Kaptunk egy e-mailt, amiben érdekes kérdéseket szegeztek nekünk: “Az jutott eszembe, vajon írtok-e posztot a választások kapcsán.
Szülőként nyilvánvalóan mi is felelősek vagyunk ezért a folyamatért, Fogzó Öthónapos is fog egyszer vitatkozni és szavazni! Ti hogy csináljátok? Hogyan nevelitek demokráciára a gyerekeiteket? Nemlajos, te beszélsz a tieiddel a választásról? Vagy még kicsik hozzá? Mikor elég nagy egy gyerek a politikához szerintetek?”
Hát én megmondom: nem tudok mit mondani a fiúknak, mert haragszom!
Haragszom elsősorban az egész politikai elitre, aki elhitette egy egész országgal, hogy az, hogy ki melyik párttal szimpatizál, alkalmas egymás meg- és elítélésére. Haragszom egyesével csaknem minden pártra, már amelyikről egyáltalán tudok. És haragszom azért, mert ez a „csaknem” fogja végül eldönteni, hogy kire szavazok. Nem a munkájuk, nem a teljesítményük, nem a bizalomra való érdemességük, csak az, hogy eddig még nem követtek el ellenem semmit. A többivel ellentétben. Milyen világ az, ahol folyton a legkevésbé rosszra kell szavazni?
Már amennyiben ér bármit is a szavazatunk. Mert haragszom azokra is, akik azt mondják, el kell menni, és szavazni kell. Mert nem mondják meg (nem is nagyon fogadnám el, ha megmondanák), hogy mégis kire. És mert az új választási rendszerrel nem tudják garantálni, hogy a szavazásom nem ugyanannyit ér-e, mint a hetvenes években. Bármit ikszelek, a végeredmény úgyis ugyanaz.
Azokra is haragszom, akik meg azt hangoztatják, hogy ne menjünk el szavazni. Először is azért, mert nem voltak elég hatékonyak, nem voltak elég hangosak. Másrészt nem is gondolták úgy:
https://www.youtube.com/watch?v=HS6D25A2vhs
Haragszom az épp kormányon lévőkre, mert buldózerként mentek végig mindenen, sokszor csak a változtatásért magáért, semmi cél nélkül. A mutyik miatt, azért, mert újraelosztásra játszották az ország javait és lehetőségeit a saját szabályaik szerint, ami persze, hogy a baráti körnek kedvezett. Mert bebetonozták az embereiket több kormányon átívelő időszakra a fontosabb pozíciókba. Mert ellehetetlenítették a szabad választásokat.
Haragszom az ellenzékre, mert hagyták ezt. Mert amikor nekik szavazniuk kellett, nem tiltakoztak eléggé hatékonyan. Bármivel. Minden eszközzel. Nem mozgattak meg tömegeket, nem fordították ki sarkából a világot. Az az ellenzék, amelyik végig arról papolt, mennyire illegitim és kókler munka az alkotmány, pardon, alaptörvény, erre most alig várják, hogy a létszámcsökkentett parlamentben felesküdhessenek rá. Mondják már meg, akkor majd legitim lesz? Vagy az esküjüket tekintsük semmisnek?
Mert nem elég tökösek, és nem tudnak elég embert megszólítani. Mert még magukkal sem tudnak megegyezni. Mert minden ellenzéki párt meghasadt a nagy összefogásban, és megduplázódtak, hogy azután összefogjanak a mostani hatalom ellen. Már akkor haragudtam, amikor megalakult az Összefogás 2014. Mert nem lehet az egy választás célja, hogy mások legyenek, mint most. Mert nem lehet mindig valaki ellen szavazni! Védőoltásokat szoktak betegség ellen beadni, nem szavazatokat pártok ellen. Amíg a politika fertőző betegségként viselkedik, addig nem lehet várni, hogy gusztussal tekintsünk rá!
