Szeretet nélkül

Mariposa szülővárosában több tragikus esemény is történt, ami kapcsán gondolatban visszarepült a múltba, ahol sokszor érezte kilátástalannak az egész életét. Mióta ezt a posztot megírta, két újabb fiatalember döntött úgy, hogy végleg hátat fordít a világnak. Négy fiatal fiú, akiket soha többé nem hozhat vissza senki és semmi. Figyeljünk oda szeretteinkre, egymásra!

A szülővárosomban megint történt egy haláleset. Nem lenne ez olyan furcsa, hiszen ha megszületünk e világra, akkor meg is halunk. De ami néhány hete történt, az megismétlődött. Egy fiatal srác felkötötte magát. Egy korábbi poszt már taglalta, hogy miért is lesznek öngyilkosok a fiatalok.

Bizony, nem figyelünk oda kellőképpen egymásra. Elrohanunk egymás mellett, éljük a kis életünket.

Jézus mondja: “Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Máté 11,28)

Igen a hívő ember számára, ez az egyetlen vigasz. Azonban néha jó lenne egy kedves szó embertársainktól vagy egy ölelés a családtagoktól illetve barátoktól.

Az egyik fiatalember, aki napokban vetett véget életének – amennyire az információim hiteles forrásból származnak -, csonka családból származott. Ahol az apa nem foglalkozott a gyerekekkel, illetve az anya is ott hagyta őket egy idő után egy másik férfi miatt, vagy talán csak azért, hogy elmeneküljön a ráhárult felelősség alól, és élje a saját életét.

Természetesen, nem tudom, mi volt az oka a fiú öngyilkosságának, mindenesetre a történetben fontos szerepet játszott a szeretet hiánya.

Ha mélyebben bele akarjuk ásni magunkat ebbe a témába, akkor azt is megvitathatjuk, hogy mennyire fontos, HOGYAN mutassuk ki a szeretetünket a másik ember felé. Ebben a témában tudnám ajánlani Gary Chapman könyveit (Egymásra hangolva, Szólóban, Gyerekre hangolva, Kamaszokra hangolva, stb.). Ezekben bemutatja az öt szeretetnyelvet és azok alkalmazását, amelyek megértésével és segítségével talán kicsivel közelebb kerülhetünk egymáshoz. Csak hogy értsük egymás nyelvét, érzéseit.

Mert többen vagyunk bajban, mint elsőre gondolnánk; nekem is megfordult tizenéves koromban, hogy be kellene fejezni ezt az életet. Egyszerűen azt éreztem, hogy nem szeret senki, senkinek se hiányoznék, ha nem lennék. Felesleges bármi erőfeszítés.

Miért? Elmondom.

 

Sokan nem hiszik el, de a szavaknak súlya van, de még mekkora, amit egy gyerek mélyen magában tud hordozni éveken keresztül feldolgozatlanul. Persze, valószínűleg hozzátartozik ehhez az is, hogy én se egy lelkileg kiegyensúlyozott családban nőttem fel.

Azt hiszem, hogy én úgy születtem bele ebbe a világba, hogy „ez az élet rendje” a család 3. gyerekeként. Lettem, mert így sikerült. Nem igazán akartak. Esetleg anyukám.

Ezzel akkor szembesültem, amikor apukám egyszer (illetve életem során többször is) azt találta mondani: „Már téged se akartunk, csak anyád nem védekezett!” Azt most nem kommentelném, hogy egy gyerek „elkészítéséhez” két ember kell, nemcsak egy nő, mert ez egy másik poszt témája lenne! Talán nem kell hosszan taglalnom, hogyan esik egy ilyen kijelentés egy, a világban épp a helyét kereső gyerek számára.

És ami azt illeti, gyakorlatilag örülhetek, mert én nem kaptam a derékszíjból, amikor „rossz” voltam, mint a bátyám és a nővérem. Ellenben a lelki terror alkalmazása egyre közkedveltebb lett a nevelésemben. Óvodás koromból emlékszem olyan alkalomra, amikor apukám hazajött a véradásból erősen illuminált állapotban. Kicsit még vérzett a karja és belelógatta a kádba, majd azt kiabálta, hogy elvérzik. Én bömböltem, mert sajnáltam és féltem, hogy tényleg ott hal meg. Az már eltörpült, és bagatellnek tűnik visszagondolva, mikor apukám külföldön dolgozott – én már kisiskolás voltam -, s legtöbbször azzal zsarolt, hogy ha nem írok neki levelet, akkor nem is szeretem. És ha nem írok, akkor nem is tud hozni nekem semmit, amikor hazajön. De ez sem volt túl jó érzés.

