Ha beütöd a google-ba azt, hogy „csúfolták, öngyilkos lett”, akkor megdöbbentően sok találatot dob ki. Kamaszokról, akik 12-13-14-15-16-17 évesen próbálták eldobni az életüket társaik zaklatása miatt. Értjük: elég, ha néha kicsit gyöngének mutatkozik valaki, nem tud hirtelen ütős választ adni a gúnyolódásra, nem állnak mögötte hétpróbás cimborák, és máris kegyetlen zaklatások és gúnyolódások tárgya lesz. Értjük???
Lehet, hogy családi gondok húzódnak meg a háttérben, amik miatt a kamasz sebezhetőbb és érzékenyebb mint a többi – ez pedig manapság egyáltalán nem megy ritkaságszámba. De az is lehet, hogy alkatilag csendesebb, zárkózottabb, befelé fordulóbb valaki, vagy valamiben elüt az átlagtól: mondjuk balettozik, vörös haja van, nyúlajka, vagy barna bőre, szokatlanul öltözködik, stb. Vagy ha nem is különbözik semmiben, de ráfogják, hogy más, és ez önbeteljesítő jóslatként fog működni. Kimeríthetetlen a tárháza azoknak az okoknak, amik miatt egy közösség rászáll a gyengébbre, és addig marja, amíg lehet.
Mert nem csak a felnőttek tudnak kegyetlenek lenni egymással, hanem a gyerekek is. Ráadásul ők még nem is minden esetben vannak tisztában tetteik következményeivel. (Jó kérdés, hogy vajon miért nem? Talán nem tanították meg nekik?)
A kamaszok között falkaszellem van, az egyik a másikat viszi bele a hülyeségbe, és aki ezért vagy azért nem akar részt venni benne, azt kiközösítik. Egy sérülékeny tizenpár éves gyerek számára pedig nincs annál rosszabb, mint ha kidobja a banda, így aztán – akár jobb meggyőződése ellenére is – ő is követi a vezérürüt. Csak nehogy egyedül maradjon, a többiek gúnyolódásának céltáblájaként!
Mint ez a székesfehérvári fiú, aki a minap akarta eldobni az életet magától. Iskolatársai folyamatosan kegyetlenkedtek vele, arcon köpték, megütötték, csicskáztatták, ő pedig nem bírta már tovább, és leugrott az iskola aulájának legfelső emeletéről. Most kórházban fekszik, kómában, és reméljük, hogy felépül!
Az eset azonban még abban az iskolában sem egyedülálló, hiszen karácsony előtt egy másik fiú is erre a végzetes lépésre szánta el magát ugyanabban az iskolában: vonat elé ugrott.
Nem tudom, az iskola vezetésének, pedagógusainak vajon nem tűnt-e föl, hogy valami nagy baj van. Egy öngyilkosság nem volt elég figyelmeztető jel arra, hogy nekiálljanak megvizsgálni az okokat, és kideríteni, hogy miért szánja el magát egy fiatalember arra, hogy eldobja az életét? Tényleg, minek kell történnie ahhoz, hogy odafigyeljenek, és komolyan vegyék a dolgot? És a szülők sem láttak semmit? Számomra felfoghatatlan. Elvégre sérülékeny korban levő, már nem felnőtt-még nem gyerek emberekről van szó, akikre akkor is vigyázni kell, oda kell figyelni, ha ők maguk olyanok, mint a smirglipapír.
S mint fentebb írtam, nem egyedülálló jelenségről van szó, hanem olyanról, ami világszerte már-már riasztó méreteket ölt. Időről időre megjelennek a médiában olyan hírek, hogy egy kamasz már nem bírta tovább társai zaklatását, vagy a máshonnan rá nehezedő nyomást, és csak az öngyilkosságban látta a kiutat. Még egyszer: tizenéves kamaszokról van szó, nem egyszer még általános iskolába járó gyerekekről! Fel tudjuk ezt fogni?
Ráadásul a világháló új területet nyitott meg a zaklatások számára. A lelki terror új területe, hogy az áldozatról kínos képeket, videókat vagy szöveget tesznek föl a zaklatók, megpróbálják az interneten lejáratni. Tényleg elég, ha rákerestek a google-ön, rengeteg ilyen eset van! Van, aki metró elé ugrik, felakasztja magát, leugrik valahonnan… Legyen nekik könnyű a föld!