Épp ezért haragszom a mozgalomra, amelyik a szélsőjobboldali párt ellen szavaztat. Haragszom, mert egy normális világban nem azt kell hangsúlyozni, hogy kire nem, hanem azt, hogy kire igen. Itt sajnos nincsenek igenek, ebben a választásban csak nemek vannak.
Apropó, nemek! Haragszom a médiára, mert szépségversennyé degradálták a választáson induló nők egy csoportját, amikor megszavaztatták az olvasóikkal, hogy ki a legdögösebb női politikus. Nem emlékszem, hogy valaha is szavaznom kellett volna, hogy Gyurcsány, Orbán vagy Vona lába a szexisebb…
Haragszom a szélsőjobbra is, mert magába szippantották a tehetséges fiatalokat, akiknek van érzékük és erejük a hatásos szónoklatokra, és ezzel sikerül maguk mellé állítani a demagóg érvekkel még behálózható réteget. Haragszom, hogy egyáltalán lehetséges 2014-ben ilyen nézetekkel eséllyel indulni egy európai ország parlamenti választásán!
És haragszom, mert nekem most jó, nagycsaládosként, fiatal értelmiségként kegyeltje vagyok a mostani rezsimnek, és ettől úgy kellene éreznem, hogy nincs miért szólnom.
De tudom, hogy kitől vesznek el, hogy nekem jusson, tudom, mibe kerül Neked, neki, és persze nekem is, hogy most jó. És persze nem ingyen. Mint a kutyák, akiktől – ha nem jól viselkednek – elveszik a jutalomfalatot…
Hogy mit mondok a gyerekeimnek a választásokról? Nem sokat. Magyarázom a plakátokat, hogy miért van rajta bohóc, és örülök, hogy még nem értik a rabosító fényképeket. És nagyon groteszk, de örülök, hogy a nagyszüleim már nem érték ezt meg. Mert nekik a képek mondanak valamit, de az a szó, hogy photoshop, nem. Ők még elhitték, amit láttak. Ők még a tictacra is azt mondták: csak napi egyet szabad, kisfiam, megmondták a tévében!
A fiaim pedig, ha meglátnak egy plakátot, örömmel üvöltik: Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld!
És nagyon remélem, hogy ezt kiabálhatják majd szabadon évek múlva is, anélkül, hogy ettől már valamilyenné válnának mások szemében. De addig még nagyon sokszor kell elmennünk szavazni. Akár ha hiába is.
Egyetértek… Én is haragszom, leginkább azokért, amiért Te is. Főleg most, a választások után. Haragszom, mert valahogy nem találtam alternatívát, és nem voltak igazi programok. Egymás besározása nem program. És bármennyire kreatív volt egy plakát, egy fotósorozat, az sem program. Haragszom, mert most csak valami ellen szavazhatok, és úgy érzem, a kisebbik rosszat választottam, de még így sem voltam elég hatékony.
Csalódott vagyok, de igazából számítani lehetett minderre. Arra, hogy ki lesz a győztes, hogy mennyien nem mennek el szavazni, hogy az ellenzéki “összefogás” berkein belül azonnal elkezdődik a széthúzás és egymás pocskondiázása…
Csak az a baj, hogy pont az fog a leghangosabban kritizálni, aki el sem ment szavazni. Emellett viszont érzem a beletörődöttséget az emberekben, a “nekünk már minden mindegy” hozzáállást, ami beleragasztja az egész országot a posványba.
Sajnálom. Viszont én mindig optimista típus voltam, így bízom. Abban bízom, hogy talán a gyerekeinket már nem az összelopás, hanem az építés fogja érdekelni, abban látnak perspektívát. Én erre próbálom tanítani a fiamat, amikor a politikáról beszélgetünk. Lehet, hogy naiv elképzelés, de ez is olyan, mint a szavazás – lehet, hogy pont az én szavazatomon/gyermeknevelésemen múlik…