 

Visszatérve a fentebb már említett elmélethez röviden: Chapman szerint öt szeretetnyelv van, mindenkinek más és más a nyelve, mint ahogy az anyanyelvünk is különbözik. Ezen a “nyelven” szeretünk, és az ezen a nyelven közvetített szeretetet érezzük igazán. “Idegen” szeretetnyelven közvetített érzelmeket többnyire nem tudjuk szeretetkinyilvánításként elfogadni. Ilyenkor érezzük azt, hogy a párunk nem is igazán tudja kifejezni az irántunk érzett szerelmét.

Az öt szeretetnyelv a következő:

• Elismerő szavak
• Minőségi idő
• Ajándékozás
• Szívességek
• Testi érintés

Ezek közül mindannyiunknak van egy elsődleges szeretetnyelve, amely mélyebben hat ránk az összes többinél. Hasonlóan, ha nem beszéljük párunk elsődleges szeretetnyelvét, akkor ő valószínűleg nem érez kellő szeretet, még akkor sem, ha a többi nyelvet jól “beszéljük”.

Számomra a két legfontosabb szeretetnyelv az „elismerő szavak” és a „minőségi idő”. Valahogy ezek sose voltak jelen otthon. Ha esetleg jó jegyet vittem haza, akkor anyukám mindig azt mondta: „Ez a dolgod!”, „Ez természetes.” Anyukám hétfőtől péntekig, sokszor még szombaton is dolgozott. Így amikor hazajött, főzés, mosás, takarítás maradt rá, mert mindent egyedül látott el. Apukám nem vett részt a házimunkában, de abban az időben ez szinte természetes volt. Mondhatni, amióta az eszemet tudom (vagy amire legalábbis vissza tudok emlékezni), nem töltöttünk minőségi időt egymással. Soha nem játszottunk együtt. Néha a nagybátyám megjelent nálunk, akivel nagy szeretettel kártyáztam, dominóztam és társasjátékoztam. A testvéreim túl nagyok voltak, hogy velem játszanak.

 

Vannak olyan mondatok, amelyek örök sebet ütnek. Olyan fájdalmasak tudnak lenni, hogy még most is a fülemben csengenek. Két ilyen mondat a nővérem szájából hangzott el.

A nővérem egy nagyon szép arcú lány volt, illetve még mindig az. Tudta is ezt magáról tizenévesen. Egyszer azt mondta, hogy ő nagyon szép, de én se vagyok annyira csúnya. Azért ezt nem olyan könnyű egy anyának se lereagálni. Nekem se volt könnyű, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Évekkel később, amikor huszonéves voltam, és az én irányomba a fiúk semmilyen érdeklődést nem mutattak, akkor pedig azt mondta, hogy én nem kellek senkinek. Ez a kijelentés is teljesen szíven ütött.

 

Persze, az iskolatársak is tettek arról, hogy néha igazán rosszul érezzem magam. Általános iskola felső tagozatában volt két lány, akik úgy aláztak meg és rúgtak belém, ahogy akartak, illetve ahol és amikor tudtak. Az egészben az volt a szörnyű, hogy azt éreztem, hogy az osztályfőnököm sokkal inkább mellettük állt, mint mellettem, és valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez amiatt van, mert ők tehetősebb családból valók voltak. Az egészet tetézte még az is, hogy a páros számú osztály páratlanná vált (mármint a lányok számát illetően), amikor a barátnőm hatodik osztályban kilépett az iskolából, mert más városba költözött a családjával. Akkor hetekig kiközösítve éreztem magam, mert mindenki csak az egyetlen hozzá legközelebb álló barátnőjével beszélgetett a szünetekben.

Otthon se volt túl rózsás a helyzet. Szüleim válófélben voltak, állandó volt a veszekedés.

Ekkor nem volt kedvem se tanulni, se iskolába járni, se élni. Egy dologra vágytam, béke legyen a családban! Ezért bármit megtettem volna!

Néhány éve tudom, hogy létezik egy felsőbb hatalom, aki mindennél jobban szeret, és feladatot, küldetést adott számomra, ezért vagyok ezen a világon – mint legtöbben itt a Földön. De van, akinek nincs mibe kapaszkodnia, nem érzi ezt a szeretetet…

 

Ezzel a kis történetemmel csak szemléltetni szerettem volna, hogy mennyire fontos, hogy mindenkinek legyen egy barátja, egy lelki társa, akivel mindent megoszthat és akihez tud fordulni, amikor teljesen reménytelennek látja a helyzetet. És egy támogató családja, az  mindennél fontosabb!

Figyeljünk egymásra a közvetlen környezetünkben és ne azért vállaljunk gyereket, hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak, vagy mert éppen becsúszott, hanem jól fontoljuk meg! Akarjuk azt a gyermeket, mert ha nem akarjuk, akkor ezt örökké érezni fogja! A gyermekvállalás nagy felelősség, és egy életre szól! Tanuljuk meg kimutatni a szeretetünket! Inkább hanyagoljuk el a házimunkát, minthogy a gyermek érezze feleslegesnek magát!