Nekünk pedig azon érdemes elgondolkodnunk, hogyan történhetnek meg ezek a dolgok, és kik a felelősek azért, hogy ilyen gyakoriságban jutnak el idáig a dolgok?
Megnéztem a belinkelt videó első 2 percét, aztán leültettem a 12 éves lányomat és megnéztük együtt is…. Aztán beszélgettünk….
Azt hiszem hasznos volt….
A szülőnek kell a gyermekét önismeretre és a közösségben való helytállás mikéntjére nevelni, tanítani. Ha biztos támaszt érez a gyerek az mindig erőt is ad számára. Elsősorban lelki erőt, önbizalmat saját értékeinek felismerését már kicsi kortól. A falka szellem pedig már kicsi korban ott van. A szülő pedig ne hagyja gyermekét legyűrni! Erősítse és szeresse nagyon, nagyon!
Nem megyek bele a részletekbe, de kamaszkoromban én is csúnya dolgok áldozata voltam. Általános suli 7-8 osztályában, amikor a fiúk elkezdtek begolyózni a tesztoszterontól, rengeteget bántottak és sikk lett, menő lett engem piszkálni, tettlegesen is. Két éven át, minden nap.
Én szerető családból jövök, mégsem tudtam senkivel megbeszélni. Anyukámnak mindig csak annyit voltam képes mondani az egészről, hogy szekálnak. Ő meg azt hitte, hogy csak beszólnak ezt-azt néha. Ezért nem tudta elég komolyan venni, mert fogalma sem volt, mi volt valójában. Mindig azt mondta, hogy ne vegyek róluk tudomást. Én próbáltam, de akkor sem hagytak békén. Minden szünetben és a suli után hazafelé is ez ment. A ballagást úgy vártam, mint a megváltót. Ezzel nekem véget ért a gyötrelem, de legalább tíz évembe tellett, mire elhittem magamról, hogy szerethető vagyok a másik nem számára és nem vagyok bányarém, sem valamilyen alsóbb rendű véglény mindenki máshoz képest. Mert ezt hittem magamról miattuk, teljesen megdönthetetlenül.
Az öngyilkosság viszont soha fel sem merült bennem. Igaz, akkor még nem volt internet és nem durvult még el ennyire a világ.
Ilyenkor, amikor ilyesmiket olvasok, mindig elborzadok attól, hogy milyen jövőjük lesz a gyerekeimnek. Remélem, őszintén és nagyon-nagyon, hogy az ő generációjuk megváltoztatja majd ezt a tendenciát.
Nagyon elszomorító és egyben felháborító ilyeneket hallani vagy olvasni.
Én egy olyan gimnáziumban végeztem, ahol aki nem tudott a lábán megállni azt könyörtelenül kiközösítették és kinézték.
Én magam is csendes, visszahúzódó voltam addig, amíg ide be nem kerültem. Rá kellett jönnöm, ha nem védem meg magam, nem állok ki magamért én is a terror áldozata leszek.
Dühösen néztem az osztálytársaimat, az iskolatársaimat, hogy hogyan képesek ilyenre. Én igyekeztem mindenkivel jóban lenni, sose voltam a része annak a közegnek, akik bántották a másikat. Sőt én mindig megvédtem azt, akit kellett!
A gyerekek iszonyat kegyetlenek tudnak lenni. Pontosan azért, mert sok az olyan szülő, aki arra tanítja a gyerekét, hogy erőszakkal védje meg magát. Már a bölcsődében megfigyelhető. Az egyik kisfiú arconharapta nálunk a másikat, mert a szülők ezt tanítják neki. Védd meg magad, bántsad!
És az öngyilkosság csak egy. Rengetegen isznak, és lövik ki az agyukat, hogy ne kelljen gondolkozni (drogok, számítógépfüggőség, stb.).
Kedves “cc” köszönöm a kiegészítést, s hogy más szempontból is rávilágítottál. Persze, egy amúgy is leterhelt tanárnak már nincs energiája arra, hogy minden egyes gyerekre külön odafigyeljen. (Éppen tegnap beszélgettem tanárokkal, akik pont arra panaszkodtak, hogy az új törvény és a vele járó új helyzet miatt már se kedvük, se energiájuk többet dolgozni, mint amennyi elő van írva.)
