A választások margójára - szülőként

A múltkori olvasói kérdésből poszt lett. Lárifári nagyon érdekes dolgokra mutat rá, és nagyon jó kérdéseket tesz fel, úgyhogy válaszoljatok, mert érdekelne, Ti hogyan vélekedtek erről! Ha akartok még egyáltalán erről beszélni hétfőtől… 🙂

Sok szempontból első nekem ez a választás, ami most lesz a hétvégén. Talán ami a legfontosabb, most először megyek úgy szavazni, hogy szülő vagyok. Ugyan az eddigi alkalmakkor is igyekeztem figyelembe venni a következő generáció általam vélt érdekeit, de azért ez most egészen más. Nem csak az a kérdés, hogy lesz-e még nekik ivóvíz, vagy látnak-e még gólyákat a kéményeken, hanem az is, milyen hangulatú országban élik majd a hétköznapokat, milyen gazdasági körülmények között. Persze tudom, ez nem kizárólag ezen a hétvégén dől el, de talán a fiam óvodás éveire már közvetlenül is hatással lesz, kik kormányozzák az országot ősztől.

Természetesen nem politizálni szeretnék, hanem csak úgy általában a demokrácián gondolkodtam.

Emlékszem még, mikor 15 évvel ezelőtt Angliában éltem fél évig, mennyire nagy hatással volt rám, ahogy ott az emberek a demokráciában, és azzal élni tudtak. Úgy tűnt, természetes nekik, mint a levegő. A politikában és a hétköznapokban is. Ha valakivel nem értettek egyet, nem gondolták rögtön, hogy az illető szükségképpen félkegyelmű, esetleg külföldi nagyhatalmak bérence (netán mindkettő).
Természetes volt számukra, hogy vannak a politikában ellenfelek, még az is, ha keményen odamondogatnak egymásnak, de azt senki nem vonta kétségbe, hogy mindkét fél az ország javát keresi. Nem hitték az emberek, hogy a politikusok köztörvényes bűnözők és minden szavuk hazugság. Hétköznapi helyzetekben pedig a véleménykülönbségek ellenére volt valami alapvető tisztelet az emberekben egymás iránt. Emlékszem, ez nagy biztonságérzetet adott akkor nekem! Úgy éreztem, hogy mindenekelőtt Ember vagyok és csak utána külföldi, meg fiatal, szinte gyerek, esetleg vidám, vagy beszédes – hogy a bőröm színéről már szó se essen… Pedig nem a multikulti Londonban éltem, hanem az iparváros Manchester mellett egy kisvárosban!

A parlament – most még üres, és gyönyörű!

Persze mondhatjuk, hogy a modern kor legrégebbi demokráciájáról van szó, nem is azért írtam, hogy bezzegezzek, vagy sopánkodjak, egyszerűen csak ez egy emlékezetes szembesülés volt anno. Nagy tükör a szülőség is, gondolom ezért jutott eszembe. Elgondolkodtat, vajon a fiam, ha felnő, még mindig ekkora kontrasztot érzékel majd a hazája és más nyugat-európai országok demokratikus viszonyai között?
Mit tehetne a mi tapasztalatlan generációnk a mai gyerekekért?
Érdekes az is, melyik családban hogyan beszélnek a politikáról, de nyilvánvalóan nem itt kezdődik a dolog.
Talán már ott, amikor a babakocsiban ordít a gyerek és én nem akarom kivenni, csak hogy „ne tanulja meg”. De mit? Hogy az igényeire figyelnek? Hogy nincs egyedül? Vagy a dackorszakban kezdődik igazán? És az óvodákban, iskolákban folytatódik?

Egyetlen esetet tudok visszaidézni összesen – a felsőoktatást is beszámítva – 21 év! közoktatásban töltött idő után, amikor vitatkozni tanítottak: középiskolában, irodalom órán, a görög drámák kapcsán. Nem kevés ez egy kicsit?! És nincs egy cseppet későn?! Lehet, hogy csak nekem nem volt szerencsém, de ráadásul az eredeti családom olyan igazi szőnyeg alá söprős fajta, szóval otthonról sem hozom a magabiztos érdekérvényesítés képességét. Hasonló habitusú férjemmel nekünk igazi kihívás lesz a fiunkat (és reménybeli testvéreit) ügyesen vitázó, a másikat közben tisztelni képes felnőtté nevelni.

És vajon találok-e majd nekik ebben partner óvónőt, tanítónőt? Úgy értem abban a kerületben, ahol lakunk és szabadon választunk intézményt… Ti hogy csináljátok? Hogyan nevelitek demokráciára a gyerekeiteket? Nemlajos, te beszélsz a tieiddel a választásról? Vagy még kicsik hozzá? Mikor elég nagy egy gyerek a politikához szerintetek? És van olyan, hogy túl kicsi a demokráciához?