Fél hét előtt 3 perccel arra riadok, hogy a férjem cifrát káromkodik. Elaludt. Persze a telefon az oka, amit ugyan lenyomott szundiba, de nem azért, hogy soha többé ne jelezzen aztán. Ilyenkor már a szomszéd városban kellene felvennie a munkatársát.
Konstatálom, hogy bár két gyerek is félig rajtam fekszik, de a mellem nincs egyik szájában sem, úgyhogy felajánlom, a kutyát leviszem én. De gyorsan döntsön, mert ha a szöszmötölésre felébred a legkisebb, akkor már csak fájdalmak árán tudom magam kiszabadítani a fogsora közül. Próbálok minél összeszedettebb lenni – később ez elmúlik magától -, így az egy perc múlva megszólaló időzítőt kilövöm a telefonomról, és eltemetem a lustizós fél órámat.
Eközben a két nagyobb ébredezni kezd, és persze az empátia totális hiányával hangosan beszélni mindenféle piros madarakról, álmokról. Gyorsan kislisszolok a még alvó legkisebb mellől, fél kézzel megragadva az ágy mellé helyezett ruháimat, mert a hálószobánk akkora, hogy ha lelépek az ágyról, már nem tudok visszanyúlni a ruhákért. Nem, nem úgy értem, hogy olyan nagy.
Sebtiben felöltözöm, miközben hallom, hogy a férjem kedélyesen nevetgél a munkatársával, bocsánatkérően beszámolva a történtekről. Igen, nyugodtan vigye még el a gyerekeket az oviba, lesz rá ideje! Telefont letéve azonnal folytatja a szitkozódást, én meg rásziszegek félvállról, hogy néha nekünk is adhatna ebből a vihorászós jókedvéből.
Közben kiszámolom, hogy ha most beveszem az ilyen-olyan maroknyi gyógyszeremet, akkor ma még kávét is ihatok, mert fél órán belül még a lakásban fogok tartózkodni. Éljen a korán kelés!
Leviszem a kutyát, aki meglepően nyugodtan sétál a póráz végén. Nem sürgős neki semmi. Ennek köszönhetően jó nagy kört kell megtennünk, mire minden dolgát elvégzi.
A lakásba nyitok, hogy még egy gyors pacsival melegváltást játsszunk a férjjel, aki már rohan is tovább.
Előkészítem a fiúk ruháit, egyenként beleimádkozom őket, banános keksszel csábítva őket a gyorsabb tempóra. Mire a legkisebbet is felöltöztetem, a kávémat megiszom, már majdnem annyi az idő, mintha fél órával később keltünk volna. Franc a kávéba, biztos az lehet az oka. Meg a kávéhoz fogyasztott fészbuk…
Egy pillanatig elgyengülök, és megkérdezem a fiúktól, mi lenne, ha itthon maradnánk. A legnagyobb felháborodottan tiltakozik, ő ma oviba akar menni!
Rohanva fogat mosunk, cipőt húzunk, elindulunk. 7:42, még mindig jobbak vagyunk, mint egy átlagos napon, hurrá! Már látom magam előtt elnyúlni a hosszú, nyugodt napomat… Háromszáz méterre a házunktól bevillan, hogy nem pakoltam el a váltóruhákat, és a nagyobbik pizsamáját is kiadták mosásra, az is itthon maradt.
Hátra arc, indulás vissza. Próbálom nem észrevenni, hogy már megint a folyosón futkároznak, miközben összeszedem a váltónadrágot, pótgatyát, pizsamát a szárítóról. Vívódom, hogy a nagyobbiknak is vigyek-e másik nadrágot, de valamiért úgy emlékszem, hogy neki még van. A nap egyik legsúlyosabb tévedése, ami újabb ötszáz méter megtétele után tudatosul is bennem.
A másik súlyos ballépésem, hogy ezt azon mód közlöm is a fiammal, aki innestől kezdve az óvodáig hisztivel büntet. Nem, nem hajlandó utcai nadrágban maradni! Nem, ő nem fog rövid nadrágot felvenni! Most azonnal forduljunk vissza!
Mivel ezt a lehetőséget egy az egyben elutasítom, meglengetem előtte, hogy esetleg jöjjön haza velem, remélve, hogy mivel fél órával ezelőtt még pont ő akart legjobban oviba menni, ezt majd visszautasítja. Már nem is számolom tovább a napi tévedéseimet.
Az ovihoz érve kiscsoportos öccséhez lép, és közli vele, hogy ő nem marad oviban, ő hazajön velem. A biztonság kedvéért harmincnyolcszor megismétli, míg én egyre idétlenebb hanghatásokkal próbálom figyelmeztetni, hogy ne tegye.
Első utunk a nagyobbik csoportjához vezet. Hajthatatlan, nem marad. Beszólunk az óvónőnek, vázoljuk az eseményeket, elbúcsúzunk.
A középső ekkor már zokog, ő is haza akar jönni, én meg észreveszem, hogy a jobb szemem tikkel, és furcsán ráng a fejem.
Közben összefutunk egy csoporttárs anyukával, aki felajánl egy pótnadrágot, verdás, bár kicsit rövid, én boldogan borulok a nyakába, de a nagyobbik továbbra is hajthatatlan.
Az agyam kattog, de nem, nem vagyok hajlandó hazamenni egy zsáknyi gyerekkel, ha már felébredtünk, felöltöztünk, visszafordultunk, elsétáltunk, felmentünk, félig levetkőztünk. Talán a téboly ülhet ki a szemeimre, mert egyszer csak rám néz a nagyobb, és a zokogó középső feje felett odasúgja, mégis maradna… Bizonyára hatott a belengetett lego-újság is, amit a csoporttárs anyukája említett.
Én beadom a kiscsoportba a középsőt, szó szerint beadom, kézből kézbe, miközben látom, hogy minden gyerek a szekrényekhez tolt széksoron ül, templomi csöndben. Mindez olyan erős kontraszt az átadóban zajló családi csata után, hogy riadtan kérdezem, mi a baj. Semmi, csak ma 9-től torna van.
Atyám, mondd, hogy itt van a tornaruhájuk!!!
Nálunk sincs olyan opció, hogy nem megy oviba a legnagyobb, ha nem akar, pedig én még itthon vagyok a kisebbekkel. Nem azért, mert szívtelen anya vagyok, hanem egyrészt a rend kedvéért, az az ő “munkahelye”, másrészt a többiek érdekében, hiszen így napközben több figyelmet kaphatnak. Egyébként csak elindulni, pontosabban felkelni nem akar, aztán amikor délután érte megyek az oviba, akkor lelkesen meséli, hogy mi minden történt aznap. Ha időnként engednék neki, biztos minden reggel hisztivel kezdődne.
Ami az ovis cuccokat illeti: ha nem vagyok biztos benne, hogy van bent váltóruha/ágynemű stb., akkor mindenképpen küldök/viszek be, inkább legyen ott feleslegesen pár darab, mint hogy aztán megkapjam a fejmosást délután. Engem valamiért mindig betalálnak, van sapka, nincs sapka alapon… :S
Szenzációs!
🙂
Nálunk fel se merülhet sajna, hogy hazajön a gyerkőc, ha nincs kedve, mert tudja, hogy dolgozni kell anyának és apának. Így én is határozottabb tudok lenni, néha jót tesz a gyerekeknek is a szülői határozottság. Ha nincs oda-vissza-oda-vissza táncolás.
Bár ha tudják, hogy úgyis otthon vagy a legkisebbel, azt is tudják, hogy megengedhetik maguknak. Apával nem tudnának bepróbálkozni, az tuti. 🙂