Fél hét előtt 3 perccel arra riadok, hogy a férjem cifrát káromkodik. Elaludt. Persze a telefon az oka, amit ugyan lenyomott szundiba, de nem azért, hogy soha többé ne jelezzen aztán. Ilyenkor már a szomszéd városban kellene felvennie a munkatársát.
Konstatálom, hogy bár két gyerek is félig rajtam fekszik, de a mellem nincs egyik szájában sem, úgyhogy felajánlom, a kutyát leviszem én. De gyorsan döntsön, mert ha a szöszmötölésre felébred a legkisebb, akkor már csak fájdalmak árán tudom magam kiszabadítani a fogsora közül. Próbálok minél összeszedettebb lenni – később ez elmúlik magától -, így az egy perc múlva megszólaló időzítőt kilövöm a telefonomról, és eltemetem a lustizós fél órámat.
Eközben a két nagyobb ébredezni kezd, és persze az empátia totális hiányával hangosan beszélni mindenféle piros madarakról, álmokról. Gyorsan kislisszolok a még alvó legkisebb mellől, fél kézzel megragadva az ágy mellé helyezett ruháimat, mert a hálószobánk akkora, hogy ha lelépek az ágyról, már nem tudok visszanyúlni a ruhákért. Nem, nem úgy értem, hogy olyan nagy.
Sebtiben felöltözöm, miközben hallom, hogy a férjem kedélyesen nevetgél a munkatársával, bocsánatkérően beszámolva a történtekről. Igen, nyugodtan vigye még el a gyerekeket az oviba, lesz rá ideje! Telefont letéve azonnal folytatja a szitkozódást, én meg rásziszegek félvállról, hogy néha nekünk is adhatna ebből a vihorászós jókedvéből.
Közben kiszámolom, hogy ha most beveszem az ilyen-olyan maroknyi gyógyszeremet, akkor ma még kávét is ihatok, mert fél órán belül még a lakásban fogok tartózkodni. Éljen a korán kelés!
Leviszem a kutyát, aki meglepően nyugodtan sétál a póráz végén. Nem sürgős neki semmi. Ennek köszönhetően jó nagy kört kell megtennünk, mire minden dolgát elvégzi.
A lakásba nyitok, hogy még egy gyors pacsival melegváltást játsszunk a férjjel, aki már rohan is tovább.
Előkészítem a fiúk ruháit, egyenként beleimádkozom őket, banános keksszel csábítva őket a gyorsabb tempóra. Mire a legkisebbet is felöltöztetem, a kávémat megiszom, már majdnem annyi az idő, mintha fél órával később keltünk volna. Franc a kávéba, biztos az lehet az oka. Meg a kávéhoz fogyasztott fészbuk…
Egy pillanatig elgyengülök, és megkérdezem a fiúktól, mi lenne, ha itthon maradnánk. A legnagyobb felháborodottan tiltakozik, ő ma oviba akar menni!
Rohanva fogat mosunk, cipőt húzunk, elindulunk. 7:42, még mindig jobbak vagyunk, mint egy átlagos napon, hurrá! Már látom magam előtt elnyúlni a hosszú, nyugodt napomat… Háromszáz méterre a házunktól bevillan, hogy nem pakoltam el a váltóruhákat, és a nagyobbik pizsamáját is kiadták mosásra, az is itthon maradt.
Hátra arc, indulás vissza. Próbálom nem észrevenni, hogy már megint a folyosón futkároznak, miközben összeszedem a váltónadrágot, pótgatyát, pizsamát a szárítóról. Vívódom, hogy a nagyobbiknak is vigyek-e másik nadrágot, de valamiért úgy emlékszem, hogy neki még van. A nap egyik legsúlyosabb tévedése, ami újabb ötszáz méter megtétele után tudatosul is bennem.
A másik súlyos ballépésem, hogy ezt azon mód közlöm is a fiammal, aki innestől kezdve az óvodáig hisztivel büntet. Nem, nem hajlandó utcai nadrágban maradni! Nem, ő nem fog rövid nadrágot felvenni! Most azonnal forduljunk vissza!
Mivel ezt a lehetőséget egy az egyben elutasítom, meglengetem előtte, hogy esetleg jöjjön haza velem, remélve, hogy mivel fél órával ezelőtt még pont ő akart legjobban oviba menni, ezt majd visszautasítja. Már nem is számolom tovább a napi tévedéseimet.
Az ovihoz érve kiscsoportos öccséhez lép, és közli vele, hogy ő nem marad oviban, ő hazajön velem. A biztonság kedvéért harmincnyolcszor megismétli, míg én egyre idétlenebb hanghatásokkal próbálom figyelmeztetni, hogy ne tegye.
Első utunk a nagyobbik csoportjához vezet. Hajthatatlan, nem marad. Beszólunk az óvónőnek, vázoljuk az eseményeket, elbúcsúzunk.
A középső ekkor már zokog, ő is haza akar jönni, én meg észreveszem, hogy a jobb szemem tikkel, és furcsán ráng a fejem.
Közben összefutunk egy csoporttárs anyukával, aki felajánl egy pótnadrágot, verdás, bár kicsit rövid, én boldogan borulok a nyakába, de a nagyobbik továbbra is hajthatatlan.
Az agyam kattog, de nem, nem vagyok hajlandó hazamenni egy zsáknyi gyerekkel, ha már felébredtünk, felöltöztünk, visszafordultunk, elsétáltunk, felmentünk, félig levetkőztünk. Talán a téboly ülhet ki a szemeimre, mert egyszer csak rám néz a nagyobb, és a zokogó középső feje felett odasúgja, mégis maradna… Bizonyára hatott a belengetett lego-újság is, amit a csoporttárs anyukája említett.
Én beadom a kiscsoportba a középsőt, szó szerint beadom, kézből kézbe, miközben látom, hogy minden gyerek a szekrényekhez tolt széksoron ül, templomi csöndben. Mindez olyan erős kontraszt az átadóban zajló családi csata után, hogy riadtan kérdezem, mi a baj. Semmi, csak ma 9-től torna van.
Atyám, mondd, hogy itt van a tornaruhájuk!!!