Viszont ebben az iskolában már volt egy tragédia nemrég, itt utána kellett volna járni dolgoknak.
És persze az örök kérdés: a szülők felelőssége. És ebben teljesen igazad van. Aki borzalmas családi környezetben nő fel, töréseket szenvedett el, nem áll mellette a család, az hajlamosabb lesz arra, hogy csak az öngyilkosságban találjon kiutat. Amikor gimis voltam, nekem is volt egy közeli jóbarátom, aki öngyilkos lett. Elvált szülők, hisztérikus, manipulatív anya. Ennyi. Én “megúsztam” a gyerek- és kamaszkoromat (három botrányos válás) azzal, hogy mindkét csuklómat összeégettem cigarettacsikkel.
Szóval valami nagyon nem oké. Milyen társadalom az, ahol kamaszok az öngyilkosságba menekülnek?
Bevallom, sokkol a téma még mindig, és nem tudok indulatok nélkül beszélni róla.
Én egy olyan megállónál szállok buszra délutánonként, ami egy “felzárkóztató”, vagyis speciális igényű gyerekek általános iskolája mellett van (enyhén szellemi fogyatékosok, magatartászavarosok). A buszmegállóban kergetőznek, azzal szórakoznak, hogy ki mer a kocsi elé ugrani, hajmeresztőek és ijesztőek néha. Egymással kíméletlenek, de nehéz megállapítani, hogy hol kezdődik a cikizés, és ki-mennyire veszi komolyan, lelki alkat kérdése… Lehet, hogy mégis az jár jól, akit anyuci-apuci autóval visz iskolába, sokáig? Középiskolában már ez elképzelhetetlen… A rossz családi háttér, ami manapság tipikus, lehetetlenné teszi a segítséget. Ha minden gyereket elvennének a rossz szülőktől, akkor ki nevelné ezeket a gyerekeket? A szeretet és odafigyelés csak kevesek privilégiuma.
Erről a hírről egy klasszikus jutott eszembe, már amikor először hallottam. És azóta nem megy ki a fejemből.
“Az öngyilkossághoz lett volna igazán kedvem. Kiugrani az ablakon. Valószínűleg meg is csináltam volna, ha biztos vagyok benne, hogy rögtön betakarnak. Azt utáltam volna, hogy egy csomó szivar körülálljon, a szemük kocsányon lógjon, én meg ott feküdjek vérbe fagyva.” (J.D. Salinger: Zabhegyező)
Tinikoromban én is sokszor olvastam. Bár nem tudom a mai tizenévesek között is divat-e. De egy serdülőkorú még annyira labilis lelkileg, hogy elég egy rossz pillanat, amikor nem jut eszébe, hogy igenis van aki mellette áll, és támogatja. Vagy csak sokkal nagyobbnak érzi a rosszat, ami vele történik, mint ami jó van az életében. Szomorú. De sokszor hiába a legnagyobb odafigyelés is, nem tudnak mit tenni a körülötte élők.
Miből gondolod, hogy nem vette észre az iskola, hogy nem tettek semmit? Hogy nem vették komolyan? Pláne a szülők?
Évekkel ezelőtt öngyilkos lett egy diákom. Volt egy nagyon nagy törés az életében, amit nem tudott feldolgozni. Tudott róla a családja, mi is, az osztálytársai is. Támogattuk, segítettük, építgettük, szerettük. Járt pszichológushoz is. Aztán mégis. Elodázni tudtuk a tettét, megakadályozni nem. Túlélni se volt piskóta.
Szakiskoláról van szó a cikkben. A közhiedelemmel ellentétben a szakiskolába kerülő gyerekek többsége nem hülye, hanem sérült. Néhányan fizikailag, páran szellemileg, de a legeslegtöbben lelkileg. Késsel kergetőző szülők, alkoholista apák, gyereküket eldobva bepasizó anyák, szegénység, éhség, nyomor, bújkálás a gyermekjóléti elől, intézet, sokkal idősebb pasi, sorolhatnám. Képzelj el egy 38 fős osztályt, ahol 20 gyereknek ilyen a háttere. A durvább sulikban pár évente cserélődik a tantestület harmada…
Ennek ellenére a csicskáztatást nem kell és nem is szabad elfogadni, de eltörölni nem az iskolai tiltással lehet. A buszmegállóban is tanár álljon? Ajtóig kísérjék? Ez csak a következmény.