni!
Boldog új évet minden Ursula-olvasónak! Köszönjük, hogy 2013-ban velünk tartottatok!
2014-ben is várjuk írásaitokat, és szívesen vesszük, ha olvassátok a mi írásainkat!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: