Ha beütöd a google-ba azt, hogy „csúfolták, öngyilkos lett”, akkor megdöbbentően sok találatot dob ki. Kamaszokról, akik 12-13-14-15-16-17 évesen próbálták eldobni az életüket társaik zaklatása miatt. Értjük: elég, ha néha kicsit gyöngének mutatkozik valaki, nem tud hirtelen ütős választ adni a gúnyolódásra, nem állnak mögötte hétpróbás cimborák, és máris kegyetlen zaklatások és gúnyolódások tárgya lesz. Értjük???
Lehet, hogy családi gondok húzódnak meg a háttérben, amik miatt a kamasz sebezhetőbb és érzékenyebb mint a többi – ez pedig manapság egyáltalán nem megy ritkaságszámba. De az is lehet, hogy alkatilag csendesebb, zárkózottabb, befelé fordulóbb valaki, vagy valamiben elüt az átlagtól: mondjuk balettozik, vörös haja van, nyúlajka, vagy barna bőre, szokatlanul öltözködik, stb. Vagy ha nem is különbözik semmiben, de ráfogják, hogy más, és ez önbeteljesítő jóslatként fog működni. Kimeríthetetlen a tárháza azoknak az okoknak, amik miatt egy közösség rászáll a gyengébbre, és addig marja, amíg lehet.
Mert nem csak a felnőttek tudnak kegyetlenek lenni egymással, hanem a gyerekek is. Ráadásul ők még nem is minden esetben vannak tisztában tetteik következményeivel. (Jó kérdés, hogy vajon miért nem? Talán nem tanították meg nekik?)
A kamaszok között falkaszellem van, az egyik a másikat viszi bele a hülyeségbe, és aki ezért vagy azért nem akar részt venni benne, azt kiközösítik. Egy sérülékeny tizenpár éves gyerek számára pedig nincs annál rosszabb, mint ha kidobja a banda, így aztán – akár jobb meggyőződése ellenére is – ő is követi a vezérürüt. Csak nehogy egyedül maradjon, a többiek gúnyolódásának céltáblájaként!
Mint ez a székesfehérvári fiú, aki a minap akarta eldobni az életet magától. Iskolatársai folyamatosan kegyetlenkedtek vele, arcon köpték, megütötték, csicskáztatták, ő pedig nem bírta már tovább, és leugrott az iskola aulájának legfelső emeletéről. Most kórházban fekszik, kómában, és reméljük, hogy felépül!
Az eset azonban még abban az iskolában sem egyedülálló, hiszen karácsony előtt egy másik fiú is erre a végzetes lépésre szánta el magát ugyanabban az iskolában: vonat elé ugrott.
Nem tudom, az iskola vezetésének, pedagógusainak vajon nem tűnt-e föl, hogy valami nagy baj van. Egy öngyilkosság nem volt elég figyelmeztető jel arra, hogy nekiálljanak megvizsgálni az okokat, és kideríteni, hogy miért szánja el magát egy fiatalember arra, hogy eldobja az életét? Tényleg, minek kell történnie ahhoz, hogy odafigyeljenek, és komolyan vegyék a dolgot? És a szülők sem láttak semmit? Számomra felfoghatatlan. Elvégre sérülékeny korban levő, már nem felnőtt-még nem gyerek emberekről van szó, akikre akkor is vigyázni kell, oda kell figyelni, ha ők maguk olyanok, mint a smirglipapír.
S mint fentebb írtam, nem egyedülálló jelenségről van szó, hanem olyanról, ami világszerte már-már riasztó méreteket ölt. Időről időre megjelennek a médiában olyan hírek, hogy egy kamasz már nem bírta tovább társai zaklatását, vagy a máshonnan rá nehezedő nyomást, és csak az öngyilkosságban látta a kiutat. Még egyszer: tizenéves kamaszokról van szó, nem egyszer még általános iskolába járó gyerekekről! Fel tudjuk ezt fogni?
Ráadásul a világháló új területet nyitott meg a zaklatások számára. A lelki terror új területe, hogy az áldozatról kínos képeket, videókat vagy szöveget tesznek föl a zaklatók, megpróbálják az interneten lejáratni. Tényleg elég, ha rákerestek a google-ön, rengeteg ilyen eset van! Van, aki metró elé ugrik, felakasztja magát, leugrik valahonnan… Legyen nekik könnyű a föld!
Nekünk pedig azon érdemes elgondolkodnunk, hogyan történhetnek meg ezek a dolgok, és kik a felelősek azért, hogy ilyen gyakoriságban jutnak el idáig a dolgok?
